A folyamatos jelenlét fontosságáról – A Tallinn Music Week Recorder-szemmel

2017.04.05. 11:03, rerecorder

hots-tmw04_foto-simco.jpg

A Tallinn Music Week Észtország nagy, nemzetközi hírű fesztiválja, ami részben showcase, vagyis rengeteg feltörekvő zenekar játszik fél-félórákat és konferencia is van; kicsit pedig a várost egyre inkább birtokba vevő összmindenféle fesztivál, a bevásárlóközpontban tartott koncertekkel, pop-up éttermekkel ésatöbbi. Tallinn maga elképesztően jó hely, annyira európai város, hogy meg nem mondanád, hogy nem is olyan rég még a Szovjetunió része volt; több nagyságrenddel európaibb, mint Budapest. Meglehetősen élénk az éjszakai élet; péntek éjfélkor nem kizárólag a fiatalok járták az óváros macskaköves, közepesen dimbes-dombos utcáit, hanem középkorú párok is bőven. Na meg a kelet-európai, balti és skandináv zeneipar számos képviselője, de jócskán voltak azért nyugatról is; a TMW ugyan nem tartozik a legfontosabb showcase-ek közé, de lebecsülni sem érdemes. A magyar zenei export fedőbrandjének létrehozott HOTS, illetve a Cseh Tamás Program népes magyar delegáció jelenlétét finanszírozta, ennek részeként jártunk ott. Rónai András beszámolója.

Néha nemcsak az embereknek esik jól a rendes zene, hanem a kritikusnak is

Az van, hogy ha látsz egy programot kétszáznál több ismeretlen névvel, akkor nem azt fogod választani, akiről azt írja a program, popot/rockot játszik, és volt már slágere a rádióban is. Nem (csak) azért, mert a kritikusok hülyék, és a rendes zene helyett a fura baromságok érdeklik őket, hanem azért (is), mert a kétszázból miért pont ezt választanád? Ismersz ilyet százával, viszont olyat még nem láttál, hogy egy orosz srác „az ezüstkor költészetét és az újfajta R&B-t ötvözi” (lásd alább). Szóval a Blahalouisiana eléggé kilógott a koncertprogramomból – és azt a megdöbbentő felfedezést tettem, hogy az egy tucatnyi érdekesnek ígérkező, aztán vagy jó, vagy vacak zenekar között mennyire lehet örülni az olyasminek, hogy emberek rendesen megírnak rendes számokat, lelkesen eljátsszák és az énekesnő lelkesen elénekli őket a jó hangján. A másik magyar fellépőre, a Kéknyúlra meg nem fértem be; egy funknak dedikált helyszínen léptek fel, és a beszámolók szerint az elején még üldögélő közönség a második számra már engedelmesen táncolt.

hots-tmw05_foto-simco_1.jpg


A finom egyensúly a nyomulás és nem nyomulás között

A showcase-ekről, a magyar jelenlét fontosságáról írtunk már korábban, az Eurosonicról szóló cikkben. Amit érdemes ahhoz hozzátenni, hogy a folyamatos jelenlét legalább annyira fontos, mint az olyan konkrét eredmények, hogy például a Blahalouisiana meghívást kapott Hágába, a holland Király Napja szabadtéri eseményre, vagy más – gyakran még nem nyilvános – lekötött bulik, showcase-fellépések, illetve a sok előre egyeztetett személyes találkozó korábban meglévő üzletfelekkel. Mint Pécsi-Szabó Dénes (Up Music Management) és Horváth Renátó (Eastaste) mondta, ha eseményről eseményre látják az embert, akkor lesz a szakma benyomása, hogy ő tényleg komolyan gondolja. A kapcsolatépítés nem úgy működik, hogy odamegy a menedzser egy Fontos Emberhez, kezébe nyom egy névjegyet és egy cd-t, és biztos lehet abban, hogy az meghallgatja és visszajelez; inkább ennek az ellenkezője az, ami majdnem biztos. Ahogy Pécsi-Szabó fogalmazott, „meg kell találni a finom középutat a nyomulás és a nem nyomulás között.”

Utóbbi nagyjából úgy néz ki, hogy ha napokon keresztül újra meg újra összefutsz valakivel, akkor egy idő után természetes módon elkezd érdekelni, hogy ő mégis kicsoda – ezt még semmit eladni vagy vásárolni nem akaró újságíróként is tapasztaltam. Aztán lehet, hogy egy eseményen ő lesz az egyetlen ismerős arc, és ebből alakul ki egy, immár tényleg komolyabb beszélgetés. Az is fontos szempont, hogy a showcase-eken hatalmas a választék az ismeretlen nevekből; ilyenkor egy személyes ajánló sokat nyom a latban. És ugyebár mindennek a kiindulópontja az, hogy lássák a zenekart. Persze mindebben nagy a véletlen szerepe; de a folyamatos jelenlét segítségével a véletlenek sorozatából már kialakul valami.

hots-tmw11_foto-simco_2.jpg


Drámai folk, sok-sok gitár, lebegés: a négy legérdekesebb zenekar

Maarja Nuut észt énekesnő tradicionális dallamokat énekel és hegedül, a ma már standardnak számító módon loopolva hangszerét; utóbbiból nem csinál szerencsére nagy ügyet, csak kidomborítja a dalok, történetek drámaiságát vagy éppen törékenységét. Pompás, erős produkció, simán ajánlható annak is, aki amúgy nem gondolná magáról, hogy érdekli az észt népzene. Kár, hogy Maarja a fesztiválon Hendrik Kaljujärv elektronikus zenésszel lépett fel, aki amolyan minden jelleg nélküli elektronikus dobogásokat meg pulzálásokat vágott alá, amilyenekkel egy közepesnél kicsit jobb sorozatban megtolják a „sejtelmes” vagy „feszültséggel terhes” satöbbi jelenetek hangulatát. Lehet, hogy a szándék ennél több volt, de ez így „van valami elektronika, hogy ne legyen annyira népzene” megoldásnak tűnt. Szóval hallgassátok inkább Maarját magában.


A finn Teksti-TV 666 különlegessége az, hogy négy-öt, néha akár hat elektromos gitár van benne, plusz basszus-dob. (A fesztiválon csak négy volt, mérges is voltam!) Na de mennyire különleges ez, ha egyszer közben kőegyszerű, dallamos punkrockot játszanak, igaz, jól elnyújtva a számokat? Mint kiderült, eléggé. A négy gitáros közül egy-kettő mindig kiszállt a nagy riffelésből, csiszatolt vagy gerjesztett, de nyilvánvalóan nem művészeti céllal, hanem mert szereti az elektromos gitár hangját. Ebből, meg egyszerűen a minőségbe átcsapó mennyiség elvéből következően folyamatosan az fenyegetett, hogy a kőegyszerű dalok belefulladnak valami hömpölygő, határait vesztve kavargó gitárörvénybe – de aztán mindig pont csak majdnem fulladtak, és másik oldalon majdnem megmaradtak egyszerű daloknak. Roppant szórakoztató volt félórán át (plusz a leghosszabban tartó fülcsengés az egész fesztiválon), bár nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy mennyivel jobb lenne, ha a kiindulópont is érdekes lenne.


A horvát Ženben négy nő játszik, a nevük a „nő” jelentésű „žena” szóból lett, viszont az „a” elhagyása miatt a név hímnemű. Nagyjából a shoegaze-matekrock-posztrock háromszög közepére lehet belőni a zenéjüket. A hangzásuk az, ami igazán különleges és hipnotikus, ugyanis van benne valami megragadhatatlan lebegés, vagy inkább könnyűség, ami egyáltalán nem könnyedség, bőven összefér azzal, hogy néha egész súlyosak. Nem kell (mondjuk a posztrock mintájára) elrugaszkodniuk, hanem eleve egy kicsit a földtől felemelkedve indulnak. Majdnem statikus a zenéjük, ám a kis elmozdulások ettől még fontosnak tűnnek. A legfurcsább az, hogy nem tudom megmondani, ezt hogyan csinálják, mert első ránézésre meglehetősen hasonlít egy csomó független gitárzenére. Én úgy érzem, hogy van benne valami ridegség is, ami miatt kevésbé kevésbé tudom szeretni, mint amennyire akarnám, de mindenképpen érdemes meghallgatni. (Tanulságos történet velük kapcsolatban, hogy egyszer egy motoros fesztiválra meghívták a Žent mint „csak csajokból álló rockzenekart”, aztán ki is fütyülték őket.)


Ahogy lapozgattam a programfüzetet, ami igazából egy vastag könyv, egyszer csak azt láttam, hogy a lengyel RAT dubos hiphopja leginkább Adrian Sherwood és az On-U Sound kiadó világához köthető. Nyilván meghallgattam ezek után, és tényleg, olyan, mintha a legendás kiadó keményebb, hiphoposabb-ipari funkos vonalából származó számokra eresztenének rá egy lelkes, bár sajnos kicsit sem átütő rappert – aki amúgy lengyelül mondja a bizonyára mélyen átélt szövegeket. Én szeretem annyira az On-U Soundot (itt a katalógusuk a Bandcampen), hogy élveztem, bár azért egy igazán jó rappert megérdemelnének a szépen, alaposan széteffektezett, időnként majdnem slágeresbe, időnként majdnem kaotikusba hajló dub-hiphop alapok.


Koncertek, amiket inkább a show vitt el

Az orosz Glintshake annyira szögletes posztpunkot játszik, mintha vonalzóval rajzolták volna, és bár állítólag az orosz avantgárd és a szovjet új hullám is hatott rájuk, magában a zenében sok érdekesség nincs, bár lendületes, azt meg kell hagyni. Azonban az énekesnő-gitáros már nem is emberi módon szögletes, hirtelen mozdulatai, egy rosszul programozott „éld át a zenét” robotot idéző egész jelenléte/jelen-nem-léte hipnotikus-taszító performance-szá változtatták a koncertet. Nem mondanám így egyszerűen, hogy jó volt, de biztos, hogy emlékezetes.


A kanadai Bad Pop trió elég jó alt-rockot játszik, hol a punkosabb, hol az art rockosabb, hol a régebbi, keményebb indie rock fajtából. Egész jó magában is, de sokat hozzátesz egyrészt Chris Connelly (nem azonos a többi hasonnevűvel) figurája: ősz a haja, kerek a szemüvege, köpcös és pocakos, olyan geek, hogy az nem ironikusan menő, hanem sima geek. Valamint az, hogy nagyon hülye poénokat nyom, amik leírva talán fájnak, de élőben tényleg viccesek. Hogy például: Catherine basszusgitáron és trombitán is játszik egyszerre! Én énekelek és gitározok is egyszerre! De Aaron csak dobol – igen, nyugodtan fújolhattok, ha jól esik! Aztán kiderült, hogy Aaron (aki amúgy egy kiköpött rocker figura, hogy fokozza a zavart) dobolás közben Tinderezik is, úgyhogy oké. A videójuk is vicces

Az orosz BCH lo-fi alt-R&B-t játszik, de nem a nyugati direkt lo-fi, hanem a keleti muszáj lo-fi, és bár nehéz megragadni pontosan a különbséget, mégis ég és Föld. A Soundcloudon a nickje godXtsar (az egyik EP borítóképe meg egy Weeknd-fotó), ám ehhez képest a kis Kuku klub még kisebb színpadán egy feltűnően hétköznapi módon öltözött, barna sapkás srác, kábé DJ Shuriken öccse gesztikulált szélesen, mintha tízezrek előtt tenné, és szégyenlősen, mintha ez a pár tucat néző is zavarba ejtené. Amikor a közönség egy kicsit is lelkesen reagált, olyan őszintén mondta, hogy szpasziva, hogy a (szimulált) nagy- és a szívből jövő kisszabás meglepően megható elegye jött létre, minden show ellenére, de pont azért, mert volt minek ellenében létrejönnie.


Ne vicceljünk

A litván Sheep Got Waxed a maga világában eléggé feltörekvőnek tűnik; ez a világ az okos-zúzós jazzpunk, vagyis a gitár-szaxofon-dob nagy közös darálásai olyan részekkel váltakoznak, amikor mindegyik a maga privát káoszába fullad bele – de persze amikor egyszerre ugranak vissza a darálásba, akkor kiderül, hogy ekkor is együtt voltak. Inkább azoknak különleges, akik olyan fiatalok, hogy még viszonylag kevés ilyet hallottak (és van benne elektronikus effektezgetés is, amit a Tilos az Á-ban a kilencvenes években nem lehetett hallani), de azért elég meggyőző egy idősebb fülnek is – egészen addig, amíg a szaxofonos nem gondolja viccesnek, hogy ironikus átvezető szövegeket mondjon széteffektezve, illetve amíg nem egy olyan poénnal zárnak, ami olyan, mint egy nu disco-egyensláger, amire véletlenül a sávok felét fordítva játszották fel. Az a legnagyobb gond, hogy ettől a lapos mókázástól visszamenőleg is megbillenni látszik az okosság ösztönösség kényes egyensúlya, és kiszámítottabbnak tűnik a produkció, mint amilyennek lennie kellene.


Le a reklámkompatibilis indie-vel!

Van egy még nem teljesen kidolgozott elméletem arról, hogy a Spotify playlistekre felkerülés és a reklámelhelyezések utáni vadászat együtt tették tönkre a zenét, vagyis vezettek az álérzelmes, a csipetnyi melankóliát és a valósítsdmegmagad boldogságot patikamérlegen adagoló, őszinte, emberi, elviselhetetlen indie pop eluralkodásához. Volt abban valami megrázó, amikor a gitárokat és az elektronikát forradalmi módon vegyítő észt Daniel Levi, ami nem egy ember, hanem öt, azt mondta, hogy „készen álltok a bulizásra? Á, erre, amit játszani fogunk, nem álltok készen!”, és aztán kiderült, hogy ez a csuda dolog egy (naná, hogy visszafogottabb, „érzelmes” és „érzékeny” verzékre következő) szoft-Avicii-veretés volt. Egy dolog van még, ami nagyjából hasonlóan elviselhetetlen: a tropical house. A szintén észt Noëp ezt vegyíti a Chat Fakert idéző (de azzal ellentétben rossz, túlkerekített) neo-soulos énekkel, úgyhogy sajnos nem kizárt, hogy hallunk még róla, ha elég ügyes a menedzsere.


Az igazi WTF

Engem aztán tényleg nehéz meglepni, aztán egyszer csak volt egy olyan, hogy: Kristjan Järvi „Rip up the Stage”. Olyan volt az egész, mint egy abszolút populista rap-techno buli meghackelése – csak nem lehetett eldönteni, hogy bénaságból vagy direkt. Például Di. J. NoizePunk azt kajabáltatta velünk, hogy „Pump! Pump!”, aztán elindult a Pump Up the Jam, de fél perc múlva úgy loopolta egy rövid részletét a laptop mögött vigyorgó Kristjan Järvi, mintha 1) most próbálna életében először loopolni valamit, vagy 2) egy avantgárd, a konzumklubkultúra disszonanciáit dekonstruáló művészeti projekthez készítené az összetevőket. Aztán átadta a terepet BellaTrix női beatboxbajnoknak, aki pedig megmutatta, mit tud. Egy idő után arra gondoltam, hogy tök mindegy, mi ez, inkább vigyorgok teli szájjal. Utólag néztem meg, ki az a Kristjan Järvi – hát egy nemzetközi hírű, észt születésű amerikai karmester. Ez csak még jobban összezavart.

Rónai András
fotók: Sinco


Tallinn Music Week-oldal

további képek (főleg) a magyar delegációról: 

hots-tmw01_foto-simco_1.jpg

hots-tmw02_foto-simco_1.jpg

hots-tmw03_foto-simco_1.jpg

hots-tmw08_foto-simco_1.jpg

Címkék: tallinn music week
https://recorder.blog.hu/2017/04/05/a_folyamatos_jelenlet_fontossagarol_a_tallinn_music_week_recorder-szemmel
A folyamatos jelenlét fontosságáról – A Tallinn Music Week Recorder-szemmel
süti beállítások módosítása