„A csapdába esettség érzésének kifejeződése” – Bell Witch-interjú

2017.12.05. 14:47, rerecorder

bell_witch_promo-9470.jpg

A Dylan Desmond basszusgitáros-énekes és Adrian Guerra dobos-énekes (akit két éve Jesse Shreibman váltott) által alapított Bell Witch a kurrens extrém zenei színtér egyik legkülönlegesebb együttese. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy idei albumuk, a Mirror Reaper egyetlen nyolcvanhárom perces dalból áll – ami egyszerre idézi meg a korai kiadványaik kolosszális súlyát és viszi el a hangzásukat egy meditatívabb, befelé űrhajózós irányba. A Profound Lore-nál megjelent lemezen ráadásul közreműködött az Aerial Ruin énekese, Erik Moggridge is. Ennél is fontosabb azonban, hogy április 17-én mindkét zenekart megnézhetjük itthon, az A38 Hajón, ugyanis Dylanék jövő évi európai turnéja a Roadburn fesztivál vagy a Doom Over Leipzig mellett Magyarországot is érinti majd. Volt hát miről kérdezni a duót.

2015-ben, a Four Phantoms megjelenésekor már nem csak az underground metálmagazinok írtak elismerően róla, hanem az olyan oldalak is, mint a Pitchfork vagy az NPR. Meglepődtél, hogy mekkora visszhangja volt a lemeznek?

r-6890079-1428854528-9197_jpeg.jpgDylan Desmond: Igazság szerint két évvel később még mindig meglep, hogy milyen sok emberhez eljutott. Az én fejemben a Bell Witch nem olyasmi, ami a legtöbb palettába beleillene. Elég sok olyan aspektusa van a zenekarnak, amely tökéletes ellentéte annak, amit az általad említett nagyobb oldalak keresnek abban a zenében, amiről végül írnak. Mindig úgy gondoltam, hogy a sebesség, a gitár hiánya, a szövegek témája, a dalok hosszúsága vagy a mi kicsit álmos magatartásunk pont hogy taszítja ezeket a médiumokat, de legalábbis érdektelenné teszi számukra. Gondolom ez is csak azt jelenti, hogy a világ tele van meglepetésekkel?


Számomra ami azonnal kiemelkedett a Mirror Reaper egészéből, az Erik Moggridge éneke és az orgonajáték volt.

DD: Amikor Jesse csatlakozott a zenekarhoz, azonnal elkezdett kérdezgetni, hogy mi lenne, ha bevennénk még egy orgonistát is. A kedvenc funeral doom zenekaraim közül sokan remek dalokat, egyesek egész katalógusokat építettek a hangszer köré, így könnyű volt meggyőzni. Először eldöntöttük, hogy az orgona szerepe az lesz, hogy újabb textúrákat adjon a számokhoz, egymáshoz kapcsolódó egész hangjegyek révén. A minimalizmus esszenciális eleme a Bell Witch kompozícióknak, így ugyanennek kell jellemeznie egy új hangszert is. Elképesztő, Jesse mit hozott ki a hangszerből, sokkal jobban kitolta annak a határait, hogy mire képes ez a zenekar, mint legmerészebb álmaimban hittem volna. Amikor Adrian Guerrával megalapítottuk a zenekart, próbáltunk találni egy megfelelő énekest. Erik volt az első és egyetlen választásunk, imádtuk a hangját és az összes projektet, amiben énekelt. A gond csak az volt, hogy ő Portlandben lakott, míg mi Seattle-ben. Így ahelyett, hogy csatlakozott volna hozzánk teljes értékű tagként, inkább csak vendégeskedett a Rows-ban, ami mindössze a második szám volt, amit valaha írtunk. Rákerült a debütalbumunkra, a Longingra is. Amikor a második lemezünket, a Four Phantomst írtuk, megkértük, hogy ismét énekeljen egy számban, ő pedig engedelmeskedett. Azt hiszem valamilyen formában az összes Bell Witch albumon szerepel majd, mert az évek során bizonyos értelemben ő lett a banda harmadik tagja. Erik teljesítménye a Mirror Reaperen, vagy az előtte megjelent két lemezen egészen elképesztő. Egyike a legtehetségesebb zenész-dalszerzőknek, akikkel szerencsém volt együtt játszani.

Jesse Shreibman: Miután legalább három turnét lenyomtunk a Four Phantoms anyagával és egyre inkább megtaláltam a helyem a zenekarban, úgy éreztem, hogy szeretnék hozzáadni még egy elemet. Azt gondoltam, hogy ennél többet is tudok és ki akartam tolni a hangzásunk határait. Úgy döntöttem, hogy a Bell Witch stílusa és atmoszférája alapján az orgona lenne a legjobb választás. Ennek ellenére megvoltak a magam kétségei, mert fontos volt, hogy bármi, amit hozzáteszünk a zenénkhez az tökéletesen reprodukálható legyen élőben is. Nagyjából egy évbe telt összeraknunk, hogy hogyan tudunk egyszerre orgonázni, dobolni és énekelni, de szerintem mindketten azt érezzük, hogy megérte az erőfeszítést és most minden abszolút kézreáll.


A Mirror Reaper egyetlen több mint nyolcvan perces számból áll. Egy ilyen grandiózus vállalkozásnál hogyan képzeljük el a dalírás folyamatát, külön-külön megírjátok az egyes szegmenseket, majd megpróbáljátok összeilleszteni őket?

bell_witch0.jpgDD: Igen, úgy indítottunk, hogy megírtuk az egyes szegmenseket, hogy aztán majd valahogy összekombináljuk őket. Ahogy a legtöbb szám esetében, itt is minden egy bizonyos akkordmenet köré épül. Abból kiindulva jöttek a különböző variációk, amelyekről úgy éreztük, hogy illeszkednek abba a vázlatba, ami a fejünkben élt. Ahogy az egyes részek elkezdték kitölteni magukat, úgy elkezdhettünk foglalkozni a finomabb részekkel. Az átmenetek kerültek a fókuszba, az ismétlődések, az ének, a dallamok és így tovább.


A Bell Witch alapítótagja, az egykori dobos-énekes Adrian Guerra pont akkoriban halt meg, mikor ti még javában dolgoztatok az albumon. A halála kihatott a Mirror Reaperre? Mit gondoltok, mi lesz az ő öröksége?

DD: Amikor Adrian meghalt, nagyjából a Mirror Reaper első tizenöt percével voltunk készen, a dal alapjával. Jesse és én is borzasztó közeli barátok voltunk Adriannal. A történtek után úgy éreztük, hogy tennünk kell egy lépést hátra, feldolgozni a gyászunkat és megpróbálni megérteni, hogy mit is akarunk csinálni a továbbiakban. Egy idő után mindketten úgy döntöttünk, hogy valami extra speciálisat akarunk csinálni. Az első ötlet az volt, hogy legyen hét szekció, a hermetika hét princípiumához hasonlóan. Ahogy a dalok elkezdtek összeállni, egyértelmű lett számunkra, hogy nem hét különböző szekcióról van szó, inkább egy összefüggőről. Azt hiszem sok olyan érzelem, amivel akkoriban birkóztunk a lemezen kelt igazán életre. Ami Adrian örökségét illeti, szerintem ez emberenként változik. Én azt remélem, hogy mindenkiben csak a jó emlékek maradnak meg vele kapcsolatban.

JS: Adrian halála szerintem mindkettőnket nagyon mélyen érintett a lemezfelvétel során. Az idő, amit arra szántunk, hogy illő módon meggyászoljuk őt segített abban, hogy megerősödve folytassuk és rájöjjünk, mire is akarunk fókuszálni a zenekarral és a kiadványainkkal. Mind a dalírás, mind pedig a felvételek alaposan igénybe vettek minket érzelmileg, ami a történtek fényében azt hiszem nem meglepő. Őszintén remélem, hogy az emberekben Adrian kedvessége és jó humora marad meg.


Amikor összeállítottam a kérdéssort, rátaláltam egy régi interjúra, amit a The Obelisknek adtál és azt állítod benne, hogy sosem adnál ki egy egyszámos albumot, mert irritálónak találod a hasonló próbálkozásokat és elég hipokratikus dolog lenne tőled ilyen irányba elvinni a zenekart.

DD: Emlékszem arra az interjúra és elég sokat gondolkodom az abban elmondottakon. Ha jól emlékszem, akkor azt is mondtam, hogy a Bell Witch sosem fog egy konceptalbumot írni. Akkoriban tényleg így gondoltam. Egy részem azt gondolja, hogy anno úgy éreztem, hogy a kérdés a dalírási képességeinket és a művészi víziónkat kérdőjelezi meg. Így a reakcióm nagyrészt arrogancia és naivitás kombinációja volt. Talán a két érzelem egy és ugyanaz? Amikor a Four Phantoms-t írtuk, elkezdett foglalkoztatni annak az ötlete, hogy a dalokat összekösse egy közös téma vagy ha úgy tetszik, motívum. Az idea hatására az album megduplázódott és lett még két további szám, amik passzoltak az eső kettőhöz, így mind a négy klasszikus elemnek lett egy saját dala. A Mirror Reapert meg már eleve úgy írtuk, hogy illeszkedjen az érzelmekhez, valamint a tematikához. Ez persze, ha az interjúból indulunk ki, elég hipokratikus dolog, de azt hiszem élvezem az ebben rejlő iróniát. Visszatekintve úgy gondolom, hogy az a nap, amikor JJ-vel (a The Obelisk főszerkesztője – a szerk.) nagyon fontos volt, mert sok olyan ötletet indított el, amik egyre csak formálódnak, ahogy a banda idősödik. Remélem egyszer személyesen is találkozhatok JJ-vel, hogy megköszönjem neki az inspiráló és kihívást jelentő kérdéseket.

bell_witch_promo-9482.jpg


Több interjúban is azt nyilatkoztátok, hogy a dalaitok alapötlete az, hogy egy szellem perspektívájából vannak megírva.

DD: A dalok egy olyan szellem perspektívájából vannak megírva, amelyik megragadt élet és halál között. A számokban a szellem át akar jutni a túloldalra, mondhatni kegyelemért könyörög. Ez, ha úgy vesszük, egy, az élet nagyon sok dolgára alkalmazható metafora és szerintem az egyes dalok írásánál mindig máshol van a fókusz. Persze a fókuszban lévő dolog attól még illik a tágabb értelemben vett tematikába. Nem igazán arról van szó tehát, hogy van egy különleges kötődésem a szellemekhez, szimplán csak annyi, hogy jó metaforikus eszközök a csapdába esettség érzésének a kifejezésére.


A Mirror Reaper esetében Adrian Guerra a szellem, de mi a helyzet a Four Phantoms-zal?

DD: A Mirror Reapert nem feltétlenül azzal az elképzeléssel írtuk, hogy Adrian a szellem. A hangja nagyjából a fordulópontnál csendül fel, amikor a konceptuális reflektálást a zene végzi azáltal, hogy tükrözi a dal első felét. Az ötlet az volt ezzel, hogy tisztelegjünk egy szeretett barátunk és a zenekar korábbi dobosa előtt. Ahogy egyre többet beszéltünk arról, hogy vajon megtegyük-e, úgy éreztük egyre inkább azt, hogy jól illene a lemez tematikájába. Egyre inkább cél lett, nem pedig egy idea. A Four Phantoms esetében meg az alapötlet az volt, hogy a négy szellem mindegyike halljon meg az öröklétért valamilyen klasszikus elemen belül: föld, tűz, víz, levegő.


A Stereogum úgy írta le a lemezt, mint egy Tarkovszkij-film zenei megfelelőjét.

DD: Igen, olvastam, hatalmas dicséret ez számunkra. Az én tippem az, hogy olyan dolgokat próbált meg érzékeltetni vele, mint az album sebessége, valamint a textúrák/beállítások a rendelkezésre álló téren belül. Abszolút nem volt sértő összehasonlítás, bár nem vagyok biztos benne, hogy megérdemeltük.

JS: Szerintem is nagyon megtisztelő összehasonlítás, szinte nem is hittem el, mikor először elolvastam. Reméljük, hogy a kritikus szereti Tarkovszkijt!


A 2018-as Roadburn fesztiválon kétszer is felléptek majd: az egyik este eljátsszátok majd a teljes Mirror Reapert, a másikon Erik Moggridge is csatlakozik hozzátok. Kinek az ötlete volt a két koncert és mire számíthatunk a trió felállástól?

DD: Legfőképp a Roadburné. Seattle-ben és Portlandben többször is felléptünk már Erikkel, és ebből kettő teljes „közös” koncert volt. A Mirror Reapert azonban még sosem játszottuk el a maga teljességében. A fesztivál szervezői kerestek meg minket az ötlettel és muszáj volt engedelmeskednünk nekik. Én úgy gondolom egyébként, hogy a trió felállásban adott koncert különbözik a sima Bell Witch fellépéstől. Egyrészt, három hang és test van a színpadon. Másrészt a két szám, amiben Erik közreműködik az előző két lemezünkön sokkal tempósabb mint bármi más, amit valaha felvettünk. Sokkal erőteljesebb energia lakozik bennük, mint a többi dalunkban.

JS: Számunkra mindig hatalmas megtiszteltetés Erikkel közösen színpadra állni. Ad egy plusz energiát a koncerthez és különleges lesz a hangulat is, hisz nem gyakran van lehetőségünk hasonlóra. Elképesztően felvillanyozó érzés, hogy a világ egyik legjobb fesztiválján fogjuk először eljátszani a teljes Mirror Reapert, elejétől a végéig. Alig várom!


promophoto02_davidchoe.jpg


Tekintve, hogy a Mirror Reaper minden tekintetben - szövegek, hangzás, riffek, stb. - elég súlyos, úgy képzelem hogy eléggé igénybevesz titeket egy-egy koncert, még ha nem is játszátok el a teljes számot. Mennyire nehéz a megfelelő tudatállapotba kerülnötök a koncerthez?

DD: A fellépés első pár percre számomra a legnehezebb, el kell telnie egy kis időnek, amíg valami átkapcsol bennem. De ha ez megtörtént, utána teljesen elveszek a fellépésben és nem foglalkoztat más.

JS: Én azt vettem észre, hogy számomra meditatív élmény. Függetlenül attól, hogy épp milyen tudatállapotban vagyok vagy hol lépünk fel épp, fókuszálnom kell és bizonyos értelemben megtalálnom a nyugalmamat a szettben. Ez egy olyan élmény, amit még nem tapasztaltam meg a koncerteken, de nagyon örülök, hogy már igen. Teljesen elvesztem az időérzékemet és mondhatni feloldódok a zenélésben.


Tervek, álmok, rémálmok?

DD: Nemsokára Amerika keleti partján turnézunk majd a Monarch-kal! Aztán márciusban lesz egy európai turnénk is, annak a keretében játszunk majd a Roadburnön és még pár másik fesztiválon, plusz persze a klubkoncertek. Eközben a szabadidőnkben már egy új lemezen dolgozunk – elég sokat beszélgettünk arról, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk kicsit jobban előtérbe tolni a Bell Witch death metálos elemeit, ennek a szellemében írunk dalokat épp.

interjú: Kollár Bálint

 

a lemez:

 

Címkék: a38 roadburn bell witch
https://recorder.blog.hu/2017/12/05/_a_csapdaba_esettseg_erzesenek_kifejezodese_bell_witch-interju
„A csapdába esettség érzésének kifejeződése” – Bell Witch-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4413438197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.