„Nem az volt a célom, hogy a legsikeresebb lemezt készítsem el” – Joseph Mount (Metronomy)-interjú

Tavaly júliusban jelentette meg nosztalgikus hangulatú ötödik nagylemezét a Metronomy. A „vissza a gyökerekhez!” felkiáltással készült korong hátteréről, és úgy általánosságban a Metronomy, vagyis a mögötte álló Joseph Mount zenei fejlődőséről beszélgettünk a főhőssel a méltatlanul korai időpont ellenére is szuper hangulatú szigetes koncertje után.

Dobosként kezdted a zenei karriered. Ez volt az első hangszer, amin megtanultál játszani?

Elsőként a csellóval próbálkoztam, de az valahogy nem jött be eléggé. Aztán felfedeztem magamnak a dobolást, úgy éreztem, ez valami olyasmi, amihez megvannak a képességeim, szóval ezt tanultam meg először, igen.

Sok zenekarban doboltál a Metronomy előtt, melyik volt a legcikibb?

(nevet) Nem mondanám, hogy különösebben ciki zenekarokban játszottam volna. Amikor suliba jársz, és elkezdesz valahol dobolni, főleg tulajdonképpen session dobosként, az elég menőnek tűnik, bármilyen is legyen a zene. Az egyik zenekarommal például Alanis Morissette-feldolgozásokat játszottunk. De azt hiszem, még erre is valahol büszke vagyok, még ha nem is volt a legjobb.

A Metronomyra pedig kezdetben csak mellékszálként tekintettél, igaz?

Egyszerre több zenekarban is doboltam, és azt hiszem, nem gondoltam, hogy abból, amit én otthon összebarkácsolok, lehet valami több, akár nagyobb dolog, mint amikben párhuzamosan részt vettem. Ez a saját kis különleges dolgom volt, amit építgettem, és elég sok alázat volt bennem, de nem hittem benne, hogy ebből lehet valami, hogy ezzel elérek majd embereket. De tévedtem. (nevet)

Az első, szinte teljesen instrumentális albumod (Pip Paine (Pay the £5000 You Owe)) után elkezdted használni a hangod, dalszövegeket írni és vokálozni a Metronomy-dalokban. Mennyire volt nehéz, hogy belevágj ebbe?

Hozzá voltam már szokva ahhoz, hogy olyan zenekarokban játszom, ahol van énekes, én magam viszont akkoriban elég sok instrumentális zenét hallgattam, érdekelt a technikai oldala. Aztán elkezdett ez a része is foglalkoztatni, de nem akartam más énekeseket bevonni, így arra jutottam, hogy meg kell próbálnom nekem énekelnem. Ha most visszahallgatom a Nights Out lemezt (a 2008-as második album – a szerk.), vannak dalok, ahol azért kifejezetten béna volt még a kivitelezés. (nevet) Mégis egy különleges dolog ez számomra, egy dokumentáció arról, hogyan barátkoztam meg az énekléssel. Nem azért vágtam bele, mert szerettem volna népszerűbb lenni, hanem mert egyszerűen így éreztem jónak, ez volt a következő lépcső. A sors iróniája, hogy viszont tényleg ez kellett ahhoz, hogy több emberhez elérjek.

Emlékszel az első koncertre, amikor énekeltél? Nem volt félelmetes?

A legelső koncertünk már a Radio Ladio után volt (az első kislemez Mount énekével – a szerk.), ami azt jelenti, hogy akkoriban már vokáloztam. Nem kifejezetten éreztem félelmetesnek a helyzetet, már csak azért sem, mert Oscart állítottam be középre, én meg elbújtam valahol oldalt a színpadon. (nevet) Viccet félretéve ott volt egy csomó ember, akik izgatottan várták a koncertet, amitől sokkal inkább fogott el valami nagyszerű érzés, mint a félelem.

A tavaly megjelent Summer 08 című ötödik albummal viszont visszatértél kicsit a gyökerekhez, és egyedül, a zenekarod nélkül dolgoztál rajta. Miért?

Ez mindig is változó volt, mennyire vesz részt a zenekar a stúdiómunkálatokban. A Love Letters-en (2014) például elég sokat dolgoztak, ezúttal viszont azt hiszem, szerettem volna kicsit gyorsabban letudni az egészet. Oscar Amerikában volt, Gbengának és nekem is gyermekem született, szóval nem igazán lett volna időnk összehozni a zenekart. Egyedül pedig sokkal gyorsabban dolgozom.

ITT PEDIG A 2011-ES THE ENGLISH RIVIERA CÍMŰ HARMADIK LEMEZRŐL ÍRTUNK.

Mikor ez az album megszületett és megjelent, épp a sokéves turnézás miatt tartottatok szünetet. Nem tudom, te hogy vagy vele, de ha én szabadságon vagyok, nem azt jelenti, hogy kiadok egy új lemezt, és azt promótálom.

(nevet) Igen, igazad van, de én ezt nem is igazán szabadságnak éltem meg. Számomra zenésznek lenni abból áll, hogy zenét szerzek, illetve hogy élőben elő is adom a dalokat. Az utóbbiból most egy kicsit sok volt, és szerettem volna az előbbit is kicsit csinálni, hogy kiegyensúlyozzam a két oldal. Hidd el, ha nyaralok, az nekem sem ilyen.

Hanem milyen?

Most éppen el tudnék képzelni egy rendes tengerparti nyaralást semmittevéssel. Csak úszni, könyveket olvasni, tengeri herkentyűket enni.

Az egészben egyébként nekem csak az volt a furcsa, hogy a lemez már tavaly nyáron megjelent, viszont csak most tavasszal indultatok vele turnézni. Nem akartál volna várni egy kicsit a kiadással, hogy jobban összehangold a dolgokat?

Na látod, ennek lehet lett volna értelme! (nevet) Nekem ez az album egy kicsit mást jelent, nem az volt vele a célom, hogy a legsikeresebb Metronomy-lemezt készítsem el. Sokkal inkább szerettem volna egy jó albumot, amit nem a hagyományos módon hozok ki. Természetesen most is írok zenét, miközben turnézom, de ennél úgy éreztem, el kell térnem kicsit a megszokott normáktól.

A Summer 08 lemezen Robyn is énekel a Hang Me Out To Dry című dalban, te pedig az ő új albumán dolgozol. Mit lehet tudni erről az együttműködésről?

Robyn valahogy nagyon kevés emberrel szeret vagy tud együtt dolgozni. Nagyjából négy éve vagyunk barátok, és azt hiszem, ennyi idő kellett ahhoz, hogy rám merje bízni a dalait.

Producerként dolgozol vele?

Igen. Vagyis azt hiszem. Nem vagyok benne biztos. (nevet) Ez inkább rajta múlik. Ő megmondja, mikor hogyan van rám szüksége. De maradjunk egyelőre annyiban, hogy igen, elég szervesen részt veszek az új albuma munkálataiban.

Úgy hallottam, Karl Lagerfeld is nagyon kedvel, néhány éve még fotózásotok is volt vele.

Igen, az elég kellemetlen volt. Annyit mondtak, hogy Karl Lagerfelddel fogunk dolgozni, nekem meg fogalmam sem volt, ki az. A kiadóm mutatott róla egy képet, aztán leesett persze, kiről van szó. Elmentünk a párizsi stúdiójába, ami egyébként gyönyörű volt, mindenfelé a munkái voltak, ráadásul valami nagyon szép lapos üvegben szolgálták fel a diétás kólát. Aztán a fotózás részéhez érkeztünk, de minden, amit rám akart adni, túl kicsi volt. Sarkon fordult és elkezdett túrni, amíg megtalálta az egyik saját régi pólóját, amit még akkor hordott, amikor kövér volt. (nevet) Szóval rám adta a saját tengerészpólóját, amit persze azóta is őrzök. Van otthon egy Karl Lagerfeld-tengerészpólóm, menő vagyok!

Ha már a kinézetről van szó, a Metronomy mindig is nagyon ügyelt a színpadi megjelenésre, és korábban egyszer azt nyilatkoztad, hogy nektek csak az a fontos, hogy a közönség jól érezze magát. Hogyan találjátok ki, hogy mi fog bejönni?

Minket tényleg csak az érdekel, hogy jó koncertet adjunk, hogy az emberek hallják azokat a dalokat, amik miatt jöttek, és vizuálisan is egy kicsit többet kapjanak, a puszta zenészek látványánál. Nem akarunk öncélúak lenni, és a koncertnek nem is célja, hogy valami egészen különleges dolgot fejezzünk ki vele. Ettől persze még mi is élvezzük a dolgot. Nincs olyan dal a repertoárunkban, amit ne játszanánk szívesen, mazochisták azért nem vagyunk. De ha a közönségünk boldog, akkor mi is azok vagyunk.

interjú: Biczó Andrea
szigetes fotók: Lékó Tamás

a tavalyi lemez:

az Old Skool táncolós videóklipje: