„Prince a dalszövegekben volt a legjobb” – Morris Hayes (New Power Generation)-interjú (1. rész)

2017.06.22. 16:00, rerecorder

Morris Hayes a New Power Generation billentyűse, zenei vezetője, az NPG pedig, kell-e mondani Prince egykori kísérőzenekara, leghosszabb ideig mellette lévő együttese volt. Az NPG az idei Veszprémfesten lép fel július 15-én, a tavaly váratlanul elhunyt zseniális Prince legismertebb slágereit játsszák. Ki más mesélhetne minden idők egyik legnagyobb popsztárjáról, mint a mellette leghosszabb ideig zenélő Hayes? És mesél is! Két részben, mert annyi a jó sztorija.

- Mi inspirált arra, hogy elkezdj billentyűs hangszeren játszani?

- Anyukám énekes volt és zenész, úgy nőttem fel, hogy volt otthon zongora, úgyhogy bőven megkaptam az alapokat. Templomi kórusban énekeltem, érdekelt a zene, még tanárhoz is eljártam (elneveti magát), igaz csak néhány hétig. De nagyrészt autodidakta módon tanultam, memorizáltam a dalokat és egyre jobb lettem, viszont csak egyetemista koromban kezdett igazán mélyen érdekelni a zenélés, akkor gondoltam először azt, hogy lehet, ezzel kellene foglalkoznom.

- Már akansasi szülővárosodban alapítottál funkzenekart Bizness néven a nyolcvanas évek első felében, de aztán amikor Minneapolis-ba, Prince szülővárosába költöztél, hamar tagja lettél olyan együtteseknek, amelyek Prince holdudvarába tartoztak. Ilyen volt a Mazarati és a kései Time. Sőt, szerepeltél is Prince 1990-es filmjében, a Graffiti Bridge-ben, amelyben George Clinton zenekarában, a Funkestrában játszottad a billentyűst, igaz a lemezfelvételen nem szerepeltél. Hogyan kerültél a filmbe?

- Érdekes úton. Craig Rice volt a mentorom, rajta keresztül. Rice Prince első filmjének, a Purple Rainnek volt a produkciós asszisztense, később Prince turnémenedzsere lett, még később a Paisley Park Records vezetője. Ő volt a Graffiti Bridge társproducere is, és bevett maga mellé asszisztensnek, walkie-talkie-n tartottuk a kapcsolatot és ilyeneket mondott, hogy „menj el az hotelbe és kapd fel kocsival George Clintont!” Aztán egy nap kellett egy billentyűs a filmbe, Clinton zenekarába és emlékezett, hogy én tudok játszani a hangszeren. „Hé, te fogod alakítani a billentyűst Clinton zenekarában!” Én meg erre csak azt tudtam mondani, hogy: „ööö, oké.” (nevet) Úgyhogy két kreditem is van a filmben, az asszisztenskedés mellett egy szerep. És ez hatalmas dolog volt számomra, ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött az életem a Paisley Parkban, úgy, hogy Prince ekkor még észre sem vett.

az NPG, még Morris nélkül

- Hogyan fedezett fel magának Prince? Hogyan kerültél a New Power Generationbe?

- Levi Seacer volt az NPG eredeti gitárosa, de háziproducer volt a Paisley Park stúdióban is. Ő jó barátom volt ekkoriban és ő ajánlott munkát egy dalban. A Graffiti Bridge filmzenelemezen volt egy Time-dal is, a Shake!, ami megjelent önálló kislemezen és készült hozzá jónéhány remix. Ezeken működtem közre és az egyikben jutott nekem egy szóló is. Én meg teljesen odavoltam. „Wow, itt vagyok a Paisley Parkban és zenélek!” Prince persze látott engem, de soha nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán a szólóm után történt valami. Ha Prince ott is volt ezeknél a felvételeknél a stúdióban, soha nem szólt senkihez, csak ült a háttérben némán. Rajta kívül ekkor csak ketten voltunk a stúdióban Levi-jal. És Prince egyszer csak azt mondta, hogy „ez klassz szóló volt.” Én körbenéztem, hogy ezt most tényleg nekem mondta, de nem volt ott más, felém fordult közben. Értetlen tekintetemre megismételte: „te játszottad a szólót, nem?” „Ja, igen.” Oké, tényleg hozzám szólt Prince, húú. És ennyi volt. Nem történt semmi, de ez nyilvánvalóan egy bevezetés volt, innentől oké volt, hogy ott lógtam a Paisley Parkban. Volt ekkor egy G Sharp And The Edge nevű zenekarom, amely a helyi Glam Slam klubban volt házizenekar és oda gyakran járt Prince. Aztán megkért minket, hogy legyünk Carmen Electra kísérőzenészei és legyünk így a Diamonds And Pearls turnén az előzenekar. Miközben zajlott a turné, Carmen egyre többször mondta nekem, hogy „Prince nagyon bír téged”, meg hogy mindig mondja neki, hogy milyen jó billentyűs vagyok. És hogy majd bevesz az NPG-be. Én meg erre persze csak azt tudtam mondani, hogy „ne szívass már!” „De, teljesen komoly!” Aztán amikor az NPG eredeti billentyűse Rosie Gaines 1992-ben elhagyta a zenekart, jött is a hívás Prince-től. Épp egy klubban voltam és kérdezte, hogy dolgoznék-e neki, mondtam, hogy persze, hétfőn elmegyek a Paisleybe, mi a meló? „Benne vagy a zenekarban, az.” Ááá, nemár! Ááááá! (nevet) Egyszerre volt életem egyik legboldogabb pillanata és az egyik legijesztőbb is. Emlékszem kisétáltam az autómhoz és azt mondtam magamban, hogy „basszus, ha nem leszek elég jó, akkor mehetek Minneapolis-ból, mert én leszek a csávó, aki nem elég jó Prince-nek.”

- Hogyan alakult át a NPG kísérőzenekarból olyan együttessé, amelyik saját nevén is ad ki lemezeket? (Az NPG kredit szerint az 1991-es Diamonds And Pearls és az 1992-es Lovesymbol albumokon kíséri Prince-t, később koncerteken, koncertlemezeken és persze számos más lemezfelvételen is közreműködtek, de 1993-tól kiadtak három önálló LP-t is.)

- Prince észrevette, hogy a zenekar önmagában is nagyon tehetséges, Tony M. kiváló rapper volt és a hiphop ekkor nagyon kezdett feljönni, gondolta ad nekünk egy esélyt. Ettől persze még ő volt a központi alak ebben a zenekarban is, de megérezte, hogy érdemes kicsit előrébb tolni minket. Mindenki hozzátett valami nagyon egyedit az összképhez. Különben Prince ezért is szerette cserélgetni a zenészeit olyan gyakran, mert mindig jött az új zenésszel valami új íz. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy tovább maradhattam mindenkinél, ki tudja miért, soha nem beszéltünk erről Prince-szel.

- Mik volt a három önálló NPG-lemezben a főbb különbségek, ha a körülményeket, a lemezfelvételt vesszük alapul és nem számítjuk az említett gyakori tagcseréket?

- Az első, az 1993-as Goldnigga határozottan Tony lemeze volt, hangsúlyosabb volt rajta a rap. Az 1995-ös Exodus inkább Sonny lemeze volt (ő volt a basszusgitáros-vokalista, a legtöbb dalban itt az énekes – a szerk.). Az egész egy próbán kezdődött. Michael (Blend, a dobos – a szerk.) és Sonny szívatták egymást, hogy ki tud pontosabban játszani, ki tudja kibillenteni a másikat és elképesztő futamokat hoztak össze. Erre besétált Prince és megkérdezte tőlem, hogy mi folyik itt. Elmondtam neki, hogy spannolja egymást a ritmusszekció, ő meg telefonált a hangmérnökeinek, hogy hozzanak ide gyorsan egy felvevőpultot és ott helyben elkezdtük a lemezfelvételt. Őrület, de Prince ilyen volt. Az 1998-as harmadik, utolsó NPG-lemez, a Newpower Soul már sokkal inkább Prince albuma volt, nem véletlenül szerepel ő a borítón. Az első kettő viszont a zenekar igazi arcát mutató lemezek voltak.

- Az Exodus idején úgy tűnt, hogy az NPG önálló funkzenekarként is befuthat, volt erre esély?

- Igen, mi is úgy éreztük, hogy csúcson voltunk akkor. Éppen ezért idén újra elő is vesszük a lemezt, szeretnénk megjelentetni újrakiadásban. Nem tudom, hogy összejön-e, de rajta vagyunk. Amerikában soha nem jelent meg hivatalosan!

PRINCE KÉSZÍTETTE A POPTÖRTÉNET EGYIK LEGBRILIÁNSABB ALBUMSOROZATÁT - ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEN 1978-1988 KÖZÖTTI KIADVÁNYAIRÓL.

- Te voltál az NPG leghosszabb ideig szolgáló tagja, rengeteg Prince-lemezen játszottál, főleg a kilencvenes években. Milyen volt dolgozni vele a stúdióban?

- Mondani sem kell, hogy mennyire menő érzés volt. Vagy azt, hogy mennyi elképesztő emlékem van. A Come című 1993-as lemez volt az első Prince-lemez, amin közreműködtem, és azon a Dark című szám a kedvencem. Amikor megcsináltuk az alapfelvételeket, akkor Prince hagyta, hogy a dalban játsszak egy templomi orgonás szólót. Elképesztően hálás voltam. A kedvenc Prince-lemezem, amin én is dolgozhattam, az az 1995-ös The Gold Experience. Ha csak rágondolok most, beleborzongok. Az I Hate U a kedvencem arról, végig ott voltam a stúdióban, amikor megírta, kitalálta, felvette, és emlékszem, amikor végzett, megkérdeztem, hogy „hogyan lehet ezt ilyen gyorsan összehozni?” Ő meg rám nézett és azt mondta: „tudod Morris, én meg azt nem értem, hogy más hogyhogy nem képes erre.” Én meg csak azt tudtam gondolni: bízz bennem tesó, ezt senki nem tudja rajtad kívül! Kétségkívül egy modern kori Mozart volt, egészen kivételes szerző és zenész. És egészen elképesztően termékeny. Egy nap megkérdeztem tőle, hogy szerinte miben a legjobb. És azt mondta, hogy „gyűlölöm a rossz dalszövegeket, elviselhetetlennek tartom őket, úgyhogy amire a legjobban figyelek az a dalszöveg, ezért azt gondolom, hogy dalszövegírásban vagyok a legjobb.” Mivel billentyűs vagyok, ezért gyakran úgy hallgattam a lemezit, hogy milyenek a billentyűsök megszólalásai, van olyan felvétele, ahol húsz-harminc billentyűssáv szól egyszerre. De ő ennek ellenére gyakran mondogatta, hogy „á, nem szeretem annak vagy amannak a korszaknak a billentyűs-megszólalását.” Viszont, ha minden réteget lehántasz a dalairól és csak a dalszövegre figyelsz, azok mindig tökéletesek. Mindig alaposan végiggondoltak, mindig van értelmük, elvisznek valahonnan valahova. Nála mindig mindennek kellett, hogy legyen értelme. Ehhez nagyon ragaszkodott. És így végül is, azt hiszem igaza volt. Mindent figyelembe véve, azt is, hogy mekkora zenész volt, azt is, hogy mennyire meghatározó dalszerző, Prince a dalszövegekben volt a legjobb. És ezt akkor értettem meg igazán, amikor felvett egy új lemezt és mi elkezdtünk próbálni a koncertekre. Nem mindig volt a próbán, ilyenkor nekem kellett énekelni az új szövegeket, amikkel akkor ismerkedtünk és nagyon gyakran hívtam fel, amikor elpróbáltunk egy új dalt, hogy „ember, ez a szöveg is nagyon durva. Nagyon durva, mély dolgokat írtál meg.” Persze volt, amit meg sem értettem, sok szöveg az én ligámon túli volt.