Tyler, The Creator: Flower Boy (lemezkritika)

2017.11.21. 11:30, rerecorder

tyler-the-creator-flower-boy-album-title-00.jpg

Ugyan még a nyáron jelent meg, de így év vége felé már egyáltalán nem bátorság kijelenteni, hogy az év egyik (és a saját) legjobb hiphoplemeze Tyler, The Creator 2017-es albuma.

tyler_the_eeg9zmuiaacdeb.jpgKiadó: Columbia / Sony

Megjelenés: 2017. július

Stílus: hiphop

Kulcsdal: November

„– Ez itt a Golf Rádió kívánságműsora, élőben Shane Powers-szel...Ki van a...ki van a vonal másik oldalán?...Halló?...Jól van, akkor legyen a neved Mr. Titkos Ügynök – melyik számot szeretnéd hallani?
– Amelyik rólam szól
.”

Tyler addig hajtja a kocsikat, amíg ki nem fogy belőlük és az országutakból, aztán unottan belehajt az óceánba. Az előző lemezein mindezt harminckét fogas mosollyal, kabriójának kormányát elengedve, afféle modern kori Mr. Beanként tette volna, két kézzel osztva fakkot mindenkinek. A Flower Boy Tylere viszont már nem a Jackass öncélú sokkolását választja sorvezetőnek. Az autók és utak is úgy fogynak el lassan alóla, mint az élethez való kedve. Kit érdekelne, ha eltűnne és sosem jönne vissza? Érdemes-e a kétségeit egy ilyen “bizalmi eséssel” tesztelnie?

Miközben az albumnyitó, elmúlással játszó és a Can Spoonját hangmintázó Forewordöt pörgettem sokadjára, kaptam Holger Czukaynak, a Can basszusgitárosának halálhírét.

Az egybeesés félelmetes, de egy tisztességgel megöregedett zenész halála és a húszas évei közepére felnövő bohóc pálfordulása teljesen természetes. Czukay úgy értelmezte a basszusgitáros szerepét, mint a sakkban a királyét – ritkán mozdul el, de amikor igen, azzal megváltoztatja a játék képét.

A Flower Boy annyiban lép meglepőt, hogy zeneileg szinte teljesen egységes (leszámítva a kislemezként kijött Who Dat Boyt és az I Ain't Got Time-ot), szemben az előző lemezeivel, amik randomságukból csak néha billennek ki, hogy trollkodó megbotránkoztatásukkal teszteljék a hallgatót, hogy figyel-e még.

Ezek persze súlytalan viccelődések, amiket nem szabad komolyan venni – kivéve persze, ha szigetországok állambiztonsági szerveinek dolgozol, mert akkor előbb vagy utóbb ki kell tiltanod Tylert a területedről. Mentségére legyen mondva, az elmúlt években tényleg megkomolyodott. Kezdődött azzal, hogy tavaly nyáron a twitterét megváltoztatta @fucktylerről a művésznevére, hogy kicsit egyszerűbb legyen szponzori szerződéseket kötnie, de abban az időszakban jelent meg barátjának, Frank Oceannek a lemeze is, a blond(e). A párhuzamok letagadhatatlanok mind zeneileg, mind tematikában. Senki sem tudja biztosan, hogy most akkor Flower Boy vagy Scum Fuck Flower Boy az album címe – pont mind a blond(e) esetén – és jól tükrözi Tyler régi és új énje közti ellentétet: a homofóbiával viccelődőt és a kerti fészerből “coming out”-oló rappert, aki saját bevallása szerint fehér fiúkkal csókolózik 2004 óta.

Ocean két számban is közreműködik, amik simán elfértek volna a saját lemezein is, és ebben rejlik a Flower Boy nagy erénye. Tyler már hétéves korában képzeletbeli albumokat gyártott magának, számlistával és egyes számok hosszaival, mielőtt még zenélni tudott volna. Ezt az albumot is elejétől a végéig Tyler írta, az összes közreműködő kiválasztása és indokolt hozzáadott értékük mellett pedig olyan, mint egy tökéletesen összeállított válogatás lenne azok legjobb számaival. Ki gondolta volna, hogy chemtrail-hívők szellemiségét idéző Jaden Smith tökéletesen mitfahrer lesz a kátyúkerülgető Potholes-ban? Vagy, hogy a teljesen szétesett Lil Wayne A Droppin' Seeds-ben a lemez egyik csúcspontját hozza, olyan korábbi rímek után, mint például “Az igazi gengszterek csendben mozognak, mint a lasagna”? Hogy Pharrell úgy tud énekelni csillogó tűzijátékokról, hogy egyáltalán nem idézi az ízléstelen Happyt?

A korábban említett, ASAP Rockyval közös Who Dat Boy és annak klipje azért még megmutatja a régi Tylert, akinek leváló arca helyére ASAP egy körbevágott, fehér arcot varr, majd utána együtt menekülnek a rendőrök elől. Ez viszont még mindig semmi a Rellahoz képest, amiben Tyler egy parókás kentaurként több kiló kokaint szív fel néhány másodperc alatt, miközben Domo Genesis (mindmáig a legdurvább Odd Futures rím után: “Suicide Watch Nigga / Kill Yourself”) lepofoz egy fekete lányt, aki a pofon után japán lesz.

Most mégis mindvégig az új Tyler dominál, feltárva az összes kétségét és félelmét, nyíltan beszél a szexualitásáról, unalmáról és magányáról. Mégsem válik elkeseredetté, mert mindezekben megtalálja az igazán értékes pillanatokat is.

Amit mi nosztalgiának hívunk, Tyler Novembernek. A barátaival együtt megidézi benne azokat a pillanatokat, amik nem a múltjukat, hanem a személyiségüket határozták meg. A menedzserüknek, Christian Clancynek ez volt az a pillanat, mikor egy Getz/Gilberto-lemezt kapott ajándékba; Sydnek az, mikor élőben látta Erykah Badut; Vince Staplesnek 2015 nyara, mikor szerelmes lett valakibe, aki aztán teljesen felkavarta az életét; Tylernek ez a 2014-es év volt, Miamiban, ahol minden nap November volt.

Az én idei Novemberem az a két hónap volt, mialatt majdnem minden nap meghallgattam ezt a lemezt.

8.5/10

Salamon Csaba


a lemez: 



tictac650_2.png

https://recorder.blog.hu/2017/11/21/tyler_the_creator_flower_boy_lemezkritika
Tyler, The Creator: Flower Boy (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1913341415

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.