„Ezekkel a dalokkal most tényleg mondok is valamit” – Henri Gonzo (Fran Palermo)-interjú

2017.12.05. 13:26, corecorder

071b5397.jpg

A 2011 legvégén indult, kilenctagú Fran Palermo öt év alatt – két erős és sokszínű lemezzel – az egyik legnépszerűbb tízesévekbeli új magyar zenekarrá nőtte ki magát. A tavalyi junglerockos-mediterránpopos Razzle Dazzle után máris érkezett a folytatás, az ismét új utakat kereső, Recorderen debütált Bonerider minialbum. Sok más mellett a hazai sikerek plafonjáról beszélgettünk a legfrissebb Recorder címlapján és címlapos interjújában szereplő frontemberrel.

Hogyan értékelnéd a Fran Palermo idei évét?

Nagyon sűrű és sok szempontból tanulságos évünk volt. Eddig még nem játszottunk ennyire sokat egy nyáron, szinte az összes nagy fesztiválon ott voltunk, amiből néhány nagyon jól sikerült, mások teljesen felejthetőek voltak. Először tapasztaltunk meg egy nagyon sűrű turnészakaszt. Volt hideg és meleg része is az évnek, már ami a koncerteket illeti. Viszont a zenekar sokat fejlődött az élő előadásban, nyáron már setlist nélkül játszottunk, plusz új dobosunk is van, akire nagyon lehet számítani. Tök jó csapatjáték alakult ki a bandán belül a színpadon. A dobosváltással történt egy előrelépés, én is, és a többiek is sokkal magabiztosabban játszunk, mint korábban.

Beérett az elmúlt öt év zenekarba fektetett munkája.

Kezdünk beérni, felnőni a nagyobb koncertekhez, kényelmesebben mozgunk a színpadon.

071b5287.jpgHa visszagondolsz az elmúlt fél évtizedre, milyen elképzelésekkel vágtatok neki a startnál és azok hogyan változtak az évek során?

Az elképzelések évente alakultak és bővültek, klubkoncertekből jöttek a fesztiválok, lépcsőzetes volt a folyamat. De igazság szerint az én fejemben nem volt eltervezve, hogy akár eddig eljutunk. Főleg eleinte éreztük azt, hogy annyira rétegzene, amit csinálunk, hogy az nem lesz túl piacképes. De szerencsére úgy formálódott a generációnk ízlése, hogy abból mi mostanra jól jöttünk ki.

Veletek nagyjából egy időben indult több olyan zenekar is, amelyek mára hozzátok hasonlóan egymás után adják a telt házas koncerteket és életkorban is felétek konvergáltak. Te belülről hogyan élted meg ezt a fajta generációváltást?

Ez egy érdekes folyamat volt, mert én is úgy emlékszem vissza, hogy mielőtt mi elkezdtünk volna zenélni, mindenki, akinek jártunk a koncertjére, magyarul énekelt, a Kistehéntől a Heaven Street Sevenig. Mondjuk utóbbiak pont énekeltek angolul is, de na. Inkább a magyar zene működött itthon. Eleinte éreztünk ezért egyfajta rizikót az angol nyelvvel, de mivel volt egy kis saját közönségünk – akik főleg a barátainkat jelentették –, ezért működött a dolog. Persze anno azt is furcsa volt elképzelni, hogy ha egy mostani zenekar, mint mondjuk az Ivan & The Parazol kiáll majd a húszéves jubileumán az angol dalaival, az milyen hatást kelt. De manapság már mindenki tud angolul, valószínűleg nem olyan lenne mintha az Omega oroszul énekelne most.

Hogy látod ennek a színtérnek a jövőjét? Bár generációtok zenekarainál már gyakori a telt házas koncert, azért úgy tűnik, hogy van egy felső határ, amit a legtöbb hazai együttes egyelőre nem tud áttörni, egy idő után lassul a szintlépés.

Én is úgy érzem, hogy van egyfajta plafon, ami sajnos egyelőre nem tágul, mert a rádiók és a zenei sajtó nem támogatja annyira a zenekarokat, amennyire lehetne vagy tudná. Lehet, hogy ez egy pár év múlva fejlődik majd, de azt érzem, hogy ha mondjuk többet játszana minket a rádió – mostanában, amióta változtak a dolgok, már nem igazán kapunk adásidőt sehol –, az elég sokat dobna rajtunk, magasabb lenne az a bizonyos plafon. Szájhagyomány útján terjed a zenekar híre, meg az interneten, cserébe sokkal lassabban.

Több interjúban is kiemelted, hogy például a Primal Screamhez hasonlóan nektek is korszakaitok vannak. Ha az egyes lemezek mentén próbáljuk tagolni őket, hogyan jellemeznéd pár szóval az egyes időszakokat?

Eleinte az indie keveredett a folkkal meg az akusztikus hangszerekkel, aztán az első nagylemeznél (a 2015-ös Fran Palermo – a szerk.) az alternatív rockzene az afro-hangszerelésekkel, kissé a karibi elemekkel, maracasszal, satöbbivel. Aztán a második nagylemez (a 2016-os Razzle Dazzle – a szerk.) vegyesebb, de már egy kicsit sajátosabb kísérlet volt. Főképp gitárriffekre épülő album lett, hirtelen nem is tudom, hogyan kategorizálnám. Próbáltunk egy-két számban a rock’n’roll felé is nyitni, az albumzáróban (Fritz Rock – a szerk.) a punkba is belekóstoltunk, főleg élőben jön ez elő. Amit meg most csináltunk, a Bonerider EP, elég vegyes, de annyira mégsem. Az intro egy instrumentális szám, csellóval, kongával, csembalóval feldobva, kicsit film- és világzenés. Van még három szám, amelyeket azért szerettünk volna mindenképp felvenni, mert már próbálgattuk őket a nyáron és azt éreztük, hogy magunk miatt van szükségünk néhány új dalra, amik ennyire felemelőek a koncerteken. Én mindig olyan voltam, hogy egy év után muszáj beleraknom új számokat a setlistbe, hogy fenntartsuk az érdeklődést, mert itthon nagyjából ugyanannak a közönségnek játszunk. Ezen a kis piacon szerintem simán belefér az, sőt, hasznos és jó, hogy évente vagy félévente adjunk ki új dolgokat. Most ráadásul csináltunk egy feldolgozást Eisemann Mihály és Zágon István Holdvirágos éjszakán című dalából, ami meg hozzám áll közel, nagyon szerettem kiskoromban. Az új dalokat abszolút nem gondoltuk túl, először éreztem azt, hogy nem stresszelem túl magam azon, hogy milyen lesz a végeredmény. Jó lett, szeretjük.

 071b5386.jpg


Az augusztusi Recorderben mesélt arról Kollár-Klemencz László, hogy sokszor előfordul, mire egy zenekar változásait, új dolgait elfogadja a közönség, addigra a tagok már teljesen másban gondolkodnak. Nektek adódtak ilyesmi helyzetből problémáitok?

Őszintén szólva, nem tudom pontosan. Nyilván kéri a közönségünk, hogy játsszuk a régebbi számainkat is, a korai „slágereket” – tehát van két-három dal, amit ha nem szeretnénk, akkor is újra és újra elő kellene vennünk. De szerencsére úgy érzem, hogy a közönségünk közben nyitott az új anyagokra. A nyáron rengeteg meglepő koncertünk volt, például az Ördögkatlanon, ahol a pár száz fős közönség kvázi jobban tudta a szövegeket, mint mi. Jó érzés volt, hogy vannak emberek, akik ennyire figyelnek ránk. Szóval nem aggódok amiatt, hogy esetleg elvesznének anyagok, mert túl gyorsan haladunk.

Nemrég a Toldi Moziban tartottál egy szólóestet, amelyen a hozzád legközelebb álló magyar dalokat játszottad. Van esetleg kifejezett kedvenced?

Nagyon szeretem például a Kistehén melankolikus lemezét, az Ember a fánt, arról például jó pár dalt játszottam. De előadtam néhány Pajor Tamás-számot is a Neurotic utáni korszakából, olyanokat, mint a Rosenberg Dani (Pajor 2005-ös Önök érték című szólólemezéről, amit még az Amennel is játszott – a szerk.), azt is nagyon szeretem. Meg voltak Cseh Tamás-klasszikusok is, elég vegyes setlist állt össze, nem annyira ismert dalokból. Azt játszottam, ami közel áll hozzám.


PAJOR TAMÁSSAL PÁR ÉVE HOSSZAN INTERJÚZTUNK - HIT, DROGOK, NEUROTIC ÉS SOK MÁS EGYÉB.

Igaz, hogy csak feldolgozás, de most, hogy megszületett az első magyar nyelvű Fran Palermo-felvétel, mennyire gondolkodtok azon, hogy átálltok a kétnyelvűségre?

Őszintén szólva nem nagyon, a mi zenénkben ezt nem tudom elképzelni. Nem azért, mert nem szeretem a magyar nyelvű szövegeket, hiszen kifejezetten az ellenkezője az igaz, de olyan sok banda csinálja ezt olyan jól, hogy én sosem éreztem azt, hogy ez lenne a pályám – és szerintem ezután sem fogom. Viszont tényleg nagyon szeretek sok hazai számot, például ezért is volt egy ilyen magyardalos estem a Toldiban.

Az új EP címadó dalát eredetileg tradicionális kínai hangszerekkel képzelted el, így adja magát a kérdés: meddig tágítható még a zenekar megszólalása?

Ez főleg idő kérdése, amiből az utóbbi időben nekünk nem volt túl sok. Egész nyáron turnéztunk, aztán szeptemberben már stúdióztunk, most nem volt lehetőség egy ilyen nagy hangszerelési átalakulásra. Nagyon sok olyan demóm van otthon, amiről azt gondoltam, hogy nem fér bele a Fran Palermóba, mert nem tudjuk úgy eljátszani, ahogy a fejemben megszólal, nem lesz olyan a hangszerelés ésatöbbi. De közben sokról mégis azt éreztem, hogy fel szeretném venni őket és jó lenne élőben játszani, ezért végül áthangszerelődnek. Némelyiket amúgy egy szólólemezre terveztem felrakni, de most úgy alakult, hogy Fran Palermo-dalok lettek belőlük.

fran_palermo_2.jpgMost volt az első alkalom, hogy valakivel közösen írtál szövegeket, hogy érzed, másfajta témák kerültek így a fókuszba?

Igen. Bár eleinte egy kicsit tartottam tőle, de Rory (Winston, montreali író, aki dolgozott tévékomédiákban és írt a Saturday Night Live-ba és George Carlinnak is – a szerk.), akivel ezt csináltuk, nagyon jó író és közösen sokkal jobban ki tudtuk tágítani azokat a témákat, amiket az új számokba beletettünk. Magamat nem tartom egyébként komoly szövegírónak, inkább képi elképzeléseim vagy soraim vannak, amik nem feltétlenül alkotnak összefüggő szöveget. Viszont ahogy Roryval beszélgettünk, úgy fokozatosan felépítettünk egy-egy történetet a számokhoz, amik ezáltal tele lettek metaforákkal, sztorikkal és sokkal érdekesebbek, jobban énekelhetőek. Sokkal jobban szeretem azt a három számot, amin együtt dolgoztunk, mint a régebbieket, mert úgy érzem, ezekkel a dalokkal most tényleg mondok is valamit és ez nekem tök új dolog.

Idén megvolt az első külföldi showcase-fesztiválos koncertetek is, a groningeni Eurosonicon. Milyen élmény volt számotokra? Mennyire szándékoztok külföld felé nyitni?

Februárban megyünk majd a MENT-re, Ljubljanába, azt hiszem, a legjobb színpadon játszunk majd, a Kino Siskában. Hollandia egy érdekes tapasztalás volt, főleg arról, hogy mi történik egy ilyen fesztiválon. Igazából inkább a kapcsolatépítésről szólt és nem a koncertről. Bár szerintem nem volt rossz fellépés, de a többiek nagyon fáradtak voltak. Ők külön utaztak, aznap érkeztek meg, tizenhét óra buszozás után, aztán éjfélkor már színpadra is álltunk, elég nyűgös volt mindenki. Viszont ez is egy tanulság volt, hogy milyen ilyen sokat utazni és aztán aznap este még fellépni. Összességében arra jöttünk még rá, hogy jó drága utaztatni minket, sokkal nagyobb busz kell nekünk, mint egy átlagos zenekarnak, kétszer annyian is vagyunk – ez örök probléma nálunk. De mivel mindenki mindenkivel kábé gyerekkora óta nagyon jóban van, így hiába mondják nekünk sokan, hogy miért nem rakunk ki legalább öt embert. Azért, mert az már nem ez a zenekar lenne.

Nagyon fiatalon kezdted a zenélést, tizenéves korodban már apád latinos-jazzes bandájában játszottál és a visszaemlékezéseid szerint nagyon sokat tanultál abban az időszakban arról, hogy hogyan kell összefogni a tagságot, döntéseket hozni, együtt játszani.

franpalermo.jpgIgazából akkoriban minden tanulság volt, mert nagyon fiatalon, tizenhárom-tizennégy éves koromban csöppentem bele az egészbe. Maga a folyamat volt a tanulság, hogy hogyan néz ki egy zenekar, egy próba, mi történik a fellépés előtt, alatt és után, aztán mindent, amit ekkoriban megtanultam, tovább tudtam vinni a saját bandámba. Plusz kommunikáció terén is fontos tapasztalás volt, hogy hogyan kell kommunikálnia a zenészeknek egymás közt, hogy sikeres legyen a produkció.

Sokáig és intenzíven utcazenéltél. Mit kaptál attól az időszaktól?

Egyrészt egyfajta félelmet akartam legyőzni vele, amikor tizenötéves korom körül először elkezdtem, tangóharmonikával. Az első pár alkalommal nagyon izgultam, remegtem, de utána igazából ez egy folyamatosan gyakorlás is volt. Később, amikor már Londonban éltem, néha kényszermegélhetésként is csináltam. Abból meg azért tanultam nagyon sokat, mert sokszor a saját határaimon túllépve játszottam és megismertem rengeteg lehetőséget. Amikor folyamatosan mennek el melletted az emberek és azt érzed, hogy ha nem vagy nagyon jó, akkor nem fogsz ebből keresni semennyit sem, akkor rá vagy kényszerítve arra, hogy kihozd magadból a maximumot. Olyat, amiről én nem tudtam addig, hogy az a maximumom. Utcán zenélni igazából egy folyamatos fejlődés.

Korábban már nyilatkoztad, hogy szerinted az otthoni stúdióké a jövő, a Bonerider egy részét nálad is vettétek fel, a másik felét viszont a Stamusic stúdióban. Mi az, amit ti magatoknak még nem tudtok megoldani?

Főleg a dobokat és a hangosabb hangszereket, amikhez szükséges egy süket szoba. Ezeken kívül szinte mindent fel tudtunk volna venni, de mégis sokkal kevesebb dolgot rögzítettünk nálam, mint amennyit terveztünk. Még az elején tartunk ennek az egész házistúdiós folyamatnak. De minden, ami mehet vonalból vagy akusztikus, annak jó részét nálam játszottuk fel. Kivéve, ha több mikrofonnal kellett egyszerre felvenni valamit, mert nekem csak egy van.

HENRI GONZO EGYESÉVEL MESÉL A BONERIDER DALAIRÓL ITT.

Az akváriumos lemezbemutató kapcsán volt egy teljes vizuális megújulásotok.

Erre a koncertre egy Pete nevű sráccal készítettünk egy vetítést, végig volt vizuál az estén, összegyűjtöttem körülbelül háromszáz gifet, képet és hasonlókat, abból állt össze. Most nem az volt, hogy felrakunk pálmafákat és zászlókat a színpadra, hanem a LED-falon ment a vetítés végig, ezen felül pedig még egy fénytechnikussal is kollaboráltunk, hogy ne csak egy „számlejátszós” koncert legyen, hanem valami emlékezetesebb. Egyrészt mert ez egy nagy esemény volt számunkra, másrészt sok olyan koncertet láttam a nyáron, ami tök nagy csalódás volt. Például az Allah-Las a Szigeten. Nagyon szeretem őket, de szimplán felálltak a színpadra, eljátszották a setlistet és lementek. Kommunikáció sem volt – amiben mondjuk, mi sem vagyunk túl arcbamászóak, de azt például bírjuk, amit a Foxygen csinált az A38 Hajón, hogy fenntartja a figyelmet az elejétől a végéig. Vagy az Efterklang ugyanitt. Mindkettőnél azt éreztem, hogy a frontember nagyon jó kapcsolatot hozott létre a közönséggel, anélkül, hogy erőlködne vagy idegesítővé válna. Valami hasonlóra törekszünk mi is.

 
„NEM NAGYON JÁTSZOTTUNK MÉG OLYAN FESZTIVÁLON, AHOL LETT VOLNA DOORS TRIBUTE ZENEKAR" – AZ ALLAH-LASSZAL A SZIGETEN BESZÉLGETTÜNK.


Hogyan tovább?

Már most azon gondolkodom, hogy lehet, hogy tavasszal csinálunk egy második kis EP-t is a nyár elé, de ez még nem biztos. Folyamatosan gondolkodom szólóügyön is, egy ilyen pályázatra be is adtam egy jelentkezést. Van némi félretett pénzünk, amiből videoklipet szeretnénk forgatni. Többféle ötletünk is van erre, de ami biztos, az az, hogy a közeljövőben meg fog történni, csak eddig nagyon sűrű volt a nyár meg az ősz, ezért nem volt rá idő.

interjú: Kollár Bálint
fotó: Lékó Tamás


Henri Gonzo szólóban legközelebb december 19-én lép fel a Kuplungban, Facebook-eseményoldal, a Fran Palermo pedig december 29-én búcsúztatja az évet a Trafóban, Facebook-eseményoldal


a Fran Palermo nemrég kiadott Bonerider EP-je: 


fotók:
Lékó Tamás

Fran Palermo Facebook-oldal

https://recorder.blog.hu/2017/12/05/_ezekkel_a_dalokkal_most_tenyleg_mondok_is_valamit_henri_gonzo_fran_palermo_-interju
„Ezekkel a dalokkal most tényleg mondok is valamit” – Henri Gonzo (Fran Palermo)-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5813407931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.