A női dalszerző-énekesek az utóbbi években minden korábbinál látványosabban, meghatározóbban törtek előre a popban. Nem volt ez mindig így. Nagyon nem, de az 54. Recorder címlapján és címlapsztorijában szereplő Lorde és generációja már szerzőként is uralja a slágerlistákat.
„Nocsak ki van itt / Évek óta nem láttalak / De ha tudtam volna, hogy jössz / Sütöttem volna neked egy tortát” – énekelte Eileen Barton 1950-es slágerében, az If I Knew You Were Coming I’d’ve Bake A Cake-ben. A háború utáni és Woodstock előtti Amerika női előadói úgy juthattak csak a listák élére, hogy kislányos bájukat, kamasz naivitásukat és a házastársi kötelességeiket gyúrták egybe a munkából fáradtan hazatérő férjüknek. Mármint ezt gyúrták nekik össze férfi dalszerzők és producerek.
Az első női popszerzők
A popzenében persze mindig is voltak öntudatos, akaratukat határozottan átvivő nők. A század első felében a popzenét megelőző stílusirányzatokat meghatározó énekesnők közül Bessie Smith, Billie Holiday és Ella Fitzgerald a swing, a blues és a vokális jazz kiemelkedő előadói voltak. De ahogy a New York-i Tin Pan Alley dalszerzői átadták a helyüket a Bill Building-eseknek – élen a Jerry Leiber-Mike Stoller dalszerzőpárossal –, a rádió pedig a televíziónak, egyre több énekesnő jelent meg a képernyőn. Big Mama Thornton énekelte először a Hound Dogot, mielőtt Elvis kifehérítette volna magának, Sister Rosetta Tharpe pedig felejthetetlen, ahogy egy lovasszekérről leugorva felkapja Gibson Les Paulját és elénekli a Didn’t It Raint a manchesteri vasútállomáson. Ekkor, az ötvenes évektől már megjelentek a popban a jelenős női szerzők, de még csak férjük vagy egy másik férfi oldalán volt joguk bemasírozni a kánonba. Carole King Gerry Goffinnal, Cynthia Wiel Barry Mann-nal ontotta a gigaslágereket, Rose Marie McCoy pedig Charles Singletont kapta maga mellé dalszerzőpárnak.
Az énekegyüttesek és dívák kora
Amíg a britek próbáltak lépést tartani a tengerentúliakkal, Amerikát ellepték a női zenekarok: The Ronettes, The Crystals és a tucatnyi Billboard-elsőséget jegyző Supremes írtak történelmet és égtek örökké az emlékezetünkbe újranézve a Dirty Dancing vhs-eket – azóta tudjuk, hogy a Babyt senki sem ültetheti a sarokba. Viszont a slágerlista-éllovas számoknak még mindig csak az ötödét jegyezték nők a hatvanas években, és ez az arány egy évtizeddel később sem változott. A girl groupok eltűntek és megkezdődött a dívák korszaka: Diana Ross a Supremes-ből kiválva lett még sikeresebb és most volt negyven éve, hogy Donna Summer és Giorgio Moroder kiadták az I Feel Love-ot, ami alapjaiban változtatta meg a popzenét és robbantotta fel a diszkókorszakot. A női szerzők Joni Mitchelltől Patti Smith-en át Kate Bush-ig egyre határozottabban léptek elő, de a slágerlistákat még nem ők uralták.
Madonna-áttörés
Amíg a hetvenes években David Bowie lépte át a nemeket övező korlátokat Hunky Dory és Ziggy Stardust lemezeivel, a nyolcvanas években Annie Lennox, a Eurythmics énekesnője tette ezt meg a másik irányból, öltönyt húzva a szintipopra. A nyolcvanas években látványosan nőtt a női előadók szerepe, de a dalokat jellemzően még mindig nem ők írhatták. 1981-ben elindult az MTV és Michael Jackson Thrillere beteljesítette Martin Luther King álmát: a Billie Jeannel képernyőre kerültek az afroamerikai előadók – ennek is köszönhető Whitney Houston hét listavezető slágere. A korszak ikonikus pillanatai persze Madonnához kötődnek – a csúcsos melltartó; a lángoló kereszt a Like A Prayer videójában és ahogy az 1984-es MTV VMA-n egy hatalmas tortából kiemelkedve előadja a Like A Virgint, menyasszonyi ruhában, nyakában a “Boy Toy” feliratú nyaklánccal – ő bizony már szerzőként is kézben tartotta lemezeit.
Őrségváltás és egyre nagyobb beleszólás
A kilencvenes években már nem csak Madonnához kötődtek megosztó pillanatok, de kezdett beérni a korai dalszerzők munkássága is: a kopaszra borotvált Sinead O’Connor élő adásban tépte szét a pápa fényképét egy listavezető kislemez után; Janet Jackson szerző-producerként is belefolyt 1993-as sikerlemeze munkálataiba, de még a tipikus PR-t sem hagyta el: melleit férfikezek takarják a Rolling Stone címlapján; Fiona Apple milliós lemezeladások mellett, félmeztelenül, a kádban fekve, férfi lábakat a nyakába téve próbál megküzdeni a drogoktól és anorexiától sebzett testképével. És persze ott volt Mariah Carey, aki mellett a nyolcvanas évekből átmentett Madonna, Whitney Houston és Janet Jackson is csak mellékszereplők voltak. Ő egyedül tizennégy elsőséget tudhat magáénak a kilencvenes években, pont annyit, mint az utóbbi három összesen – és mindben társszerző is volt! Aztán újra divatba jöttek a lánycsapatok, az En Vouge, a TLC és a Destiny’s Child a soul/r&b/hiphop háromszögben uralta az eladásokat (utóbbiban Beyoncé producerként is meghatározó, akárcsak a korszak másik úttörője, Missy Elliott). A briteknél pedig az All Saints és a Spice Girls a sokszínűséggel próbáltak meg minél sikeresebbek lenni, kiszélesítve a célcsoportot a sportostól a divatosig, a panelblokkok lakóitól a kertesházak szomszédságaira.
A 21. században a torta fele már a nőké
Az ezredforduló után jött az őrségváltás: a szűzlányból womanizerré váló Britney Spears, a szólóban még sikeresebb Beyoncé, a lányokkal csókolózó Katy Perry és a barbadosi Rihanna, akinél csak a Beatles, Elvis és Carey töltött hosszabb időt a listák élén és szerzett több első helyet. Az MTV-ről közben lassan eltűntek a zenei videók és valóságshow-csatorna lett belőle, helyét az internet vette át. Az új korszak találmányának, a MySpace-nek köszönhetünk két, archetipikus, szerzőként is jelentős énekesnőt: a húsjelmezben táncoló és melegbárok játszási listáit vezető Lady Gagát (Madonna 2.0) és a trendektől független, profi marketinges Adele-t, aki új lemezeivel úgy jut el egyre szélesebb célcsoportokhoz, hogy nem árulja el rajongóit sem. A mondás szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Minden sikeres női előadó mögött pedig egy marketinggépezet, ami elképesztő eladásokat generál. Taylor Swift három lemezéből is egymillió eladott példányt tudott felmutatni az első héten, Katy Perry Teenage Dreamje pedig beállította Michael Jackson Bad lemezének rekordját, öt kislemezelsőséggel. A női előadók új generációja már a torta felét osztja fel egymást közt, Rihanna pedig nem kínál meg az ő szeletéből, még akkor sem, ha tudja, hogy jössz és rég nem látott.
Szerzőt, szerzőt
A meghatározó női dalszerző-énekesek az utóbbi években minden korábbinál látványosabban törtek előre a popban. A kanadai Grimes az utóbbi két lemezével a közízlés keretein kívül kísérletezve, minőségi módon tette fogyaszthatóvá a műfajt, példaként szolgálva a színtér előadóinak. Florence szintén egy egész generációt inspirált. Sia másoknak és magának is ontja a sikerdalokat. Ma már nem kivétel, hanem a popban is trend a dalszerző-előadók szerződtetése: Halsey, Dua Lipa, Maggie Rogers, csak hogy mondjunk pár friss példát. És itt vannak a további legnagyobb idei durranások Lorde-n túl – aki új lemezén egy buliról hazasétálva a siker, a hírnév, a magány és az elidegenedés határán, alkoholtól ködös tekintettel néz szembe a jövővel.
A skót-indiai énekesnő leginkább mások világslágereiből ismerős (Icona Pop: I Love It, Iggy Azalea: Fancy), naná, hogy mindkét számnak társszerője is. Tizennégy éves korában figyelt fel a MySpace-oldalára egy promóter, aki kelet-londoni illegális rave-ekre hívta el fellépni, a szórólapokra pedig az MSN-neve, Charli XCX került. Néhány éves útkeresés után a HAIM és Adele producere, Ariel Rechtshaid producer vette szárnyai alá. A vele közösen írt két sláger (Nuclear Seasons, Stay Away) visszahelyezte XCX-et a térképre, és utána már ő kezdett el dalokat írni Rihannának, Sky Ferreirának és Gwen Stefaninak. Zenéje a szintetizátorok és a dancepop keresztmetszetében rajzolódik ki, szerepelt már Danny Brown, Giorgio Moroder, Santigold és Mura Masa lemezein is. Új albuma régóta csúszik kiadójával való harca miatt, dühében kiadott helyette egy mixtape-et néhány hónapja (Number 1 Angel) Uffie-val, MØ-vel és Abrával, ami saját bevallása szerint inkább pezsgőbe sírás, mint belőle ivás.
A FIATAL ELŐADÓK KEZÉBEN A HATALOM - MONDTA INTERJÚNKBAN CHARLI XCX.
A zenekart egy San Franciscó-i zsidó zenészcsalád három lánygyermeke alkotja. A szülők muzikalitása nagy hatással volt a lányokra, zenéjüket sokan hasonlítják a Fleetwood Mac softrockjához és bár a Stevie Nicks-szel való összevetés mindig hízelgő, ugyanúgy visszautasítják, mint a girlband jelzőt. Az Angliában listavezető debütálást majd négy évvel követő Something To Tell You című friss, júliusi lemezük megírásában a fentebb már említett Ariel Rechtshaid mellett segített az ex-Vampire Weekend-es Rostam és Dev Hynes is a Blood Orange-ből. Bár a lemez súlytalan és nélkülöz minden mélységet, poplemezként működik, a You Never Know a Fleetwood Mac Dreams-ének negyven évvel fiatalabb kishúga, a Want You Back pedig a nyár egyik slágere.
A HAIMMAL IS INTERJÚZTUNK MÁR - ÉPP A STÚDIÓBAN HÍVTUK FEL ŐKET, AMIKOR A DEBÜTLEMEZ KÉSZÜLT.
Álmainkban Lana Del Rey éjjelig tartó videójátékozás közben, fehér felsőjét és kék farmerét időnként levéve lehűti magát a medencében, és ha megfelelő helyen kóstolod meg, maximális ízt érzel, kalóriák nélkül. A búgó hangú femme fatale nem kaliforniai hippik között, hanem szigorú, katolikus családban nevelkedett, és egészen addig volt gyülekezetének kántora, amíg tizenötévesen, alkoholproblémái miatt el nem tanácsolták onnan. Költő szeretett volna lenni, de miután a nagybátyja megtanította hat akkordra a gitáron, rájött, hogy milliónyi dalt tudna rajta szerezni. A legtöbben, ha figyelemre vágyunk, felemeljük a hangunkat, ő szembemenve a producerekkel, mélyítette azt, kontra-altja köré el is kezdtek gyűlni a rajongók milliószám. 2012-es Born To Die lemezével megalkotta a téli melankólia nyári ellenpárját, a hollywood sadcore-t, klasszikus, filmzenei alapjaival az ötvenes-hatvanas évek americanaját idézve. A lemezein úgy sétált végig, mint egy apakomplexusos Nancy Sinatra az éjszakában, akit az utána fütyülő fiúk csak Lolitának hívnak. Most megjelent, negyedik nagykiadós, friss, Lust For Life című lemezén visszatért az életkedve és nem is veszi rajta túl komolyan magát, ami határozottan jól áll neki. Úgy nyúl vissza kezdeti sikereihez, hogy kimerevít egy idilli, júliusi délutánt annak minden vágyával és szorongásával. Rajongóiról és elidegenedésről fantáziál, megáldja és megkérdőjelezi Amerikát, aztán eldobva minden félelmét, önfeledten táncol, mint Iggy Pop a 2006-os Sziget Nagyszínpadán, életvágyról és szerelemről énekelve.
Salamon Csaba
Lana Del Rey friss albuma:
a Haim nyári lemeze:
Charli XCX idei mixtape-e:
