„Mindenhol ugyanazok a problémák jöttek elő” – I Wear Experiment & Elephants From Neptune-interjú

2017.03.24. 13:00, prerecorder

0008582953_10.jpg

Egy pálinka után ültek le velünk beszélgetni az I Wear Experiment (alsó kép: Hando Jaksi jobb oldalon, Mikk Simson bal oldalon) és az Elephants From Neptune (felső kép: Robert Linna bal oldalon, Jon Mikiver középen jobb oldalon) tagjai Duett rovatunk legfrissebb interjújához. Meséltek az észt zenekarok helyzetéről és magyarországi tapasztalataikról. Mivel a magyar zenekarok külföldi megítélését ismerjük, elgondolkodtató volt megismerni egy hasonló európai ország helyzetét. 

- Milyen volt a pálinka?

Robert Linna: Tegnap este Debrecenben, megkínált valaki egy sokkal gyengébb pálinkával. Felvilágosítást tartott arról, hogy először csak meg kell szagolni, majd a tüdődben hagyni az illatot. Úgy vettem észre ez egy nagyon veszélyes ital.


- Milyen az észt zenekarok helyzete Észtországban és a világban?

R.L.: Hasonló a szituáció, mint itt. Legalábbis azok alapján, amit babeles srácoktól hallottunk. Észtországban is jellemző az, ha egy zenekar angolul énekel, akkor az egyfajta távolságot alakít ki az együttes és az otthoni közönség között. Ha nem az anyanyelveden írod a szövegeket, akkor választanod kell a világ és az otthoni közönség között.

Hando Jaksi: Nem tudom, hogy itt milyen a helyzet, de Észtországban nagyon sokszínűvé vált a zenei közösség. Van, aki funkot játszik, van aki rock’n’rollt és az utóbbi időben nagyon népszerű lett a folkzene. A rádió csatornák Kate Perryvel egyszerre játsszák az észt folk zenekarokat.

Mikk Simson: De ez egy modernizált folk, ami az észt népzenéből táplálkozik. Ezek zeneileg nagyon izgalmas kezdeményezések. Csak ajánlani tudom őket, nyilván a mi zenekaraink után! (nevetnek)


- Tehát a fiatalok is érdeklődnek a népzene után?

M.S.: Persze, jelenleg óriási otthon a folk. Van egy portugál hangmérnök barátunk, aki egy igazi „jazzer”. Amikor Észtországba költözött, az első kérése az volt, hogy menjünk el egy otthoni folkfesztiválra. Nem hittem el.


- Ajánlanátok egy-két észt folk zenekart az olvasóinknak?

R.L.: Persze! Trad Attack, Maarja Nuut, Pohja Konn vagy az Iris.


- Megemlítettétek, hogy vannak nálatok is olyan zenekarok, akik angolul énekelnek. Titeket vagy a hozzátok hasonló zenekarokat kritizálják emiatt?

R.L.: Igen, a szüleim! De ezzel nincs semmi gond. Néha-néha mondják, hogy észtül kellene dalokat írnunk. Nem tudom, hogy miért. Lehet azt gondolják, hogyha angolul éneklünk, elveszítjük az identitásunkat. A mi esetünkben ez csak arról szól, hogy megtudunk olyan embereket is szólítani, akik nem beszélnek észtül. Viszont ott van például a Sigur Rós, akinek az ellenkezője sikerült. Nem érted, hogy miről énekelnek, de tudod, hogy jó.

H.J.: Minden országban van olyan ember, aki folyton kritizál. Szerintem a legbölcsebb dolog az az, ha csöndben maradunk és nem foglalkozunk vele.

Jon Mikiver: Szerintem elég egyértelmű miért énekelnek az észt zenekarok angolul, hiszen 1,325 millió ember él Észtországban. Az angol pedig az egyik legpopulárisabb nyelv a világon. Miért szűkítenénk le az esetleges közönségünk körét? Ha a világon mindenki értené az észt nyelvet, akkor nyilván mi is észtül írnánk dalokat. Nem múlik ezen a nemzeti tudatunk, mi minden koncert előtt elmondjuk, hogy Észtországból jöttünk.


- Milyen a kapcsolat a zenekaraitok között? Jellemző a rivalizálás az észt zenekarokra?

M.S.: Dehogy, nincs rivalizálás a műfajon belül. Az első kérdésedre válaszolva, őket a menedzserükön keresztül ismertük meg. Mindig felbukkantak a koncertjeinken. Mi meg egy idő után megkérdeztük, hogy ki a faszom ezek? (mármint az Elephants From Neptune - a szerk.) (nevetnek) Aztán egyszer csak elkezdtünk együtt sörözni és barátok lettünk. Mára már egy nagy családdá alakultunk.

J.M.: Igazából ez is nagyon egyszerű. Észtországban ők (mármint az I Wear Experiment a szerk.) a műfajuk legkiemelkedőbb képviselői, mi (mármint az Elephants From Neptune - a szerk.) pedig a rock királyai.

R.L.: És a királyi családok összetartanak! (nevetnek) Ez a kooperációkon is meglátszik, hiszen folyamatosan együttműködünk a lemezeinken.

J.M.: Mikk volt a dobtanárom.

M.S.: Adtam neki pár tanácsot!

R.L.: Ezért sincs helye a rivalizálásnak. Olyan kevés ember él Észtországban, hogy inkább segítjük egymást. Ez visz minket előre.

9295a8c35f87effb026eae31103fdd1d.jpg


- Többnyire Magyarországon is hasonló a helyzet. Ismertek magyar előadókat?

R.L.: Babel, Adolescens

M.S.: IAMYANK

H.J.: Meg van az a színes dolog. Tudod?

M.S.: Igen, de nem emlékszem a nevére. Valami szín. Mindegy nem tudom.

R.L.: Nyilván azokat ismerjük meg, akikkel játszunk. De eddig nagyon jó tapasztalataink vannak az itteni zenekarokkal és nagyon jók! Tök jó látni, hogy nem vagyunk egyedül. Hasonlóan gondolkodunk.

M.S.: Igen, lényegében ugyanabban a helyzetben vagyunk. Amikor Ázsiában turnéztunk és japán vagy éppen koreai zenekarokkal beszélgettünk, mindenhol ugyanazok a problémák jöttek elő, amelyekkel küzdünk. Mindegy, hogy milyen műfajban utazik az együttes. Egyébként a magyar zenekar, akikre korábban gondoltam az a Colorstar! A dobos jó barátom, remélem egyszer sikerül összehozni egy közös koncertet!


- Melyek a legfőbb problémák, amiről ezek a zenekarok beszámoltak?

R.L.: Pénz és idő!

M.S.: Kitűnni a sok zenekar közül. Manapság nem elég jónak lenni. El kell érni, hogy meghallgassák a zenédet és válaszoljanak az email-jeidre, mert akinek írsz, annak valószínűleg tele van már a fiókja hasonló üzenetekkel.


- Meg lehet élni a zenélésből Észtországban?

H.J.: Attól függ, mik a céljaid. Ha turnén vagy, spórolnod kell egy kis pénzt – el kell jutnod helyekre, ki kell fizetned a benzint, komfortos és kevésbé komfortos hotelekben kell megszállnod, egyszerűen egy kihívás. Az emberek meg általában nem értik, hogy egy zenekar tagjának lenni nem csak azt jelenti, hogy csináltok pár dalt, aztán beültök egy kocsiba – még nagyon kezdő szinten is nagy kihívás ez az egész.

R.L.: De nagyon jó átélni ezt a dolgot. Két oldala van a zenélésnek: élőben fellépni és csinálni egy nagyon jó lemezt, tudod, amit a rádióban is leadnak. Arra gondoltunk, ez minden zenekarnak eszébe jut előbb-utóbb, hogy nyomunk pár pólót és ha valaki jön és azt mondja, "Úristen, imádom ezt a pólót, ezt a cédét, ezeket a matricákat, kellenek nekem" vagy valami ilyesmi, akkor az nagyon jó érzés. Mi nem vagyunk eladók, ember, nem azért csináljuk. Ez csak egy kis bónusz. Nem is az, hogy fizetnek érte, hanem hogy boldogok, megveszik a lányuknak ajándékba, ilyenek.

H.J.: Részese akarsz lenni az élménynek.

R.L.: Ha például elmegyek megnézni az I Wear Experimentet, akkor fel fogom venni az ő pólójukat, akkor is, ha nem látnak engem benne. Most mondjuk egy másik zenészes póló van rajtam (szétgombolja a kabátját és mutatja, hogy egy Michael Jackson-póló van rajta) Lehet, hogy páran ismeritek is őt!


- Ő is játszik ma este?

R.L.: Haha, nem. Szóval, úgy értem, hogy a közönség nem a kézzelfoghatót fizeti meg, hanem az érzést és ezt elég jó fizetségnek érezzük.

J.M.: Ennek elég jó konklúziója az, hogy mindenki tudja, aki a zeneiparban dolgozik vagy zenekarban játszik, hogy ez az egész mindig szerencsejáték lesz. Lehetsz nagyon-nagyon jó és akkor is megeshet, hogy egy helyi kocsmában fogsz játszani egész életedben. Amikor visszajövünk a turnéról, nem hatalmas pénzkötegekkel térünk vissza; sőt, sokszor kevesebbel, mint amennyivel nekiindultunk. De valamilyen oknál fogva – és azt hiszem, ez választja el a férfiakat a fiúktól és a nőket a lányoktól – hogy nem adod fel az első buktató után, hanem mész és túlélsz.

M.S.: Nagyon jó érzés olyan városban fellépni, ahol még sosem jártál, egy szobányi olyan ember előtt fellépni, akik még sosem láttak téged, játszol 45 percig, kiizzadod magad és aztán jönnek az emberek és azt mondják, hogy fantasztikus voltál és rájössz, hogy egy akár csak egy pillanatra is, de megváltoztattad az életüket – na, ez egy nagyon jó érzés.

R.L.: Amikor a legutóbbi alkalommal itt játszottunk a Kuplungban, akkor lejött egy öreg bácsi – mármint nagyon öreg, ráncos volt és ősz hajú.


- És nagyon tetszett neki a zenétek.

R.L.: Igen, utána találkoztam vele itt a lépcsőn és megkérdeztem tőle, hogy kicsoda ő és miért van itt. Nagyon öreg volt, mármint tényleg – 90 éves! Vagy 92, vagy valami ilyesmi. Mondta, hogy berlini és mivel ilyen idős, tudjátok, mindenhol volt már és minden zenekart hallott már fellépni, de egyszerűen annyira lelkes volt, hogy az energiája rám is átragadt. Tudom, hogy nagyon naiv dolog ezt mondani, de egyszerűen a zenélés olyan energiát ad: nem kell pénzre gondolnod közben, vagy akármi másra. Nyilván egyébként kell gondolkodnod az anyagiakon, de akkor volt egy felismerésem, hogy ezt kell csinálnom. Hiszen ez a bácsi holnap is itt lesz!


- Melyik városban volt legjobb játszani eddig? Mármint nem csak Magyarországon belül, hanem az egész világon.

J.M.: Nyilván Budapest nagyon király volt a legutóbb is.

R.L.: Mármint ezt nem csak úgy mondjuk! Tényleg nagyon jó volt.

J.M.: Aztán voltak még nagyon jó helyek, de elfelejtettem.

H.J.: A három kedvenc hely eddig: Szentpétervár, Szöul és Budapest. Budapest különleges, mert az emberek gyorsan és rögtön reagálnak, ugyanúgy, mint például Prágában. A dal végét instant reakció és érzelmek követik. Ha máshol játszol, az emberek általában úgy reagálnak, hogy oké, király, következő! De ez itt más, árad az energia. Amikor tavaly itt játszottunk, akkor az elképesztő volt, körülbelül húsz ember csak tombolt a színpadon.

M.S.: Hatalmas energiát ad ez az egész nekünk. Azelőtt a fellépés előtt Amszterdamban léptünk fel, egész éjjel vezettünk, megvolt a soundcheck, aztán úgy voltunk vele, hogy ez maximum negyven százalékban lesz élő, de egyszerűen olyan volt a közönség, hogy igazán kifárasztottuk magunkat. Ráadásul pár észt is volt a tömegben, akik kérdezték, hogy "ez most élő, vagy mind playback? Hogyan lehetséges ez?" és mondtuk, hogy a közönség miatt, egyszerűen mi is megőrültünk, nem aludtunk semmit. Szép nap volt.


- Meséljetek az
Oh No videójáról (lásd lent)! Mi inspirálta? Ti találtátok ki az egészet, vagy felkértetek valakit?

R.L.: A producer Maria Reinup volt és kiderült, hogy ő nagy rajongónk. Régebbről ismertük, én és Johan filmes suliba jártunk, rendezőnek tanultunk. Maria azt mondta, hogy rengeteg ötlete van a videónkhoz, elő is adta az egyiket, mi meg csak néztünk, hogy oké, akkor női ruhákba kell öltöznünk?

H.J.: Egy pillanatra meg is lepődtem, mert nem tudtam erről az egészről semmit, Robert úgy nézett ki, mintha a saját anyja lett volna. De csodálatosan nézett ki! Jó lábai vannak.

R.L.: Az egész ötlet nagyon király volt, olyan dolgokat csináltunk, mint még soha. Nagyon szórakoztató volt. Egyébként ugyanez a csapat most megint fog nekünk egy videót csinálni, de most nem fogunk női ruhákat felvenni.

H.J.: Ja, de anélkül nem lesz belőle vírusvideó!

R.L.: Igen, de az előző is csak Maria sötét fantáziálgatása volt.

M.S.: Csak látni akarta a lábaid!

i-wear-experiment-ansambel-band-67344412.jpg


- Egy kérdés az I Wear Experimentnek: nem szokták tévesen rátok sütni a skandináv pop címkét? Hiszen női vokállal dolgoztok, elektronikus alapokkal, ezt pedig általában oda kötik az emberek.

H.J.: Hát, elég sok mindennek neveztek már minket, aminek nem tartjuk magunkat. Például megkaptuk már a shoegaze zenekar címkét is, az indie zenekar címkét is, amit még most sem értek. Beszélgettem egy kritikussal erről és azt mondta, hogy ő is utálja ezt a módszert, de egyszerűen pár mondatban muszáj összefoglalni a közönség számára, miről van szó. Én például úgy vagyok vele, ha meglátom valahová azt írva, hogy "indie rock", akkor általában nem hallgatom meg. Mármint néhányba belehallgattam és tetszett, szóval nem akarom leírni az egész műfajt, de a műfaji keretek eléggé elmosódtak, szóval az embereknek maguknak kell dönteniük a címkéket illetően. Nem zavar, akárminek is hívnak, az emberek nyugodtan hívhatnak minket annak, aminek szeretnének. Csak azt szeretnénk, hogy adjanak egy esélyt, mielőtt elhinnék azt rólunk, amit mások írnak.

R.L.: A legtágabb ilyen kategória a rockzene. Mármint ha azt mondod, hogy ez egy rockzenekar, akkor mit értesz alatta pontosan napjainkban?

M.S.: Na, például a Metallica az, nem? Vagy az micsoda?


- Az már inkább metal. Hallottatok bármilyen zenét ebben az évben, ami lenyűgözött titeket? Vártok valamilyen albumot idén?

H.J.: A Mutemath éppen egy lemezen dolgozik, ami ebben az évben fog kijönni. De én például Lorde-tól a Green Light-ot is nagyon szeretem. Titkos szenvedélyem a popzene.


- Mindannyiunknak az.

H.J.: De nagyon tetszik Maty Noyes London című száma is, ez is kicsit popos.

R.L.: Mi a Thee Oh Sees legutóbbi két albumát szeretjük nagyon, meg a King Gizzard & the Lizard Wizardot. Úgy hallottam, hogy idén tíz albumot terveznek kiadni.

H.J.: John Frusciante meg húszat!

R.L.: Debrecenből ide, Budapest felé Ty Segall új albumát hallgattam, amit Steve Albinivel csinált, nagyon frissítő volt, imádom őt.

H.J.: Tavalyról az A Tribe Called Quest jött be, meg a Run The Jewels.

M.S.: Sokat vártam az új Justice-től, de a Run The Jewels hangzásilag eléggé lenyomta őket.

H.J.: Így látjátok, ki honnan inspirálódik.

R.L.: A bandánk gitárosa, a Madárember nagyon sokat hallgatott egy Beowülf nevű zenekart. Ők olyan... rock zenekar, akármit is jelentsen ez. Nagyon király trió, szeretjük őket.


- Mik a terveitek 2017-re?

M.S.: Még több rockzenét fogtok csinálni?

R.L.: Whisky, kokain, csajok. Visszatérve az elejéhez, egyébként tényleg gondolkodunk azon, hogy kiadunk észtül egy lemezt. Jövőre ünnepeljük az észtek függetlenségének századik évfordulóját, szóval ez ilyen tematikus lemez lenne.

H.J.: Büszkévé teszik az anyukájukat!


- Komolyan ebben gondolkodtok?

R.L.: Igen, teljesen komolyan, szeretnénk egy EP-t. Én és Jon ma este, amikor visszamegyünk a szállásra...

J.M.: ...hálótársak vagyunk!

R.L.: Szóval akkor hozzákezdünk az új dalokhoz.


- És ti? (I Wear Experiment)

M.S.: Amikor visszamegyünk Észtországba, szeretnénk új dalokat felvenni.

H.J.: Próbálunk nemzetközi slágert összehozni!

M.S.: Semmi feszültség, csak a szórakozás!

R.L.: A menedzsmentünk egy Balkán-turnét szeretne most megvalósítani. Az valószínűleg izgalmas lesz. Lehet, már májusban indulunk.

J.M.: Van egy térképünk a próbatermünkben, minden országot egy fekete matrica takar rajta, alatta fehér az egész és amikor ellátogatunk egy országba, lehúzzuk annak a matricáját. Az a tervünk, hogy az egész térképet fehérré tegyük.

R.L.: Két éve felléptünk Moszkvában, szóval utána lehúzhattuk az egész Oroszországot takaró, nagy matricát. A világ egyharmada pipa!


interjú: Blaskó Zsófi és Mihályi Dávid

 

a klip, amelyben Robert Linna az anyukájára hasonlít:


az I Wear* Experiment Patience dalához készült klip:


és az észt folkzene egyik képviselője, a Trad Attack:

https://recorder.blog.hu/2017/03/24/_mindenhol_ugyanazok_a_problemak_jottek_elo_i_wear_experiment_elephants_from_neptune-interju
„Mindenhol ugyanazok a problémák jöttek elő” – I Wear Experiment & Elephants From Neptune-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6212362409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása