Nem féli a jövőt – St. Vincent

2017.10.23. 19:34, rerecorder

st_-vincent-2017-photo-by-nedda-asfari.jpg

Annie Clark, azaz St. Vincent vitán felül korunk egyik legfontosabb dalszerzője, aki alig egy évtized alatt indie-üdvöskéből artrock-szektavezérré lépett elő, mellesleg virtuóz és innovatív gitáros is. Övé az utóbbi évek egyik legkövetkezetesebben épített albumsorozata, miközben zeneileg nem hasonlítható senki máshoz. Ötödik, Masseduction című, októberi lemeze a kivételes karrier újabb meglepő fordulata. Az 56. Recorder magazin címlapsztorija következik.

St. Vincent számára az elismerést a komplexen egyéni, alaposan megcsavart dalstruktúrák és a bámulatos gitárjáték mellett az agyas, sokrétű szövegek hozták meg. Lemezről-lemezre egyre több kritikus borult le innovatív tehetsége előtt, a szakmai tisztelet mellett népszerűsége is folyamatos emelkedésben van. Ma már olyanok versengenek a kegyeiért, mint Beck vagy David Byrne, a Nirvana tagjai pedig többek közt őt kérték fel, hogy a zenekar Rock And Roll Hall Of Fame-es beiktatásakor Kurt Cobain helyén gitározzon és énekeljen. Nem kérdés: ő a 21. század egyik kulcsfigurája a popzenében.

Az ösztönös gitárzseni

st-vincent-annie-clark-perform-osheaga-festival-2015-billboard-1548.jpg„Nem volt exhibicionistább, mint bárki más a környezetében, de amikor kiállt a színpadra, szinte felrobbant, már a legelső alkalommal is” – emlékezett vissza Clark nagynénje, Patti Cathcart. A Tuck & Patti jazzduó egyik fele ott volt a tizenötéves Annie első fellépésén, amikor Jimi Hendrixtől játszotta a The Wind Cries Maryt – a felvételek alapján olyan vehemenciával és technikásan, hogy egymaga kitett egy egész zenekart. Saját bevallása szerint akkoriban a legfőbb inspirációt a Pantera-gitáros, Dimebag Darrell jelentette számára, ám hamar túllépett rajta: megtanult mindkét kezével tapping-technikával  játszani a hangszeren (ez az, amikor a pengetős kéz is a fogólapon matat), fingerpicking technikája (a húrok ujjakkal való pengetése) pedig már egészen fiatal korában sajátos volt. Ennek ellenére mereven elutasítja az akadémista szemléletet, hangsúlyozza, hogy nem tud kottát olvasni vagy tudatosan komponálni. Ahogy billentyűse, Daniel Mintseris fogalmaz: „Annie szelektíven használja a tudását, így tud megteremteni egy sajátos zenei nyelvet.” Nem véletlen, hogy bár felvették a Berklee College Of Musicra, két és fél év után otthagyta azt, mert úgy érezte, hogy ott csak session-zenészeket képeznek, míg ő a saját útját akarta járni.


ST.VINCENT-INTERJÚNK, AMIT 2014-ES CSÚCSLEMEZE IDEJÉN KÉSZÍTETTÜNK.


Az indie kaméleonja

merry_me.jpgBostonból előbb New Yorkba, majd Texasba költözött, ahol csatlakozott Tim DeLaughter legendásan soktagú (minimum huszonpáran vannak mindig) barokkprogpop-zenekarához, a The Polyphonic Spree-hez, majd Sufjan Stevens turnéegyütteséhez, miközben alkalomadtán olyanokkal dzsemmelt, mint az avantgárd gitáros Glenn Branca. Ekkoriban vette fel a St. Vincent nevet is, Nick Cave There She Goes, My Beautiful World című dala után. A név azt a kórházat jelöli, ahol a részeges walesi költőfejedelem, Dylan Thomas meghalt (tágabb értelemben pedig a „költészet halálára” is utal). Marry Me című első, 2007-es lemezén még szinte minden hangszeren egyedül játszott, a végeredmény pedig tíz év távlatából is lenyűgöző: Kate Bush-, a Lodger-korszakbeli Bowie- és Radiohead-emlékképek törnek elő, helyenként olyan, mint egy rockopera, máskor zajtorpedók egymásutánja. Bár Clark manapság azt mondja róla, hogy egy idealizált világot mutat be egy tapasztalatlan ember szemszögéből, már ekkor megmutatkozott, milyen elképesztő érzékkel tud csavarni egyet a normalitás látszólagos érzetén egy váratlan hangmintával vagy egy meglepő szövegrészlettel. A nyitó Now, Now különösen fontos, a maga „I’m not any, any, any, any, any, any, anything...” sorával – egyfajta ars poeticaként jelezte, hogy legnagyobb ikonjához, David Bowie-hoz hasonlóan ő is imidzs- és stílusváltások sorozataként képzeli el karrierjét, a szélesebb közönség által látható képet mindig az aktuális művészi döntéseihez igazítva.


Artrock Technicolorban

actor-50fafaa74d38e.jpgEmiatt talán már nem is meglepő, hogy a folytatás, a 2009-es Actor kapcsán olyanokat nyilatkozott, hogy a számok írásakor rengeteg Prince-t hallgatott, rengeteg Disney-klasszikust nézett és „egy Technicolor-albumot” szeretett volna megvalósítani. A tipikus „nehéz második lemez”-szindróma azonban őt is utolérte, az eredeti felvételekből csak a fúvós és vonós hangszeres részeket tartotta meg, minden mást újravett John Congleton producerrel. Bár a hatások, valamint előző zenekarainak hatása még mindig tetten érhető – Sufjan Stevens barokkos hangszerelései, a Polyphonic Spree álomszerű tudatfolyama –, Clark eddigre már végképp megtalálta saját hangját. Ahogy egy kritikus fogalmazott: „mintha egy indierock-rajongó Dr. Frankensteinként összerakta volna az ideális zenészt”. A tizenegy szám egyfajta duett (vagy párbaj) a tudatalattijában fészkelő érzelmek, valamint elképesztő dalszerzői vénája között, burjánzó kreativitásba, váratlan megoldásokba és kényelmetlen szövegekbe csomagolva. Hasonló kvalitásokkal már a Marry Me is rendelkezett, akkoriban viszont még nem tudta ennyire jól összefésülni a különböző elemeket, a dalszövegek szolgálatába állítani a zenét és magát a dalnak a struktúráját.


Marilyn Monroe és Steve Albini pirulákon

strange_mercy.jpgAzonban bármiről is énekelt, mindig érezhető volt egyfajta távolságtartás dalaiban, mintha ő csak puszta krónikása lenne a történéseknek. Aztán jött 2011-ben a Strange Mercy. A lemez, amit nevezhetnénk akár Annie Clark Fekete hattyújának, hiszen a filmbeli Natalie Portmanhez hasonlóan ő is magáévá tette a benne lakozó sötétséget. A címét (és a Surgeon egyes szövegrészleteit) Marilyn Monroe naplójából, valamint Eric Rohmer filmművészetéből kölcsönző album központi témáját kötöttségeink, függőségeink, valamint az azokból való szabadulás adja. El tudjuk nyomni magunkban a fájdalmat? Magunkévá tudjuk tenni, hogy ezáltal egy teljesebb emberré váljunk? „Az igazat megvallva annyira természetes már nekem, hogy belerakom magamat a gitárjátékomba, hogy már nem is igazán tudok beszélni róla. Nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy mást csinálok. Alkalmatlan vagyok a zenélésen kívül bármire” – vallott erről a The Guardiannak adott interjújában. A hangszer fontosságát talán még jobban jelzi, hogy míg az Actor dalvázlatait GarageBanddel rakta össze, addig a technológiától besokallva a Strange Mercy mindegyik számát gitáron komponálta. Ez, valamint a cél, hogy olyan dalokat írjon „amik koncerteken élnek igazán”, egy harapósabb, keményebb megszólalást eredményezett. Nem csoda, hogy pont ekkoriban dolgozott fel két Big Black-számot is.


St.
Vincent → David Byrne

love_this_giant.jpgSzintén a Strange Mercy kapcsán beszélt sokat arról, hogy az erőviszonyok, a hatalom dinamikája, a szubverzív emberek mindig foglalkoztatták – beleértve magát is. Így talán már nem is olyan meglepő, hogy a Talking Heads-vezér David Byrne-nel közös lemez (Love This Giant, 2012) ötlete is tőle származik. Mindkét művész távoli szemlélője az emberiségnek, az emberiség pszichés állapotának és a mindennapok teatralitásainak – ráadásul képesek egyszerre szenvedélyes, slágeres, mégsem magától értetődően fülbemászó dalokat írni. A felvezetésnek megfelelően a háromévnyi közös online munka (alig párszor voltak együtt a stúdióban) manifesztációján Clark gitárakrobatikája háttérbe szorul, inkább Byrne szólómunkái lehettek az irányadók. A végeredmény pedig új fénytörésben mutatja mindkét előadót, akik mintha „zenei” gúnyát cseréltek volna – ahogy erre az ötletre a borító is rájátszik –, ahelyett hogy markánsan új területekre lökték volna a másikat.


ST. VINCENT KEDVENC ZENÉI, AMIKRŐL BUDAPESTI KONCERTJE ELŐTT MESÉLT LEMEZTÁSKA ROVATUNKNAK.


Huszonegyedik századi szektavezér

st_-vincent.jpgA Love This Giant turnéja után Clark rögtön elkezdte írni negyedik szólóalbumát, amelyről már a megjelenése előtt azt nyilatkozta, hogy azon megtalálta saját, „igazi” hangját. Persze korábban sem kellett neki nagyon keresgélnie, már a Strange Mercy is egy igazán kiforrott előadót mutatott, több idézőjelbe tett slágerrel és bármikor felismerhető hangzással; a dalszerző-előadó azonban 2014-ben minden értelemben felült az artrock trónjára. Közreműködött a Swans To Be Kind című lemezén, a Nirvana vendégeként énekelte a Lithiumot a zenekar Rock And Roll Hall Of Fame-beiktatásán, háromnegyed órás koncertet adott a Letterman Show-ban. Emellé még a művésznevét címnek megtevő LP karrierje addigi csúcsműve lett, mondhatni a St. Vincent-lemez platóni ideája. Egyszerre édeni és posztapokaliptikus, ismerős, de mintha mégis egy távoli világból szólna, a David Byrne-kollaboráció kedvéért félretett gitárjátéka itt senkiéhez sem hasonlítható, miközben a szövegek remekül mondják el, milyen létezni a mindent átszövő internet korában. A borítón egy jövőből érkező szektavezérként pózol Annie, aki megosztotta velünk vízióját és mi meghajlottunk előtte.


Masseduction
, 2017

masseduction.jpg„Minden lemezemnek van egy archetípusa. A Strange Mercy-é a pirulákon élő háziasszony. A St. Vincenté a nem túl távoli jövőből érkező szektavezér. De a Masseduction más, eléggé egyes szám első személy szemszögből íródott. Persze nem tudod majd leellenőrizni a tényeket, de ha érdekel az életem, hallgasd meg az albumot” – nyilatkozta idén a művész. A végeredmény pedig egy kevésbé experimentális, new wave-vel, funkkal és áramvonalasított popzenével is kacérkodó, erősen autobiografikus lemez. Bár a közreműködők listájának hosszánál (többek közt Jenny Lewis, Kamasi Washington, Sounwave) már csak a producer személye meglepőbb (a Taylor Swifttel és Lorde-dal is dolgozó popmágus, Jack Antonoff), az összkép tagadhatatlanul St. Vincent. Mégis, melyik másik azonnal felismerhető játékú gitárosnak jutna eszébe addig gyúrni a hangszer hangzását, ameddig már nem is emlékeztet rá? Ezek ellenére a Masseductionben a legmeglepőbb az a fajta kihívó, szexi tónus, amit a dalok megütnek. Annie Clark fokozatosan mutatta meg magát szövegeiben, míg mostanra eljutott a fent taglalt állapotba, vagy ahogyan Antonoff fogalmazott: az olyan sorokhoz, amiket magadra akarsz tetováltatni. A glittertől csillogó felszín alatt azonban ott lappang egyfajta szomorúság: Clark az elmúlt tíz évben szinte megállás nélkül turnézott, az idegei felmondták a szolgálatot, ráadásul több ikonjának (David Bowie, Prince) halála mellett egy családi tragédia és Cara Delevingne modellel való szakítása is árnyékot vetett a dalírás folyamatára. Ám amikor a zárószámban azt ismételgeti, hogy „it’s not over yet” – közvetlenül azután, hogy bevallotta, gondolkodott már az öngyilkosságon –, akkor mi is vele együtt merítünk erőt zenéjéből.

Kollár Bálint


és a friss St. Vincent-album, a Masseduction

https://recorder.blog.hu/2017/10/23/nem_feli_a_jovot_st_vincent
Nem féli a jövőt – St. Vincent

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1913065160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.