A dj, a sampling atyja és aki Isten hangját szólaltatja – A kortárs klasszikus zene popsztárjai

2017.11.01. 19:11, corecorder

piano_hands_2.jpg

A streamingfelületek hangulatalapú lejátszási listáinak köszönhetően az utóbbi években újból előtérbe került a klasszikus zene, a műfaj bevételei rekordokat döntögetnek. A pop felől érkező – főleg izlandi – modern klasszikusok népszerűsége szintén az egekben. De kik a komolyzene igazi élő klasszikusai, akik ráadásul a popzenészekre is nagy hatást gyakorolnak? Az 56. Recorder magazin Trend rovatos cikkében kerestük a választ, és utánanéztünk annak, ami az iskolai zeneoktatásból kimarad: kik is korunk legnagyobb zeneszerzői? 

philip_glass_jane.jpgA filmzenéivel széles körben ismertté vált Michael Nyman közelgő budapesti koncertje (november 6-án vezényli Best Of programját az Erkel Színházban); a minimalizmus legnépszerűbb képviselője, Philip Glass szeptember végén megjelent új lemeze (a Jane című természet-dokumentumfilmhez komponálta); valamint a filmzene-komponistaként jelentősebb, 88 éves Ennio Morricone október 18-i Budapest Sportaréna-fellépése együtt jó apropó arra, hogy közelebbről megvizsgáljuk a kortárs klasszikus zenét és röviden áttekintsük, hogyan alakult a huszadik század második felétől a komolyzene és kik a popzenét is inspiráló meghatározó alakjai.

A zene éppúgy, mint más művészeti ágak, sokáig korszakosan fejlődött – aztán ez a progresszió a huszadik századtól felgyorsult, egyre nagyobb sebességfokozatba kapcsolt. Mára az élet összes többi területéhez hasonlóan évről évre váltják egymást a különböző trendek, a popzenében például nincs már igazán uralkodó korstílus, mint az előző században volt a rock vagy épp a disco, helyette minden ágazat képviselői egymás mellett alkotnak, egyszerre. A bőség zavara miatt el lehet siklani afölött, hogy a fősodorból kikerült irányzatok továbbra is léteznek – pedig ha a punk nem, akkor a klasszikus zene főleg nem halott.


A klasszikus zene fénykora

A klasszikus zene, vagyis ami nem jazz, pop, alkalmazott zene (filmes vagy színházi, de azért itt akadnak átfedések) vagy népzene, eredetét tekintve a Római Birodalom bukásáig, a középkor kezdetéig nyúlik vissza. Nagyjából kilencszáz év középkori zene után jött el a reneszánsz kétszáz éve, majd százötven évig dominált a barokk, a korai ezerhétszázas évektől 1820-ig a klasszika, aztán a 19. század elejétől a romantika – tehát nagy vonalakban megfigyelhető, hogy az új irányok egyre rövidebb időszakokat ölelnek fel. A huszadik század zenéje már igazán sok ágra bontható, ezek pedig sokszor átfedésben is vannak – a Debussy- és Ravel-féle impresszionizmus még nem is ért a csúcspontjára, amikor időközben a századfordulón megjelent a modernizmus, ennek zeneszerzői ráadásul több más stílusban is egyszerre alkottak. Elődeivel ellentétben ez az irányzat már közel sem homogén, és innentől kezdve általánosan is jellemző a komolyzene atomizálódása.

stockhausen_and_varese_1.png

Növekvő káosz

A huszadik század elején a zeneszerzők elkezdték felrúgni az addig lefektetett szabályokat és szokásokat: 1913-ban Sztravinszkij Tavaszi áldozat című darabjával átalakította a ritmusszerkezetről alkotott elképzeléseket, de már komponált repetitív darabokat is, közben Schönberg révén megjelent a harmonikus hangzást fellazító és felrúgó atonalitás és a dodekafónia, illetve amolyan retróként egy neoklasszicista hullám is végigvonult a zenei életen. Ugrásszerűen megnőtt az irányzatok száma: Erik Satie avantgárd komponista a későbbi minimalizmus előfutára volt, a harmincas években a technikai fejlődést felismerve megszületett a musique concréte, Stockhausen és Varèse (jobbra) elektronikus hangokkal kezdett kísérletezni – a névsort sokáig lehetne bővíteni és részletezni. Időközben azonban megjelent a popzene és átvette az uralmat.


Pop vs klasszikusok

Az 1930-as évek közepére Európába beszivárogtak az amerikai hatások – már egyaránt létezett a blues, a swing és a jazz, illetve ezek egyre több alfaja, 1954-től pedig ugye jött a rock’n’roll-forradalom és Elvis. A klasszikus zene a tömegek számára leginkább már csak fel- és átdolgozások által (például Liberace Las Vegas-i sztárzongorista átköltéseiben, akinek műsorát az ötvenes években harmincmillió ember látta) és filmekben jelent meg. A posztmodern komponisták nagyban befolyásolták, ihlették a filmzenék világát – John Williams híres Star Wars-témája például Gustav Holst A bolygók című művéből merített, és ahogyan majd később látjuk, a kortárs klasszikus szerzőknek is Hollywood lett a mecénása. A legtöbb zenehallgató meg amúgy is a filmzenék révén találkozik (kortárs) klasszikus jellegű muzsikával.

deep_purple_concerto_for_group_and_orchestra.jpgBár a pop és a klasszikus zene szétvált, továbbra is érintkeznek egymással. Utóbbi műfajból egyre többen kezdtek el elektronikusan komponálni (ezen a területen leginkább az ambient a közös metszet), illetve hangszereket kölcsönöz egymásnak a két világ: az elektronika megjelent a szimfonikus zenekaroknál, klasszikus zenét játszó orchestrák pedig nem egyszer dolgoznak fel vagy kísérnek popzenét – ilyen például Jon Lord 1969-es Concerto For Group And Orchestrája, ami az angol Királyi Filharmonikusok kollaborációja a Deep Purple-lel. Számos stílusközi fúzió jött létre, az is előfordult, hogy teljes darabokat vett át a popzene – az Emerson, Lake & Palmer progrock-feldolgozást csinált Muszorgszkij Egy kiállítás képei művéből, de hasonlót tett Tomita Iszao japán zeneszerző, aki albumai jelentős részét klasszikus darabok elektronikus feldolgozásának szentelte. A színházakban rockoperák jelentek meg, a poplemezeken szimfonikus elemek (lásd mondjuk The Divine Comedy munkásságát), továbbá a klasszikus zene rejtetten rengeteg slágernek vált részévé. Vegyük például Pachelbel barokk zeneszerző D-dúr kánonját, ami a popban a legtöbbet idézett, koppintott darab: Kylie Minogue I Should Be So Luckyjától a Farm All Together Now-ján keresztül a Pet Shop Boys Go Westjéig számtalan slágernek egyaránt ez az alapja. A pop- és a klasszikus zene kölcsönhatása a huszonegyedik századra sem szorult vissza, a Samuel Barber-vonósnégyest feldolgozó, kétezres évek eleji Adagio For Strings Tiëstótól, aztán Lady Gaga Bachot beépítő Bad Romance-e vagy a Clean Bandit folyamatos elektroklasszikus törekvései mellett is gyakran talál egymásra a két világ.

EZ MOST KOMOLY? A POP ÉS A KLASSZIKUS ZENE KAPCSOLÓDÁSI PONTJAI.

john_cage_433.pngPosztmodern, experimentális, kortárs

Visszatérve a zenetörténethez, a klasszikus zene a háttérbe szorulása ellenére bizony fejlődött az elmúlt hatvan-hetven évben is, leginkább egy-egy úttörő zseni által: John Cage a hatvanas évektől kezdve jelentősen átformálta az addigi zenefogalmat, 4’33”-ja bebizonyította, hogy a csend is zene, mégpedig olyan, amelyben az előadónak egyetlen hangot sem kell lejátszania. A hatvanas-hetvenes években a minimalisták, élen La Monte Younggal (akit Steve Reich, Philip Glass és a leginkább ambientes hatású Terry Riley követett) ismétlésre alapuló művek egész sorát adták ki és juttatták el velük a komolyzenét popfülekbe. De Cage-ék továbbvitték a fluxust is (neodada zajzenével kísért összművészetben), melynek szintén La Monte Young mellett George Brecht is kiemelkedő alkotója volt. La Monte Young legfőbb érdeme azonban a drone zene megalkotása (akkoriban úgy hívták: dream music), az órákig kitartott hangok katarzisteremtő erejét számos rockzenei stílus vette át a krautrocktól, a shoegaze-en és a Sunn O)))-féle drone metalon át a dark ambientig.


A KORAI AMBIENT FEJLŐDÉSÉT ITT TEKINTETTÜK ÁT.

A John Cage nevével fémjelezhető New York-i experimentális klasszikus zene idővel aztán tényleg nehezen meghúzható határok közé került: Rhys Chatham vagy Glenn Branca gitárorchestrái klasszikus vagy rockzenék? És John Zorn zenekari művei? Avantgárd az egyszerűsítő gyűjtőszó, amibe beleférnek Phill Niblock hangtextúrái, Charlemagne Palestine intenzív minimalizmusa, Tony Conrad hegedűs zajzenéje. A 21. századi nyugati klasszikus zene nagyjai (John Adamstől Roxanna Panufniken át Michael Nymanig) egyetértenek abban, hogy a klasszikus zene ma már annyira sokrétű, hogy stílusok helyett az egyes személyiségek, alkotók dominálják.

A legnagyobb huszadik századi zeneszerzők közül többen nem olyan régen haltak meg: a második világháború utáni klasszikus zene óriása, Pierre Boulez 2016-ban, a disszonáns modernizmus és a szakrális minimalizmus mestere, Henryk Górecki 2010-ben, de még Karlheinz Stockhausen is alig tíz éve, 2007-ben, a mikropolifóniával elhíresült Ligeti György pedig bő tíz éve, 2006-ban. Sokan azonban még élnek az elmúlt század második felének meghatározói közül, és mint láthatjuk, idős koruk ellenére még javában koncerteznek és alkotnak. Az alábbi öt meghatározó komponista listája persze még bőven bővíthető a posztminimalista Gavin Bryarstől kezdve a folyamatos zene ideáját felvető Lubomyr Melnyken, a popzenét klasszicizáló (és szintén nemrég Budapesten koncertezett) Ludovico Einaudin át a világzenét a klasszikus zenébe beemelő Jon Hassellig és tovább.

penderecki.jpgKrzysztof Penderecki (1933-)
aki közös lemezt adott ki a Radiohead gitárosával

Penderecki hatéves kora óta minden nap komponál, rengeteg stílusban alkotott, mégis a hatvanas évekbeli munkássága tette igazán híressé – ekkor ugyanis klasszikus vonós hangszerekből csalt elő különféle módszerekkel addig nem ismert hangokat, darabjai szinte tisztán zajhatásúakká váltak. A hagyományostól eltérő játéktechnikái és hangfürtöket alkalmazó szokatlan kompozíciói bár disszonánsnak és fülsértőnek tűnhetnek, valójában inkább gyönyörűek – ráadásul nem is akárki, a Radiohead géniusz gitárosa, Jonny Greenwood állítja ezt legbiztosabban, aki Penderecki egyik legnagyobb rajongója. Hatása így a Radioheaden is tetten érhető, Greenwooddal még közös albumot is kiadtak 2012-ben. És ez még nem minden, hiszen Penderecki feltalált egy új hangszert, a tubafont, illetve több filmhez írt kísérőzenét, ilyenek például a Viharsziget vagy a Ragyogás. Ezeknél is aktuálisabb, hogy a Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére című darabját a Twin Peaks új évadának három részében is hallhatjuk.

Fontos művek: Gyásszene Hirosima áldozatainak emlékére, Lengyel rekviem, Lukács passió

arvo_p_rt_peeter_langovits_scan.jpgArvo Pärt (1935-)
aki Isten hangját hozza le a földre és mindenkire hatott

„Arvo Pärtot hallgatni olyan, mint Isten közelében lenni”, illetve „Arvo Pärt egy olyan komoly zeneszerző, aki – a maga érzékeny módján – az egész évszázad viszályait magában hordozza” – utóbbit már Björk nyilatkozta egy 1997-es felvételen, és mindkét állítás találó: a gregorián énekek nyugodtsága, a Pärt által kifejlesztett tintinnabuli és a „hallhatóvá váló csend” egyszerűen mindenkit megérint és elvarázsol. Pärt a legtöbbet előadott kortárs klasszikus zeneszerzők egyike, Nick Cave, Thom Yorke, PJ Harvey és Keith Jarrett egyaránt hatásként nevezik meg, dj-k, rapperek és metálzenekarok hangmintázzák műveit. Franz Ferdinand, Arcade Fire, Mogwai, SunnO))), Neurosis, Coil, Nurse With Wound és Einstürzende Neubauten: ez csupán néhány a rengeteg előadó és zenekar közül, akiket megihletett és akik kedvenceik közé sorolják. Bár nem ír filmzenét, kompozícióit sokszor felhasználják rendezők – példa erre Paul Thomas Anderson Vérző olaja, a Russel Crowe és Al Pacino főszereplésével készült 1999-es A bennfentes valamint a néhány évvel ezelőtti Oscar-díjas Gravitáció trailere.

Fontos művek: Spiegel Im Spiegel, János passió, Fratres

steve_reich.jpgSteve Reich (1936-)
aki a sampling atyja

Ahogy egy kritikus fogalmazott, Reich „azon maroknyi élő zeneszerző egyike, aki jogosan állíthatja, hogy megváltoztatta a zene történetének irányát.” Mindennek okát a zenetörténészek a szerző gyermekkorában vélik felfedezni – az Amerikát átszelő vonatutak végtelen monotonitása fordíthatta a fiatal Steve-et a repetitív komponálás felé. A hatvanas évektől kezdve általánossá vált műveiben bizonyos alapdallamok makacs, végtelenített ismétlődése, ezzel a minimalizmus úttörőjévé vált. Kísérletezése az emberi test hangképzési formáitól (Clapping Music, 1989) kezdve a gamelán ütőhangszerekre is kiterjedt, de magnószalagok, máshonnan kiragadott és újradolgozott hangrészletek ugyancsak kísérik munkásságát. A Rolling Stone 1999-ben a sampling atyjának nevezte, mások pedig a minimalizmust egész egyszerűen „magasabb diszkó”-nak könyvelték el, utalva a repetíció popzenére, főképp ugye a diszkóra mért óriási hatására. Reich például Brian Enóra, ezáltal pedig az ambient megszületésére is nagy befolyással volt, de megihlette többek között David Bowie-t vagy épp a Tangerine Dreamet is.

Fontos művek: Six Pianos, Music for 18 Musicians, Piano Phase

philipglass.jpgPhilip Glass (1937-)
aki matematika-fizika szakos doktorátusa után döntött úgy, mégis zenész lesz

Ironikus módon Glass felemelkedése részben pont annak köszönhető, hogy a negyvenes években az emberek már kevesebb klasszikus zenei felvételt vettek, így lemezbolt-tulajdonos apja hazahordta a nem fogyó Beethovent, Sosztakovicsot és Bartókot gyermekeinek. Glass kísérletezett a dodekafóniával és a minimalizmussal, később erőteljesebben kialakult egyéni stílusa, operákat, szimfóniákat, versenyműveket, zenekari műveket ír, rendkívül termékeny és sodró hatású darabjaival rendkívül népszerű zeneszerző. A kultikus Koyaanisqatsi filmzenével széles tömegek előtt tette ismertté a minimalizmust, magát pedig Hollywoodban is sikeres komponistává: a Kundun, Az órák és az Egy botrány részletei filmzenéit Oscar-díjra jelölték. Kollaborációi szinte minden művészeti területre kiterjednek, életművében találkozhatunk zenészekkel, írókkal, koreográfusokkal és vizuális művészekkel, alkotótársai közé tartozik David Bowie, Mick Jagger, Patti Smith, Leonard Cohen, Aphex Twin, Allen Ginsberg, Woody Allen vagy épp Doris Lessing. A minimalista megnevezést következetesen elutasítja – az csak a hetvenes évekbeli munkásságára igaz, mára zenéje többek között az ambienthez, rockhoz és a világzenéhez is kötődik.

Fontos művek: Glassworks, Einstein On The Beach, Music in Twelve Parts

michael-nyman.jpgMichael Nyman (1944-)
aki szinte dj-ként komponál zenei emlékeiből új darabokat

Az elsősorban az opera műfajában alkotó angol zeneszerző életműve librettóktól kezdve zenei témájú könyvön (tőle származik a minimalizmus kifejezés!), a The Flying Lizardsszal vagy épp Damon Albarnnal közös kollaborációkon át egészen a film- és videojátékzenékig terjed. Saját bevallása szerint „nincs semmi, ami ne lett volna korábban”, zenéjét az alapoktól való feltalálás helyett inkább öntudatlanul más, általa korábban hallott művekből illeszti össze. Michael Nyman tehát egyfajta klasszikus zenei dj, aki „rákattant a barokkra”, művei gazdagok fúvósokban és vonósokban, de a csembaló is gyakran megszólal nála. Filmzenei munkássága kiemelkedő, ő írta például A zongoralecke zenéjét, de legjobb ilyen jellegű zenéi a brit függetlenfilmes Peter Greenaway alkotásaiban szólnak. Fellépett a Portsmouth Sinfoniával is, ami popklasszikusokat hangszerel át nagyzenekarra – Nyman ezt azóta is az egyik legutolsó alkalomként tartja számon, amikor a klasszikus zene meg tudta nevettetni.

Fontos művek: filmzenék: Zongoralecke, A rajzoló szerződése, Ember a magasban

Modern klasszikusok

Szintén a klasszikus zene kortárs népszerűségét jelzik az elmúlt bő tíz év popzene felől érkező komoly törekvései. Számos komponista – hívják őket (ismét) neoklasszikusoknak is – mozog a határterületen, klasszikus műveik és azok népszerűsége elvezethet Pendereckiékhez. Chilly Gonzales 2004-es Solo Pianója nagyhatású, Nils Frahm zongorajátékát keresztezi elektronikával, a szupertermékeny Nico Muhly mindenféle komolyzenei formátumban alkot, de emellett Björknek is komponált már és innen nem meglepő kapcsolata az izlandi gyökerű Bedroom Communityvel, amelyben leginkább szintén a klasszikus zene és az elektronika találkozik. Lemezkiadós társa, Valgeir Sigurðsson és a többi fontos izlandi, Jóhann Jóhannsson és Ólafur Arnalds az elektroakusztikát klasszikus kompozíciós hatásokkal összeeresztő munkássága azonban még csak a jéghegy csúcsa.


Varga Zsófia


John Cage híres 4'33''-ja:

https://recorder.blog.hu/2017/11/01/a_dj_a_sampling_atyja_es_aki_isten_hangjat_szolaltatja_a_kortars_klasszikus_zene_popsztarjai
A dj, a sampling atyja és aki Isten hangját szólaltatja – A kortárs klasszikus zene popsztárjai

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3613102928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása