„Többen nézik a fiam YouTube-videóit, mint az én blogomat” – interjú Simon Reynolds zenei újságíróval

2017.06.25. 19:00, rerecorder

simon_reynolds_publicityphoto_colour_by_michel_meeuwissen.jpg

Simon Reynolds az egyik legnagyobb hatású zenei újságíró ma. A Melody Makernél kezdett a nyolcvanas években, írt a legtöbb fontos zenei lapban. Nyolc könyve jelent meg, köztük az Energy Flash az elektronikus tánczene, a Rip It Up And Start Again a posztpunk történetéről; 2016-ban a glamről írt 700 oldalt (Shock and Awe). Ő terjesztette el a posztrock és a hauntology műfaji elnevezéseket. A Tallinn Music Weeken beszélgettünk vele.

Minden bizonnyal te vagy az az angolszász zenei újságíró, akire a legtöbbet hivatkoznak a magyar sajtóban, főleg a 2011-es Retromania tézisére, miszerint a 2000-es években nem volt olyan forradalmi újdonság, mint a korábbi évtizedekben a rock, hiphop, elektronikus zene stb.; mikrotrendek sora és a korlátlanul elérhetővé vált múltban turkálás van helyettük.

Érdekes, hogy a Retromania ilyen visszhangot váltott ki. Miközben majdnem minden példa, amire hivatkoztam, amerikai vagy brit, a legkülönfélébb országokban mondták, hogy náluk is ugyanez történik, ugyanazok a mintázatok, paradigmák ismétlődnek. Most egyébként jobb a helyzet, mint amikor a könyvet írtam; sok izgalmas új hangzással lehet találkozni. A legtöbb persze nem fog mainstream sikert elérni, mert az meglehetősen statikus. A domináns hangzás nagyon digitális, de ha megnézed a dalok felépítését, az ugyanaz, mint a kilencvenes évek dance-popjának struktúrája. Az r&b találkozik a house-zal és a rappel, mindig kell egy rapper meg egy énekesnő. A csillogó-villogó hangzás mögött valójában nagyon konzervatív zene van, mind a struktúrát, mind a mondanivalót tekintve. Az viszont lenyűgöző, hogy mennyi dallamot próbálnak belezsúfolni egy-egy számba, csak jönnek és jönnek a hookok egymás után, és mindegyik roppant eksztatikus, és az ének is mindig processzált. Olyan mint a fagyasztott joghurt: annyira édes, annyira művi, hogy már szinte nem is valóságos, az az érzésed, hogy semmi köze nincs a természethez. Ami leginkább érdekes mostanában, az a rap. A rock mintha sehová sem menne, úgyhogy a könyvemnek ez a része még mindig megállja a helyét, azt hiszem.


Olvastam, hogy gyakran hallod Future-t a rádióban.

Igen, Los Angeles-ben sokat mennek a számai a raprádióban, meg sok hozzá hasonló rapperéi is. Ők, meg néhány R&B-előadó tényleg modern hangzású – de maga az, hogy mit értünk itt a „modern” alatt, már nem új. A kilencvenes években is a fényes, tiszta, digitális hangzások számítottak modernnek. De az, ami akkor „a jövő hangzásának” számított, ma már inkább klisé. De tényleg szeretem Future-t, meg azt is, hogy ezt a nevet választotta. Pláne, hogy úgy is hívja magát, hogy Future Hendrix, tehát a múltra is utal; én is nagy Hendrix-rajongó voltam.


Nem gondolod, hogy az újdonság, amit a hangjával csinál – a nagyon őszinte, de közben nyilvánvalóan, sőt feltűnően manipulált hang?

Engem az fog meg benne, hogy nem lehet eldönteni, hogy rappel vagy énekel. Bizonyos szempontból a blues énekesekre emlékeztet, az ő éneklési módjának is a fájdalom a kiindulópontja. Még amikor élvezetekről, drogokról, nőkről énekel, akkor is olyan, mintha szorongana, amolyan szorongó eksztázis. Szóval visszanyúl a blueshoz, a 20. század legrégebbi fekete zenéjéhez, de a technológia által. Olyasmi az üzenet, hogy „szenvedünk, ahogy az emberek mindig is szenvedtek, de rendelkezésünkre áll a technológia, amiben elveszhetünk”.

Általánosságban nézve ha majd visszatekintenek erre a korra, hogy mi volt a meghatározó hangzás, akkor szerintem ez fog kitűnni, hogy hogyan nyúltak az emberi hanghoz. A kísérletező zenékben is rengeteg minden történik ezen a téren.


Egy másik érdekes fejlemény, amiről talán mondhatjuk, hogy most történik, és korábban nem volt, az, hogy a világ mindenféle tájáról a helyi hangzások bekerülnek a globális véráramba, terjednek, hatnak – legyen szó a korábban teljesen Chicagóra korlátozódó footwork hódításáról, vagy mondjuk a dél-afrikai house-ról stb.

Igen, ez biztos, és tényleg egyre több ilyen van, például nagyon jó az olasz Artetetra kiadó amolyan elképzelt kultúrák zenéit adja ki. Lehet, hogy erről kellett volna írnom a Retromaniában. Valamennyire azért bekerült, amikor a Vampire Weekendről írtam, hogy hogyan szedegetnek össze dolgokat a világ mindenféle tájáról, illetve mindenféle múltakból. Vagyis Afrikából nem a kortárs, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek zenéihez nyúltak stb. Valójában a könyv megjelenése után írtam erről, amikor az [azóta megszűnt] MTV Iggy egy szerkesztője nagyon okosan rámutatott, hogy mi az, amivel nem foglalkoztam. Akkor gondolkodtam el azon, hogy nincs is erre szó, és azt találtam ki, hogy xenomániának fogom nevezni. Ez nem a xenofóbia ellentéte (az a xenofília), hanem azt jelenti, hogy mindenhonnan gyűjtögetünk mindenfélét.  Egy időben gondolkodtam azon, hogy meg kéne írnom a Retromania folytatását, ami erről szólna: a xenomániáról, az egzoticizmusról, ezekről a keveredésekről. De sok ilyen zenéhez nem igazán tudok kapcsolódni. Jace Clayton egyébként is nagyon jól ír ezekről; DJ /rupture-ként zenél is, de szerintem jobbak az írásai, mint a zenéi.

De ez is visszavezethető egy régebbi elgondolásra: Jon Hassellre és a „fourth world musicra”. Emlékeztet arra is, amit Ryuichi Sakamoto csinált a nyolcvanas években, ő a „neo-geo” nevet találta ki. Egy csomó különböző lemezén kombinált keleti és nyugati elemeket, illetve meglepő zenészeket hozott össze közös projektekre. Ezek is amolyan „mindenhonnan és sehonnan” típusú zenék voltak. Vagy később ott volt a Sun City Girls, ők is amolyan „turista zenét” játszanak. Szóval nem új az ötlet, de az biztos, hogy megélénkült az érdeklődés.


Ami szerintem más ma a legtöbb korábbi hasonló zenéhez képest, hogy ma mindez sokkal organikusabb, tehát nem szándékosan „kombinálnak” össze különböző dolgokat; például nem kell kifejezetten keresniük afrikai zenészeket, mert a közösségben vannak olyanok, akiknek a családja onnan származik.

Igen, az biztos, hogy a mai, globalizált élet megjelenik ezekben a zenékben. Korábban tényleg gesztusértéke volt annak, hogy „fogom ezt, összehozom azzal”, már ez önmagában egy állásfoglalásnak számított. Most meg organikusan jön abból, ahogy élnek az emberek a mindennapokban. Bár azért ez nem mindenkire jellemző: a szegényebbek, a munkásosztálybeliek közül sokan még mindig eléggé helyhez kötötten élnek, és legfeljebb egy-egy nyaralásra mennek, akkor is inkább pihenni, nem annyira egy másik országot megismerni. De a középosztályban biztos így van. Épp ezért olyan szörnyű számukra a Brexit, mert annyira beépült az életükbe, hogy egész Európában vannak barátaik, élnek egy kicsit Berlinben, aztán Barcelonában stb. Én magam is sokkal többet utazom, mint régen, például meghívnak ilyen konferenciára [mint a Tallinn Music Week], vagy olyan helyekre is, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy ott érdeklődnek a munkáim iránt, illetve gyerekkoromban eszembe nem jutott volna, hogy valaha eljutok oda. És ez egy viszonylag tipikus dolog; nekem a könyveim hozták ezt a lehetőséget, másnak mondjuk a munka. Azok az osztályok, amelyekre ez jellemző, sokkal inkább a határok eltörlése mellett vannak, nem félnek az illegális bevándorlástól stb.


Írtál egy esszét a Wire-ben Mindannyian David Toop lettünk címmel.
 Úgy emlékeztem, hogy az van benne, hogy álmodtad ezt a mondatot, de a szövegben csak annyi van, hogy „hirtelen, teljesen megformált mondatként jelent meg nekem ez az ötlet”.

Igen, egyszer csak megjelent a fejemben, még nem is tudtam, hogy egyáltalán igaz-e. Mintha előbb jött volna az írás következtetése, mint maga a gondolatmenet, úgyhogy utána kellett gondolnom, egyetértek-e vele. Valójában ezt a cikket az említett, tervezett könyv helyett írtam. Teljesen irracionális mennyiségű időt töltöttem azzal a cikkel, újraolvastam David Toop legtöbb könyvét – miközben a Wire rétegzenei lapként nem tud igazán jól fizetni. De nagyon érdekes volt ilyen mélyre merülni egy író gondolatvilágában, és megpróbálni valami rendszert összerakni belőle, rávilágítani a határaira, némileg az ő megközelítésének, intuitív, gondolatról gondolatra ugráló írásmódjának ellenében is.

Vannak olyan gondolatok, amik lehet, hogy triviálisak, de amikor eszedbe jutnak, akkor valódi felfedezésként éled meg őket, egyszerűen azért, mert korábban nem gondoltál erre. Nekem ilyen volt az, amikor rájöttem, hogy amikor mondjuk az eszkimók zenéjét hallgatod, vagy hagyományos japán zenét, akkor az számodra, egy nyugati fül számára furának, idegennek hat – de persze valójában számukra ez teljesen normális zene, akár még az is lehet, hogy konzervatív. David Toop például felvette a sámánok zenéjét, akiknek bedrogozva látomásaik vannak, üvöltöznek, hánynak, szóval igazán extrémnek tűnő élményeket élnek át. A nyolcvanas években hallgattam ezt a lemezt, mert egy barátom megvette a sztorija miatt, és bulikon feltettük, hogy mindenkit kiakasszunk vele – szóval ezek a zenék számukra ugyanolyan funkciót töltenek be, mint nálunk a zsoltárok, himnuszok. Az angol hagyományos kozmológiát a zsoltárokból lehet megismerni, a bedrogozott sámánokét pedig az ő zenéjükből. A két kozmológia nagyon különböző, viszont a zenének hasonló a szerepe, az adott társadalmi rend fenntartását szolgálja.


Szóval ekkor jöttem rá, hogy az egzoticizmus valójában mindig csak egy viszonyban értelmezhető. Ez persze elég nyilvánvaló, de azért nem árt emlékezni rá, és mindig gyanúval kezelni, amikor valamit „egzotikusként” akarnak eladni. Például a nyolcvanas években volt egy Ofra Haza-sláger, amiből az énekmintát a Coldcut is felhasználta egy remixben, ami nagyot szólt akkoriban. Aztán később kiderült, hogy Ofra Haza valójában Jemenben kb. olyan szerepet tölt be, mint Céline Dion vagy Barbra Streisand: teljesen középutas, biztonságos zene. Vagy ott voltak például azok az afrikai gitárzenék, amiket úgy adtak el Nyugaton, hogy „hogy ez más, őszinte, igaz, autentikus”. Aztán amikor kicsit mögé mentünk, akkor kiderültek olyan történetek, mint például azé az afrikai heavy metal zenekaré, akik amikor látták, hogy a világzene az eladható, akkor stílust váltottak, és a torzított helyett csilingelő gitárhangzást kezdték el használni. Szóval az olyan kategóriákkal is vigyázni kell, mint az „autentikus”.


Érdekes egyébként, hogy egy csomó afrikai zene nem volt „tiszta” abban az értelemben, ahogy eladták, csomagolták. Egy csomó importált, „világzeneként” eladott zenére valójában nyilvánvalóan nagy hatással volt James Brown; King Sunny Ade a Shadows-ért, Duanne Eddyért rajongott, ez jól hallható a gitárhangzásán. És sokan közülük a szállodákban játszott a gazdagoknak, nem „a nép zenéje” volt ez, hanem showbiz. Aztán még ott van a politika is. Ha utánanézel King Sunny Ade számcímeinek, egy csomó valójában helyi hatalmasságok neve. Ha jól tudom, fizettek azért, hogy dalt írjanak róluk. Vagy a rock and roll indonéziai terjesztése egy nyugatos irányultságú diktátornak volt köszönhető. Hallgatod ezeket az elképesztő rockdalokat, aztán ahogy utánanézel, kiderül, hogy a háttérben olyan dolgok vannak, amik már sokkal gyanúsabbak.


A glamről szóló új könyvedben azt írod, hogy a sokak által lenézett stílus egyik nagy eredménye, pozitívuma volt, hogy olyan marginalizált csoportok kultúrájából emelt be elemeket a mainstreambe, mint mondjuk a melegek, a drag queenek. Érdekes, hogy pont ezt a megközelítést „kisajátítás” (appropriation) néven nagyon sok kritika éri manapság.

Szerintem a glam esetében ez kifejezetten progresszív volt. De mást példát is mondhatunk. Egy csomó brit fiatal a hatvanas években, főleg fiatal férfiak, nagyon rákattantak a fekete amerikai zenékre. Ott volt mondjuk Eric Burdon, egy fiatal newcastle-i férfi, aki egy fekete – amúgy nagyon jó – rhythm and blues-énekes módjára énekelt, erős, férfias hangon. De sokan mások is ezt csinálták, akár még Mick Jaggert is mondhatjuk. Ha azt mondták volna, hogy „hú, ezt nem tehetem meg, nem sajátíthatom ki a feketék kultúráját”, akkor a történelem egészen másként nézne ki. Hosszú távon ez egy pozitív fejlemény volt. Nem úgy, hogy minden zene jó volt, ami ebből kijött, de például ennek volt köszönhető, hogy egy csomó fekete zenész turnézhatott Nagy-Britanniában; és voltak fehérek, akik mondjuk Eric Claptonból kiindulva jutottak el az eredeti blueshoz. Szóval igen, ez kisajátítás volt, de sokkal jobb az a leírás, amit Eric Lott alkotott meg, a „blackface” jelenségről írva, vagyis amikor a 19. században fehér amerikaiak magukat feketének maszkírozva énekeltek. A könyvének az a címe, hogy Love and Theft, és tényleg erről van szó: szereted, azonosulsz vele, és igen, bizonyos értelemben ellopod, de végső soron ez egy pozitív erőnek bizonyul. Szerintem a glam is hasonló szerepet töltött be a meleg kultúrával kapcsolatban. Egyszer csak egy csomó hetero fiatal öltözött úgy, festette magát úgy, mintha meleg lenne, és összességében ez hozzájárult a meleg kultúra növekvő elfogadottságához. A nyolcvanas években már sokkal több popzenekar volt, amiben tényleg meleg volt az énekes: Soft Cell, Frankie Goes To Hollywood, Culture Club, Dead Or Alive stb. Szóval ez a fajta kisajátítás jobb, mintha a különböző kultúrák egymástól elkülönülve maradnak.


A Redditen lehetett tőled kérdezni nemrég,
 és ott szó volt arról is, hogy mintha a zene veszítene a fontosságából az ifjúsági kultúrában, már nem olyan jelentős, identitást meghatározó erő, mint volt. Mark Mulligan zeneipari elemzőnek van erről egy nagyon érdekes elmélete: szerinte a zeneipar olyan sikeresen győzte meg a mai 30-as, 40-es korosztályt, hogy ők is szerethetik az aktuális popzenét, hogy éppen emiatt ez már nem tud olyan ifjúsági szubkultúraként működni az ő gyerekeik számára, amit a szülők utálnak és nem értenek. Ezt a szerepet a youtuberek vették át. Vagyis túl sikeres volt a marketingben a zeneipar.

Azt nem tudom, hogy túl sikeres volt-e, de az biztos, hogy a szülők generációjából sok ember számára tényleg a legfontosabb dolgok közé tartozott a zene. Mondjuk én egy szélsőséges eset vagyok zenei újságíróként, meg hogy állandóan szól nálunk a zene; de akik a generációmból nem foglalkoznak hivatásszerűen zenével, közülük is sokaknak hatalmas gyűjteménye van, mindig hallgatják, mindenről van véleményük. Szóval ha ilyenfajta ember gyereke vagy, akkor valóban lehet, hogy kevésbé lesz érdekes a zene abból a szempontból, hogy az alapján határozd meg az identitásodat. A fiam például szereti a zenét, de pont ahogy mondtad, a YouTube fontosabb számára, folyamatosan ott van. Eleinte a Pokémonba volt belezúgva, és videókat csinált arról, hogy kap egy csomag kártyát, kinyitja, beszél róluk stb. A feleségem mondta neki, hogy az arcát ne mutassa, de a hangját végig hallod. És most már kultikus figurának számít ebben a világban, 130 ezer követője van, és van olyan videója, aminek hárommillió fölött van a nézettsége. Pénzt is keres ezzel, nem is keveset. Sokkal többen nézik az ő videóit, mint az én blogjaimat, ez elég megalázó...  Mostanában mémkollázsokat készít, rajzfilmekből vesz ki részeket, rappereket vág be, őrült effekeket csinál, zajokat, üvöltő zenét kever alá. Egy kicsit paródia, egy kicsit vandálkodás. Egy csomó olyan poén van bennük, amiket csak az ő korosztálya ért. És mindegyik legfeljebb egy hónapig vicces, aztán tovább kell lépni új mémekre. Tényleg olyan számomra, mint egy idegen nyelv. És ez csak egy a sok száz YouTube-műfaj között. Szóval szereti a zenét, a videóiban is gyakran használja. Ha túl ismertet választ, akkor leszedik a videót, vagy lehet, hogy sokan megnézik, de ő nem kap utána pénzt, szóval inkább az obskúrus dolgok érdeklik. De ez csak egy a sok dolog közül, amik izgatják – szerintem ez elég jól leírja sok kortársának a hozzáállását.


Az elmúlt hónapban két cikket is láttam egyébként arról, hogy „az étel az új rock and roll”. És ebben lehet valami: a húszas, kora harmincas fiatalok, akiket ismerek, tényleg képesek nagyon fellelkesülni egy étteremtől, és tudják, hogy mik az újak, amik megnyíltak; vagy olyan fiatalt is ismerek, aki rengeteget tud a whiskykről, a szakéról stb.

Éppen egy cikken dolgozom, ami arról szól, hogy nemcsak, hogy az étel átvette a rock and roll helyét, hanem a zene olyan lett, mint az étel. André Breton hívta kulináris művészetnek az olyan művészetet, amit utált, mert a gyönyörködtetés a célja. És manapság egy csomó zene pont ilyen, mint az étel, vagy a lakberendezés: kellemes háttér. Ezen még dolgozom, de ilyesmi az alap, hogy az emberek szeretik a zenét, mert olyan jól esik; egy a kellemes termékek közül, de azért az identitásodat nem erre építve határozod meg. Jelképes, hogy a Whole Foods áruházlánc az ételek, gyertyák, kézműves szappanok, organikus kávé és organikus mindenfélék mellett nemrég vinylt is elkezdett árulni. Vagy szupermarketekben is lehet lemezt venni – korábban ilyen nem volt, hogy ugyanott vehetsz lemezt, ahol a kenyeret és sajtot is veszed.


Lehet, hogy meg kell fordítani a kérdést, és azt megvizsgálni, hogy mitől volt ennyire fontos a zene néhány évtizeden át.

Igen, lehet, és talán most térünk vissza a normális állapothoz? Nem tudom, így belegondolva a zene azért mindig nagyon fontos volt. Nemrég elkezdtem tanítani, és bár az óráim nagy része arról szólt, hogyan kell populáris zenéről írni, a diákjaim nagy része klasszikus zenét tanult, ezért ezzel is kellett foglalkoznom egy kicsit. Úgyhogy tartottam órát Nietzsche és Wagner, valamint Adorno és Schönberg, illetve Sztravinszkij viszonyáról. Ha megnézed, milyen szenvedélyesen viszonyult Nietzsche és Adorno a zenéhez, elképesztő; Nietzsche először rajongott Wagnerért – és nem csak ő, hanem rengeteg német, vagy európai fiatal is –, aztán három könyvet is írt ellene. Vagy ott a jazzért rajongó beatnikek példája. Úgyhogy nem hiszem, hogy a rockzene kora ebből a szempontból különleges lett volna: korábban is megvolt ez, hogy a zene olyasmi, amire az identitásodat alapozhatod; hogy a zene mondja meg, hogy merre megy a kultúra, mutatja meg, hogy mi a korszellem. Csak a rockzene korában a tömegmédia felerősítette ezt, illetve a rock és a hatvanas évek politikai mozgalmai között kapcsolat is hozzájárult.

Úgyhogy inkább a mai kor tűnik különlegesnek, amikor a zene egyre inkább háttérzene lesz; és az is egyedülálló, hogy gyakorlatilag bármikor hallgathatsz zenét, hogy milyen tágak választási lehetőségeid. Én is használom a streamet, de közben úgy érzem, hogy degradálom a zenét. Főleg hogy úgy hallgatom a Spotify-t, hogy reklámok szólnak közben, ami aztán végképp tovább rombolja a zene különleges státuszát. Egyre többet látjuk, hogy a zenét a haszna, használata alapján kategorizáljuk, mintha az lenne a feladata, hogy bizonyos feladatokat ellásson a mindennapi életedben. De persze lehet, hogy nem kell ezt túldimenzionálni. Végül is mindig is ezt csináltuk, arra használtuk a zenét, hogy megváltoztassuk, vagy éppen felerősítsük a hangulatunkat: ha szomorú voltál, Smithst tettél fel, buli előtt valamit, ami felpörgetett. De valahogy egyre kevésbé eseményszerű a zenehallgatás, vagy az, hogy rátalálsz egy bizonyos albumra. A neten is lehet nehezen elérhető zenékre rábukkanni, de azért az nem ugyanaz, mint egy lemezboltban túrni.


Írtál egy hosszú esszét
  a nyomtatott, brit zenei lapok jelentőségéről, arról, hogy hogyan tagolta a zenerajongó idejét a heti megjelenés, és hogyan adtak ki ezek a lapok egyfajta keresztmetszetet az „éppen történő” kultúráról. Ha megnézzük, hogy mi volt az elmúlt évek egyik talán legtöbbet elemezgetett témája, az viszont az, hogy a kánonképzés – amiben ezek a lapok nyilvánvalóan erősen benne voltak – milyen kizárásokkal járt együtt, hogyan nem, vagy csak mutatóba kerülhettek be a kánonba nők, különféle kisebbségekhez tartozó zenészek stb.; hogy azok az értékek, amiket a rockzenében a legfontosabbnak tartottak, valójában, kimondatlanul a fehér és férfi zenészeket favorizálták.

Azt lehet mondani, hogy az olvasók valóban a fehér, férfias rockzenéről akartak leginkább olvasni, ugyanakkor én pont azt szerettem az „aranykor” brit zenei sajtójában, hogy a lapok mindig többről, másról is szóltak, mint amit az olvasók akartak. Az újságíróknak nagyon széles volt az érdeklődési köre, és úgy érezték, hogy muszáj több mindenről írniuk, nem csak a fehér rockról. A reggae-ről nagyon sok szó esett, Bob Marley címlapokat kapott – bár az ő harcos, politikus, az Island kiadó által megjelentetett zenéje azért nem esett olyan messze a rock kánontól. Marley, Peter Tosh lázadó imidzse jól feküdt az olvasóknál, no meg a marihuána is.

A glamről szóló könyvemhez átolvastam a Melody Maker régi számait. Itt dolgoztam a nyolcvanas évek végén, de a hetvenes évek elején egyáltalán nem olvastam. Az volt a „progresszív rock lap”, ahol a Yes-ről és a Pink Floydról írnak cikkeket – akkoriban ezt tudtam róla. De ahogy most végignéztem az ebben a korban megjelent számokat, kiderült, hogy persze írtak ezekről is, de emellett minden másról is: soulról, a korai diszkóról, jazzről, folkról, bluesról. Nagy portrécikket kapott Sun Ra és Stockhausen. És a popzenéről is írtak, a Jackson 5-ról, The Osmonds-ról nagy cikkek szóltak, vagy éppen a brit fan clubok világáról. Szóval a rock volt a középpontban, és az tartotta életben anyagilag a lapot, de ezen kívül nagyon sok más terület is megjelent. Amikor tiniként az NME-t olvastam, akkor az afrikai zenéről, klubzenéről, Moroderről, az Earth, Wind & Fire-ről írtak nagy cikkeket. Michael Jackson élete egyik utolsó interjúját az NME-nek adta. Amikor a nyolcvanas években dolgozni kezdtem a Melody Makernél, egy kicsit szűkebb volt már a merítés, főleg az alternatív és indie rockra koncentráltunk; de így is volt R&B, metal, hiphop.

Volt akkoriban néhány r&b-vel, soullal foglalkozó brit magazin, ha nem is sok, és ezek viszont egyáltalán nem írtak másról: ezekben nem olvashattál a My Bloody Valentine-ról vagy a Radioheadről. A tánczenei lapokban is csak tánczene van, a Mixmagben, DJ-ben nem találsz portét a Stereolabről. A rocklapok viszont mindig többről szóltak, mint a rockról. Szóval szerintem amikor ezeket bírálják, akkor abban elég sok igazságtalanság szokott lenni, mert épp rájuk volt legjellemzőbb a nyitottság.

Az persze igaz, hogy idővel annyira megszilárdult a kánon, hogy már tényleg unalmas, hogy újra meg újra ugyanazokat veszik elő. De nem tudom, hogy erre mi a megoldás. Nézd csak meg a nagy listákat – ezeket tényleg nem lehet jóra csinálni, vagy az a baj, hogy túl nyilvánvalóak, vagy „miért hagytak ki annyi kihagyhatatlan lemezt, csak azért, hogy okosabbnak tűnjenek mindenki másnál”. Valószínűleg ezek a „nyilvánvaló” listák leginkább az olvasók ízlését tükrözik, és az újságíróké általában sokszínűbb.

A Melody Makernél folyamatosan küzdöttünk a saját olvasóinkkal, a konzervatív, csigalassan változó ízlésükkel. Kaptuk a panaszos leveleket, általában arról, hogy miért írtunk rosszat erről a zenekarról, és arról, hogy miért írunk olyan keveset a Cure-ról. Miközben olyan gyakran írtunk a Cure-ról, amilyen gyakran csak lehetett. Ahányszor kiadtak egy új single-t, vagy adtak egy nagy koncertet, vagy elindultak egy nagyobb turnéra, mindannyiszor írtunk róluk. Ugyanez volt az NME-nél. Nézd meg az év végi listáikat: amit a kritikusok állítottak össze, azok széles merítésű, érdekes listák voltak; aztán az olvasók is szavaztak, és az mindig néhány évvel le volt maradva attól, amit az újságírók toltak. Mindig ott volt az Echo & the Bunnymen; persze, jó zenekar, de teljesen hagyományos felállás, négy férfi gitárokkal.


A Retromaniában írtál azokról a blogokról, amik teljesen ismeretlen albumokat tesznek fel, és azt írják, hogy „ez a legjobb soul-lemez, amit még sose hallottál”.

Egész iparág épült ezekre az emberekre, akik azon versenyeznek, hogy a kánonból kiesett, fel nem fedezett, alulértékelt zenéket találjanak. Akár olyanokra is ráfogják ezt, akik a maguk idejében amúgy elég sok figyelmet kaptak, csak azóta elfelejtettük őket, és most újra fel lehet fedezni. Hamarosan talán a kilencvenes éveket is eléri ez a mánia; nem lennék meglepve, ha elkezdenének „elfeledett grunge-zenekarokat” újrafelfedezni. Persze voltak obskúrus grunge-zenekarok is, de egy csomó olyan is, amik major kiadóknál jöttek ki, és azóta teljesen elfelejtettük őket. Vagy mondjuk újrafelfedezhetik a Pondot, vagy az ipari zenét, EBM-et.

Nagyon izgat egyébként a rossz zene. Lehet, hogy ez annak a jele, hogy az ember túl sok ideje foglalkozik már a zenével, egyfajta dekadencia: már csak az tud felizgatni, ha rossz zenékkel foglalkozol. A Hardly Baked blogomon, ahol a félkész ötleteimet szoktam leírni, csináltam egy sorozatot „Bad Music Era" címmel,  a nyolcvanas évek közepéről, 1984-től 1986-ig. Éppen akkor kezdtem újságíróként dolgozni, és elég vacak volt, hogy ugye amikor az ember fiatal, szeretné azt mondani, hogy „ez a legjobb zene, ami valaha létezett” – de voltak ugyan jó zenék, de nem sok, viszont rengeteg volt a pocsék. De újra meg újra visszatérek a korhoz, és lenyűgöznek ezek a rettenetes zenekarok. Nagyon brit módon voltak rosszak, úgy, ahogy tényleg csak egy brit zenekar tudott rossz lenni. Soknak erős, szokatlan imidzse volt, volt például egy fickó, aki baromi vastag, fekete szemöldököt festett magának, a Mechanikus narancsot akarta megidézni. A zenéje meg leírhatatlanul rossz, himnikus rock volt. Vagy ott volt az SPK: az egyik legszélsőségesebb ipari zenekarként indultak, aztán amikor a Depeche Mode befutott, a Master and Servant hallatán azt gondolták, hogy akkor ők is befutnak, és csináltak egy teljes albumot, amin fémeket ütnek, de popzenét próbálnak játszani. Egyszerűen rettenetes. Egyébként az SPK egykori vezetője, Graeme Revell azóta keresett filmzeneszerző Hollywoodban.


Nagyon érdekes, ahogy a történelmet feldolgozzuk, ahogy emlékezünk, elfelejtünk és újrafelfedezünk dolgokat. Ott van Arthur Russell. Én már annak idején is szerettem a dolgait, a Melody Makerben az egyik albumát az év lemezei közé is betettük, nagy cikket írtunk róla. Egyszer meg egy száma a hét második legjobb single-je lett; már bánom, hogy nem őt tettem meg a hét single-jének, hanem egy Smiths-számot. De hát nagy Smiths-rajongó voltam. Szóval Arthur Russellt a maga korában nagyon kevesen ismerték, alig néhány interjú készült vele. A tánczene, a diszkó rajongói közül is csak azok a nagyon kevesek tudták, ki ő, akik hajlandóak végigböngészni, hogy egy-egy számnak ki volt a producere vagy szerzője. Ma sokkal fontosabbnak tartják, mint annak idején. Rengeteg lemezét újra kiadják, sokat írnak róla. Mások viszont megmaradnak obskúrusnak. Ilyenkor érdekes elgondolkodni azon, hogy mi kéne ahhoz, hogy ezt vagy azt újra felfedezzék, újra menővé legyen. Arthur Russellnél talán az volt a kulcs, hogy olyan módon mozgott a különféle hangzások között, ami nagyon megfogja a mai érzékenységünket. Vagy ott volt a fekete, meleg Julius Eastman, minimalista zeneszerző, aki majdnem teljesen ismeretlen volt, de nyilvánvaló, hogy a mai queer elmélet miért fedezhette fel őt.


Ezek a felfedezések mintha kikezdenék a Zeitgeist fogalmát is, nem? Tehát van egy uralkodó, elfogadott elgondolás arról, hogy „ez a kor erről szólt”, de a félretolt, obskúrusnak maradt „remekművek” mintha arra mutatnának rá, hogy ez egy erőltetett narratíva, aminek az ára az, hogy nem figyelünk arra, ami nem illik ebbe bele; és arra, hogy ez soha nem tisztán „művészi”, hanem mindig (tág értelemben vett) hatalmi alapon is történik.  És lehet, hogy a „semmi nem történt” évtizedben valójában ez történt, hogy ez a Zeitgeist fogalom egyre gyanúsabbá vált.

Persze, a hatvanas években egy csomó embert egyáltalán nem érdekelt a pszichedelikus rock, vagy bármi, amiről „szólt” az évtized. Egy csomó nagy példányszámban eladott zenének semmi köze nincs ahhoz, amit később a kor lényeges történésének tartanak. A történelmet mindig egy kicsit újraírjuk. Vehetjük példának a posztpunkot: ma már ez egy teljesen bevett kategória, de amikor az erről szóló könyvemen dolgoztam, akkor amolyan  félig elfeledett kornak számított. Mintha sokan úgy érezték volna, hogy a punk és a grunge között nem sok minden történt. Nagyon érdekelnek az ilyen „utóhatás”  korszakok, amik azután következnek, hogy valami nagy dolog történt. Sok ilyen kor van, amikor valójában nagyon sok minden történik, de nincs egy kézenfekvően adódó történet, amire mindent fel lehetne fűzni. Szóval az a kihívás, hogy találj egy ilyen történetet, vagy legalább megmutasd, hogy valójában milyen gazdagok ezek a korszakok.

interjú: Rónai András
fotó: Michel Meeuwissen

https://recorder.blog.hu/2017/06/25/_tobben_nezik_a_fiam_youtube-videoit_mint_az_en_blogomat_interju_simon_reynolds_zenei_ujsagiroval
„Többen nézik a fiam YouTube-videóit, mint az én blogomat” – interjú Simon Reynolds zenei újságíróval

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr10012619083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.