Poptudatlan pazarlás – Gyulai István (Anton Vezuv) ajánlja az új alt-j LP-t

2017.07.07. 11:20, rerecorder

sztiv_anton_vezuv_1200.jpg

A tízes évek elején kisebb artpop-hullámot generáló alt-J júniusban megjelent harmadik lemezét most szombaton a Pohodán és augusztusban majd a Szigeten is bemutatja, az Animals-feldolgozást is tartalmazó albumról az ősszel feldolgozáslemezzel jelentkező hazai artpopzenekar, az Anton Vezuv dalszerző-frontembere, Gyulai István írt kritikát (az ő LP-jüknek Save Me David lesz a címe, és várhatóan Leonard Cohen-, Dolly Parton- és Bauhaus-átiratok is szerepelnek majd rajta). Az 53. Recorder magazin Profül rovatos cikke következik.

relaxer.jpgalt-J: Relaxer

Kiadó: Infectious / [PIAS]

Megjelenés: 2017. június

Stílus: artpop

Az alt J-ből először a tortahabot ismertem meg, miután feleségem kishazamozott tőlük egy dalt az Elena Lyadovát és Kirill Kärót felvonultató Izmeny című orosz minisorozatból. Ez volt a Breezeblocks a 2012-es első albumukról, aztán jött a Tessellate, a Fitzpleasure, a Taro, nem csoda, hogy elkényeztetve éreztem magam Joe Newman érdekes vokáljától és az egész első lemezük kívülálló kalandozásától. Tele swag grúvokkal, kiváló váltásokkal, okos hangszereléssel, zsíros és harapós elektronikával. És megbúvó melankóliával, és valamiféle freakséggel, ami nem csak a már említett kalandozó megoldásokon, hanem a helyenként őrült dalszövegeken is átjött. Ezekkel a lerázhatatlan emlékekkel, és a második albumuk átpörgetésével ültem neki a harmadik LP, a Relaxer nyolc dalának.


ERDEI EGÉR KALANDJAI ÉS MOZIFILMES MINŐSÉGŐ ÚJ ALT-J-KLIPEK.

3WW jó választás albumnyitónak, és kvázi intróként megadja az alaphangot a kalandozáshoz, de túl sok un- és ortodox hangulatot akar bekavarni, és mint több dallal az albumon, nehéz elkapatni vele magunkat. Pedig letisztultan és finomságokkal telve szól, de egy harmadik alt-J-albumnál ettől ne adjuk be a derekunkat. Az In Cold Blood erősebben indít, mint amilyen nyomokat hagy bennünk végül, kevésbé üde, inkább megterhelő a teletömött hangszerelés. A House Of The Rising Sun teljesen indokolatlan feldolgozásnak tűnhet – az is, de szerethető a sorban, mert szerencsére semmi köze az eredetihez, és nagyon meghitt térbe rakott, szépen lélegző orkesztra van benne, a korábban kimaradt elkapatást most felvillantják a melankolikusoknak. A Hit Me Like That Snare-ben megint túl sok hangulatváltás van, bár itt legalább a freakpopot megszolgálják, kár, hogy ez a freak vonal is csak egy a sok megnyitott szál közül, ráadásul Newman érdekes hangját teljesen bedarálja.

Deadcrush ismét nagyon vagányul indít, imádnivalóan rakták össze a vokált a szintikkel, ez a jólszerkesztettség azonban egy kicsit most is több lett, és kevesebb benne a dal, a kimerülés elleni pihenősávok pedig nem segítettek. Az Adeline remek. Végig fogja a kezet az 5:50-es úton, gyönyörű atmoszférája van, szépen fel van rétegezve, az album legjobb dala. A Last Year gyakorlatilag két dal, és bár közeli térbe rakták őket, nem lett egy. Mark Kozelek óta örülni szoktam a hatperces sadcore folkolásnak, de ebben nehéz elsüllyedni, mert túl lineáris és középmély. A takaros zárás ezen az albumon sem sikerült, a Pleaderben az ízletes, kelet-angliai katedrálisban rögzített orgona és gyerekkórus ellenére a hangulatváltások megfekszik a fület.

alt-j-2017-03-please-credit-mads-perch.jpg


Összességében a kraftosabb trekkek dalként kevésbé másztak a fülembe és túlterhelten szólnak, nem tud keresztülfújni rajtuk az a könnyedség, amit korábban szerettem tőlük, a megelőlegezve rájuk ragasztott "új Radiohead" címke pedig úgy kiváltképpen botorságnak tűnik, ha könnyedség helyett egy olyan mélységet kapunk, ami nem tud összeérni. A lassan égő dalok többször füstölni kezdenek, ilyenkor pedig a leggyönyörűbb hangszerelés is poptudatlan pazarlásnak tűnik.

A kellemesen magával ragadó kezdés után az alt-J még mindig küzd azzal, hogy mit is akar mondani – az An Awesome Wave elsőalbumos lendületében alkalmunk, de legfőképp igényünk sem volt ezen gondolkodni, a többi kiadványnál viszont jogosan támad kohéziós hiányérzetünk amikor magunkhoz próbáljuk ölelni a koncepciót. De mindenkinek ajánlom az új lemezt, aki alapvetően bírja az alt-J karakterét, kalandozását és finomságait az első albumon, és ajánlom azoknak is, akik sokkal türelmesebbek voltak a második LP-vel (This Is All Yours, 2014), és ki tudták várni, hogy a fejükre nőjön, mert a többször előforduló szép megoldások ellenére a türelemre a Relaxernél is szükségük lesz.

Gyulai István

Gyulai-fotó: Kósa Péter
alt-J-fotó: Mads Perch


a friss lemez: 


az Anton Vezuv friss, néhány napos The Mill Brothers-feldolgozása (amit sokan mások mellett Ryan Gosling is előadott már), a negyvenes évekbeli You Always Hurt the One You Love sztenderd klipje már az őszi lemezt vezeti fel (akárcsak az április These Boots Are Made For Walkin' Nancy Sinatra-cover video): 

https://recorder.blog.hu/2017/07/07/poptudatlan_pazarlas_gyulai_istvan_anton_vezuv_ajanlja_az_uj_alt-j_lp-t
Poptudatlan pazarlás – Gyulai István (Anton Vezuv) ajánlja az új alt-j LP-t

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3212644223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása