„Így is lehet releváns és jó zenét csinálni” – Sam Hillmer-interjú (Zs)

A Zs 2000-es alapítását követően szinte azonnal a még aranykorát élő New York-i underground színtér kiemelkedő zenekarává lépett elő. A stílusukat definiálták már no wave-ként, poszt-minimalistaként és brutális progresszív jazzként is, hasonlították őket a The Jesus Lizardhoz és a Naked Cityhez, egy azonban biztos: a megalkuvást hírből sem ismerik. A jelenleg Gregory Fox dobos, Patrick Higgins gitáros és Sam Hillmer szaxofonos triójaként működő formációt bevallásuk szerint a saját és a közönség mentális és fizikai határait feszegető zene érdekli. Április 8-án a tizenharmadik Electrify keretében adnak majd ízelítőt abból, hogy miért nevezik őket a város egyik legerősebb avantgárd triójának. Ennek kapcsán beszélgettünk a Diamond Terrifier néven szólóban is fújó alapítótaggal arról, hogy mi a probléma a jazzkonzervatóriumokkal és a mai zeneiparral, hogy veszélyes hely-e még New York, és mi a legjobb dolog a mostani felállással kapcsolatban.

New York-i zenészként mit gondolsz, hogyan hatott rád a város?

New York történelme a zene felől megközelítve elképesztően gazdag. Főleg ha az avantgárdra, a kívülállókra gondolsz: legyen szó no wave-ről, jazzről, kortárs klasszikusokról, tánczenéről vagy hiphopról, mindegyik stílus fejlődésében fontos szerepe volt a városnak. Ráadásul ezek a zsánerek tele voltak furcsa figurákkal, akik igazából sehova sem illettek be. Szóval van egy olyan érzésed, hogy te is örököltél valamit, egy leszármazási ág tagja vagy – sokan az említett pionírok közül még mindig aktívak, bármikor összefuthatsz velük. Én például találkoztam Ornette Colemannel, vagy John Zornnal. Fiatalon az extrém és furcsa zenéket szerettem, és most együtt játszhatok azokkal, akik ezeket játszották! Persze ennek már nincs akkora jelentősége, de így megy ez: van egy időszak az életedben, amikor bizonyos zenék sokat jelentenek neked, aztán elköltözöl oda, ahol játsszák, találkozol a színtér legfontosabb alakjaival, akik nagyban hatottak rád, és ettől van egy olyan érzésed, hogy tényleg részt veszel valamiben. New York ebből a szempontból egy hatalmas csomópont, akik az előbbit csinálják, azok általában itt kötnek ki. Szóval a „nagy öregek” mellett, akik még mindig zenélnek, sok a veled egyidős vagy nálad fiatalabb is, akikkel együtt fejlődhettek, ötleteket cserélhettek és így tovább. Az általánosan vett kulturális-szociológiai kontextust és a város történelmét tekintve szerintem elmondható, hogy New York támogatja a kívülállókat, akik a határokon alkotnak.

Tavaly volt egy hosszabb beszélgetésem James Chance-szel, aki arról panaszkodott, hogy New York már közel sem az a bizonyos értelemben veszélyes és nyitott, érdekes város, mint egykoron. Ezek szerint te nem értesz egyet vele?

Hm, James egy érdekes példa! Jó barátok vagyunk, többször léptünk már fel együtt és volt pár emlékezetes beszélgetésünk is. Ő egy kicsit olyan, mint egy komancs, de értem, miért mondta azt, amit. Szerintem a társadalom egésze egyre jobban kezdi elfogadni vagy normálisnak tekinteni azokat a dolgokat, amik régen még furcsának vagy egzotikusnak tűntek. Főleg az internet és annak logikája lehet az oka ennek, és az, hogy bizonyos kultúrművek, amelyek régebben sokak számára elfogadhatatlanok lettek volna, most szociokulturális és esztétikai szempontból is okésak. Emiatt pedig manapság több dolog fér bele az embereknek, mondhatni kitolódtak a határok. Így elfogadott lett bizonyos értelemben az is, hogy mi, underground zenészek hogyan, miként működünk. Emellett a mi bevett működésünk és annak módjai is mintha normalizálódtak volna. Az olyan magazinok, mint a Pitchfork vagy a The Wire a kilencvenes években inkább hasonlítottak valami furcsa egyházra, most meg a Pitchfork például abszolút mainstreamnek számít. Szerintem mi is érezzük azt, hogy a periférián alkotó zenész státuszából hirtelen mi is a mainstream egy dimenziójába kerültünk. De ha New York egészét nézed, akkor azért még mindig találsz eldugott, veszélyes helyeket. Mondjuk, én nem keresem őket, félre ne érts. Szóval egyet is értek meg nem is, azt hiszem értem, miről is beszél James, de úgy gondolom, hogy az övé egy nagyon specifikus perspektíva.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a Zs megértésében kulcsfontosságú a következő folyamat: egy jazzrajongó beiratkozik a konzervatóriumba, majd jön a kiábrándulás.

Amerikában a jazzt egyfajta kulturális mitológia övezi. Sok amerikai számára a stílus egyfajta lokálpatrióta büszkeség forrása, és egy szűk zenei elit abszolút törekszik arra, hogy a műfajt mint a klasszikus amerikai zene egy formáját konzerválják. Éppen ezért elég erősen része a helyi oktatási rendszernek is. Ha Amerikában nősz fel és fiatalon tanulsz valamilyen hangszeren, vagy csak iskolába jársz, biztosan találkozol a stílussal. Meg persze vannak jazz-táborok is, a műfajhoz kapcsolódó órák, könyvek, be tudsz kerülni ebbe a világba. Tegyük fel, hogy gyerekként elhatározod, hogy zenész leszel, ebbe az irányba haladsz, felvesznek mondjuk a Manhattan School Of Music-ba, elnyersz egy ösztöndíjat, amivel eltölthetsz egy évet a brooklyni konzervatóriumban, ahol abszolút a fentebbi, elitista idea uralkodik. Ezek után pedig elköltözöl mondjuk New Yorkba, elindítod a professzionális zenészi karriered, és rájössz, hogy a jazz mégsem az az élő és lélegző, vibráló művészeti forma, amiről meséltek neked. Ahogy felnősz, sokat fantáziálsz arról, hogy elköltözöl New Yorkba, ahol van egy erős és releváns jazz-szcéna, a bárokban dohányzó zenészekkel, akik a modern John Coltrane-ként a feje tetejére állítják a műfajt, és ennek az abszolút ellentétével szembesülsz. Nem vitatom a jazz fontosságát, de nem értek egyet azzal a kulturális mitologizálással, hogy egyike a „Klasszikus Amerikai Zenéknek”. Nem gondolom jó metaforának. A jazz sokkal több ennél. De ahogy nősz fel, valahogy ki kell fejezned ezt a fajta kiábrándultságot, mert rájössz, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy hitted – és pár ember egyszerűen nem tudja elfogadni ezt. Egyesek egész életükben valamelyik egyetemen lófrálnak, ami bizonyos értelemben egy igazi kulturális buborék. Mások meg felhagynak a zenéléssel. A legtöbben viszont, akik a pályán maradnak, megtanulnak alkalmazkodni egy sokkal szélesebb zenei horizonthoz, aminek a jazz csak egy eleme. Sokfajta stílussal és hozzáállással találkozol, s így rájössz, hogy nem leszel a színtéren belül ’A Jazz Zenész’, hanem valami más, valami nyitottabb. Ez pedig magával hoz egyfajta kiábrándultságot is. De ha elfogadod, a dolgok igazán kinyílnak előtted.

A Zs, eddigi közel húsz éve alapján, lassan inkább valamiféle intézménynek tűnik, amiben a zenészek csak úgy járnak-kelnek. Mit gondolsz, a mostani trió felállással kapcsolatban mi a legjobb?

Hm... A Zs-t még pár kollégámmal alapítottam 1998 és 2001 között. Húsz voltam akkoriban. Nem szeretem az összes lemezünket, de azt viszont hiszem, hogy egyikkel sem próbáltunk bárkit is utánozni, vagy a teljes eredetiségnél kevesebbet nyújtani. Büszke vagyok arra, hogy milyen egyedi banda vagyunk! Szerintem minden időszakunk különleges, ahogy az is,  mennyit változtunk és hány különböző felállásunk volt. Az életművünk bizonyos értelemben heterogén, de végig megmaradt egy sajátos identitás, ami csak a miénk. De hogy a kérdésre is válaszoljak, szerintem régebben nem volt még ennyire kialakult személyiségem. A Zs korábbi felállásaiban inkább egységként próbáltuk megkülönböztetni magunkat, nem individuumokként. Ez pedig az utóbbi időben elkezdett megfordulni. A mostani felállásban szerintem három olyan ember játszik, akiknek már abszolút kialakult személyisége van. Például elmehetsz Greg egy szóló fellépésére és nem lesz utána hiányérzeted, ő és Patrick is zseniálisak szólóban, plusz én is jelentettem meg olyan lemezeket a saját nevem alatt, amikre büszke vagyok. Az évek során kialakult a saját stílusom és személyiségem, na. Ezen a mostani lemezen pedig szerintem érezhető, hogy mindenki külön karakter, de ez nem jelenti azt, hogy nem egységben működünk, mert de.

A Xe-vel (a zenekar 2015-ös lemeze, itt írtunk róla kritikát - a szerk.) kapcsolatban azt nyilatkoztad, hogy egy valódi emberi tapasztalat kivetülése. Mit gondolsz, miért volt szükségetek arra, hogy egy ilyen albummal álljatok elő?

Annyit szerettem volna, hogy a lemez csak szimplán elkapja, amit csinálunk, semmi több. Nem akartam stúdiótrükkökre hagyatkozni. Persze semmi gond sincs azzal az ötlettel, hogy a stúdió is egy hangszer – a Zs-nek is voltak lemezei, amik erre alapultak; de az utóbbi időben kezdtem azt érezni, hogy a stúdió az egyetlen hangszer, amin a zenekarok játszanak. A modern zene nagyrésze pusztán stúdiós önkifejezés. Az elmúlt években mintha egyre jobban eltávolodtunk volna az élő játéktól és attól az alkímiától, ami jobb esetben egy zenekarélő játékának a sajátja. Már ott tartunk, hogy bandák túlságosan is a kiegészítő- és háttérsávokra hagyatkoznak a koncerteken, emiatt pedig a fellépéseik olyanok, mintha a saját felvételeikre karaokéznának. De ez kapcsolódik a zeneipar működéséhez is: összejön a banda, hogy akkor most írnak egy lemezt, amit leginkább a próbákon és a stúdióban raknak össze, nem játsszák a dalokat élőben addig, ameddig nem debütálnak velük valamelyik portálon, majd bejelentenek pár fesztiválfellépést. Ezt a hozzáállást pedig a zene szenvedi meg. Gondolj azokra a lemezekre, amik a hatvanas években jelentek meg, a Blue Note kiadványaira! Olyan zenészek játszanak rajtuk, akik évente több mint kétszáz koncertet adtak. Ez pedig kialakít egy nagyon különleges kémiát a tagok között. Ha több százszor eljátsszátok ugyanazt a dalt, az olyan, mintha összeforrnának az idegrendszereitek. Az már tényleg elkötelezett gyakorlás. Mi úgy mentünk be a stúdióba, hogy minden szám lényegében egy megszakítás nélküli performansz volt. De előtte már évek óta játszottuk a lemez anyagát. Miután pedig megjelent, és az emberek meghallgatták, aztán eljöttek valamelyik koncertre, azt látták, hogy csak játsszuk a számokat, mindenfajta fakszni és kiegészítő megoldás nélkül. Ez pedig egyfajta állítás, vagyis inkább kritika – nincs szükség hangmintákra vagy hasonlókra, elég, ha felmész a színpadra és játszol. Ahogy azt már az ókorban is csinálták. Így is lehet releváns és jó zenét csinálni.

A Xe talán az eddigi leginkább befogadható lemezetek. Lehet emiatt, de úgy érzem, hogy meghozta az áttörést is nektek – legalábbis én sok olyan magazinban is belefutottam a nevetekbe, amelyek alapból nem igazán foglalkoznak experimentális zenével.

Abszolút! Több fesztiválra is eljutottunk, játszottunk az Unsoundon, a Donaufestivalon vagy épp a Big Earsen, hirtelen megugrottak a megkeresések. Hasonló volt a kritikákkal is. Tudom, hogy butaság, de a Xe 8.1 pontot kapott a Pitchforkon, ami a barátaim szerint elég jónak számít, ki is nyitott jó pár ajtót… Amúgy basszus, húsz éve létezik a Zs! Ez idő alatt szerintem kitartottunk a magunk fáradhatatlan kompromisszummentessége mellett. Voltak persze befogadhatóbb és elborultabb lemezeink is; ez a mostani pedig határozottan az előbbi kategóriába esik. De ez szándékos volt. Hogy is fogalmazzak. Szóval, teszem azt, valami kihívó és nehezen befogadható esztétikájú dolgot csinálsz: avantgárd, harsh noise, free jazz, ilyesmik. Ennek előbb-utóbb híre megy, lesz egy hírneved. Az emberek elkezdenek eljárni a fellépéseidre, ahol pont ezt várják el tőled – és pont ettől szűnik meg az egész nehezen befogadhatónak vagy hasonlónak lenni, értesz engem? Mert a legtöbb néző, aki ott lesz, amúgy is a lehető legsúlyosabb zenét keresi, szóval valószínűleg tetszeni fog nekik, amit csinálsz: tehát valójában sem a saját, sem pedig az ő határaikat nem feszegeted. Amikor a Xe megjelent, sokan támadták a zenekart, hogy eladtuk magunkat, direkt áramvonalasabb lett a zenénk, csak azért, hogy több emberhez eljusson. De az igazat megvallva számomra frissítő volt egy ilyen lemezen dolgozni. Nem akarok bekerülni egy skatulyába és ott maradni egész életemben. A New Slaves-en (a Zs előző albuma 2010-ből - a szerk.) vannak brutálisan elborult pillanatok, amik aztán tényleg nagyon súlyosak, de még így is rengeteg emberhez eljutottunk vele, sokan voltak a fellépéseinken. Viszont nem lehet mindig erre a fajta sikerre koncentrálni, mert eléggé mulandó. Meg aztán lehet, hogy sok embernek, akik most hallottak rólunk először ez a lemez sokkal befogadhatóbb, más rajongóinknak pedig sokkal nagyobb kihívás, mert ők valami súlyosabbat vártak tőlünk. Ez is egy fontos eleme annak, hogy frissen tartsd a zenekarodat és az inspirációidat.

Kollár Bálint

a Zs április 8-án, szombaton lép fel a Trafóban, az Electrify-sorozat 13. eseményén, a Horse Lords és a Cloud Becomes Your Hand társaságában Facebook-eseményoldal

a zenekar legutóbbi albuma: