Végighallgattam két és fél óra Manu Chaót, de a többiért megérte – Europavox fesztivál 2017

2017.07.13. 11:52, rerecorder

manu_chao_5.jpg

Manu Chao maratoni fellépésébe torkollt a 12. Europavox fesztivál, ami az európai zene sokszínűségét állítja középpontba. Ebből a jelmondatból persze bármi lehet, itt egy kifejezetten jó hangulatú fesztivál jött ki belőle. Hogyan érik el a szervezők, hogy Franciaország közepén egy 140 ezres városban sok tízezren szórakozzanak ismeretlen európai együttesek zenéjére? Megfejtettük ezt a kérdést, és láttunk néhány jó, vagy legalább érdekes koncertet is.

Miért lenne érdekes a magyaroknak egy fesztivál, amit egy olyan francia városban tartanak, amiről senki nem hallott nálunk, és amin egy-két headlinertől eltekintve olyanok lépnek fel, akikről senki nem hallott nálunk, és máshol sem? Először is azért, mert érdekes, hogy a helyieknek miért érdekes. Hiszen nyilvánvaló, hogy Clemont-Ferrand (így hívják a várost) 140 ezer lakosa sem ismeri jobban a feltörekvő lett electropop-formációkat, vagy lelkesedik feltétel nélkül ismeretlen holland garázsrock-bandákért. Mégis, a pályájuk legelején járó európai előadókat középpontba állító, tizenkettedik Europavox Festivalon 50 ezren vettek részt, és ez még akkor is sok, ha kivonjuk belőle a két és fél órán át a kétféle számát nagy lendülettel játszó, kétségkívül plebejus karizmával bíró, ámde egy idő után rettentő fárasztó Manu Chao közönségét, vagyis 20 ezer főt. (Ez volt egyébként az első koncert valaha Clemont-Ferrand stadionjában; ez elsősorban a helyi rögbicsapaté, akik idén megnyerték a francia bajnokságot! Én speciel azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik francia rögbibajnokság.)

Ráadásul nem csak, hogy sokan voltak, mert volt végülis mindenféle büfésátor, street food, óriáspalacsinta és sör, és a tömeg feje fölött lehetett kötéltánccal próbálkozni (kibiztosítva), hanem tényleg nyitott volt a közönség mindenfélére. Nemcsak a híres zenekarokra mentek be sokan, és valódi nyitottságot lehetett tapasztalni az először hallott előadók koncertjein is. A legjellemzőbb, hogy Agnes Obel, aki másodszorra járt itt, megtöltött egy kb. 1500 fős termet (előtte Budapesten az A38-on lépett fel), és egy ponton azt mondta: „megtisztelő, hogy ilyen csendben vagytok, köszönöm szépen, de nem szükséges”.

europavox_4.jpg


Ez pedig olyan jó hangulatot eredményezett, ami szinte fontosabb volt annál is, hogy milyenek voltak maguk a koncertek. Akármilyen volt mondjuk az említett lett electropop (amúgy elég jó, Bandmaster a nevük), melegséggel tölti el az ember szívét, hogy lám, Franciaország közepén (Párizstól négyórányi vonatútra) megtalálhatják a maguk közönségét, akikkel kölcsönösen okozhatnak egymásnak egy-egy boldog órát.

Szóval miért ez a nagy érdeklődés? A titok az, hogy túl a közönség bevonásának megszokott módjain – ismert és ismeretlen előadók ügyes párosítása; PR, kommunikáció stb. – a fesztivál szervezői szorosan együttműködnek olyan ügyekkel foglalkozó helyi szervezetekkel, amik az Europavox értékeivel (úgymint: európai sokszínűség) egybevágnak. „Ezek a helyi szervezetek a maguk módján, a maguk szavaival hírét viszik a Europavoxnak” – mondta Katia Clot, a fesztivál igazgatóhelyettese.

teme_tan_2.jpg


Például a marginalizálódott (akár tanulási vagy családi problémákkal küzdő, akár a törvénnyel összeütközésbe került) fiatalok a társadalomba visszailleszkedését segítő szervezettel úgy dolgoznak együtt, hogy a rádiós szakma alapjait megtanítják néhány fiatalnak, akik aztán a fellépőkkel interjúkat készítenek a helyi rádió számára. „Tanulnak valami újat, kikerülnek a megszokott élethelyzetükből, így nagyon fontos tapasztalatokra tesznek szert a fesztivál alatt.” A Clemont-Ferrand-i egyetemeken tanuló erasmusos diákok szervezete is állít egy sátrat a fesztivál „falu” részében, és az egész Európából érkező diákok és az egész Európából érkező zenekarok összepárosítása természetesen adódik. „A tanév során pont azt élik át, ami a fesztiválnak is a koncepciója” – mondta Katia Clot. Együttműködnek a híres helyi képzőművészeti fesztivállal, a Rendez-vous du carnet de voyage-zsal, ami az utazás és a képek kapcsolatát állítja középpontba. Ennek keretében a fesztivál alatt rajzolók örökítik meg a koncerteket, a művekből kiállítás is készül, új közönség számára megmutatva a fesztivál koncepcióját, összekötve azt az utazás témájával is.

Lehet, hogy alkalmanként ezek az együttműködések legfeljebb néhány tucat embert érintenek, de sok ilyen, illetve hosszú távú, valóban élő kapcsolatok kialakítása már látható sikert hoz. Az első években néhány száz főt vonzó fesztivál így nőtt egy évtized alatt ötvenezresre.

A programból csak az igazán érdekeseket emelném itt ki. A világjáró, vagyis gyerekkorában családjával Belgium és a Kongói Demokratikus Köztársaság között ingázó, azóta meg Japántól Dél-Amerikáig barangoló Témé Tan (fent) nagyon kedves és laza számokat ír – utóbbit úgy értsük, hogy simán el lehet képzelni, hogy csak úgy jön belőle ez a zene, és így ha nem is elveti, de legalábbis ennek aláveti a dalformát. Ugyanakkor az afrikai zenéből, soulból, hiphopból, elektronikából és egyéb hatásokból összegyúrt, személyes (amiből az is következik, hogy egyéni) dalai nagyon is fülbemászóak, könnyen szerethetőek. Kicsit féltem, amikor láttam, hogy a nagyszínpadra került, de két kis kütyüvel és egy mikrofonnal is simán betöltötte a teret és lekötötte a figyelmet, néha mesélt (franciául, egyedül a krokodil szót véltem érteni), és a nyilván többségében nem érte érkezett több ezres tömeget simán megnyerte magának. Októberben jön az első lemeze a [PIAS]-nál, korábban már végigjárt egy csomó fontos showcase-fesztivált, szóval megvan az esély, hogy viszonylag nagyra nőjön, én drukkolok neki.


A holland St. Tropez punkos garázsrockot játszik, és miután két szám után megbizonyosodtam arról, hogy igen, ez punkos garázsrock, ott is akartam hagyni a koncertjüket – aztán végig maradtam. Két titkuk van, amivel megnyertek, pedig amúgy nem izgat a stílusuk: egyrészt a fasza, tömény és érdes megszólalás (volt egy stoner számuk, ebből derült ki, hogy innen jön a hangzás); másrészt az, hogy láthatóan csodás szórakozásnak tartják a riffelgetést és minden mást, ami a műfajhoz tartozik, beleértve mondjuk az egy teljes számon át a közönségből basszusgitározást. Ám ezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem válik önironikus viccé az egész („haha, nézd, riffelünk és így pózolunk is hozzá!”). Ami egyáltalán nem könnyű dolog (számos példa mutatja, milyen könnyű viccbe csúszni), viszont ha összejön, akkor nemcsak a zenekar, hanem a közönség számára is csodás szórakozássá lesz a koncert.


A francia Super Parquet fellépéséből keveset láttam, de az is bizonyította, hogy ez ugyan elvileg folk, nagyon is helye volt az Electrovox címre keresztelt partieste programjában (ami egy Boys Noize-fellépésbe torkollt, előtte pedig a francia-angol DBFC adott elég jó pszicho-electro-rock koncertet). A duda folyamatos zsongása, a bendzsó és mindenféle népi hangszerek tekergő dallamai hozták azt a hatást, amit egy jó kis hipnotikus elektronikus zenétől is várunk.


A Lamomali plakátja „mali kalandot” ígért, Toumani Diabaté legendás korajátékost és fiát, Sidikit, valamint Fatoumata Diawara énekesnőt (ő Franciaországban él, Magyarországon is járt többször). Ehhez képest a nagyterembe érkezve egy nagyon francia fickót láttam gitározni, és többezres, lelkes közönséget vele énekelni. Elég sokáig tartott, mire kiokumuláltam, hogy a plakáton látható –M– valójában ennek a fickónak a neve. Ő – teljes neve Matthieu Chedid – nagy sztár Franciaországban, aki belezúgott Mali zenéjébe, és úgy látszik, van olyan (anyagi) ereje, hogy szerelmét elég népes társasággal bemutassa hazájában. A show egészen fura egyvelege a franciás popzenének, legyen az bulizós, rockos vagy őszinte-egyszálgitáros, a hagyományos mali zenének (Toumani Diabaté kapott például tíz percet, hogy beszéljen arról, hogy ő a 71. generációs korajátékos a családban, a fia pedig ebből következően a 72., és röviden be is mutassa a hangszert), valamint a kifinomultabb és a szégyentelenebb fajta afropop fúziónak. Hol egyszerűen szép volt, hol izgis (ahogy egy rockgitárszóló helyébe tökéletesen illeszkedett egy koraszóló), néhol pedig az ízléstelenség határát súrolta (ahogy a nagy öreg Diabaté szólója közben –M– az ő világító, két háromszögből M betűt formáló diszkószemüvegét az élő legenda fejére illesztette). Az egész összevisszaságot viszont szépen elvitte a hátán –M– karizmája, amiben úgy jön össze az őszinte érzelmesség és a nagyon határozott férfiasság, ahogy azt talán csak a franciák tudják. Érdekes egyébként, hogy az egész show francia része sokkal egzotikusabbnak tűnt számomra, mint az afro része.


A Lamomali közben amúgy a fesztiválra meghívott újságírók túlnyomó többsége a brit Shame koncertjén veszítette el az eszét; korábban is ilyesmiket lehetett olvasni róluk (itt a Recorderen is), szóval érdemes megjegyezni a nevüket. Ők mondjuk a kivétel voltak az inkább a kontinentális Európára fókuszáló fesztiválon, ami összességében, még az átlagos koncertekkel is bizonyította: semmi értelmes ok nincs arra, hogy az ember az angolszász világra szűkítse az érdeklődését.

Rónai András

(A szerző az Europavox Festivalhoz lazán kapcsolódó Europavox.com oldalnak is dolgozik.)

https://recorder.blog.hu/2017/07/13/vegighallgattam_ket_es_fel_ora_manu_chaot_de_a_tobbiert_megerte_europavox_fesztival
Végighallgattam két és fél óra Manu Chaót, de a többiért megérte – Europavox fesztivál 2017

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1912660489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.