A kifejezés hiábavalósága – a One More Time With Feeling című Nick Cave-dokumentumfilmről

2016.12.11. 10:03, rerecorder

cave_200x200.png

Legnagyobb szerencsénkre – a BUDOKU szervezőgárdájának köszönhetően – a budapesti Uránia is beszállt azon mozik sorába, ahol Nick Cave legutóbbi lemezének felvételeit és a körülette elkerülhetetlenül ott lebegő gyászt valahogy rögzíteni próbáló One More Time With Feelinget bemutatták. A majdnem teljes egészében fekete-fehérben és 3D-ben forgatott dokumentumfilm vetítésén mi is ott jártunk és megpróbáljuk elmondani, miért is érdemes minél előbb lecsapni a december 17-i második vetítés megmaradt jegyeire.

Nick Cave fia, a tizenötéves Arthur 2015 júliusában a sussexi Ovingdean-szakadékról a mélybe zuhant és meghalt. Másfél évre rá, 2016 szeptemberében megjelent a Nick Cave And The Bad Seeds soron következő nagylemeze Skeleton Tree címmel, a világ pedig megbabonázva hallgatta a művész eddigi életművéhez képest is megrázó dalait. De mi történt a két dátum között? Cave és családja egy rövid, magánszférájuk tiszteletben tartását kérő hivatalos nyilatkozatot leszámítva nem szólaltak meg a tragédiáról, maradtak hát a lemezen szereplő (a sors furcsa fintoraként nagyrészt még Arthur halála előtt íródott, de utólag természetesen teljesen más jelentéssel töltődött) sorok – “You fell from the sky/Crash landed in a field”, “Oh, the urge to kill somebody was basically overwhelming”, “All the things we love, we love, we love, we lose”. A One More Time With Feeling éppen ezt a szakaszt, egészen pontosan a Cave gyászmunkáját és a közben zajlott lemezfelvételt próbálja meg bemutatni és átélhetővé tenni.

cave_alwin-kuchler-1.jpg

Ebből már érezhető és tudható volt előre is, hogy Andrew Dominik rendező (Jesse James meggyilkolása, Killing Me Softly) roppant nehéz feladatra vállalkozott, amely végeredményében mégis sikernek és több szempontból is egészen kivételes alkotásnak tekinthető. A vizuálisan is különleges és nagyot markolni akaró filmnek (amelyben azért egyes jeleneteket leszámítva a 3D alkalmazása nem tűnik teljesen indokoltnak) legnagyobb erénye talán épp az, amit a nagyon kevés negatív kritikát megfogalmazó hang kiemelt: a bátortalansága, távolságtartása. Dominik ugyanis azzal az előzetes megegyezéssel forgatta le filmjét, hogy bárhol és bármilyen helyzetben dolgozhatnak, de Cave utólag bármit kivághat a filmből. Furamód - ha az elmondások nem csalnak - mégis Dominik volt az, aki több olyan jelenetet is kihagyott, amelyet túlságosan is személyesnek és tolakodónak ítélt, és ugyan ez elsőre értelmetlen döntésnek tűnhet (hiszen a film célja részben éppen az volt, hogy Cave és családja letudja a gyászról való megnyilatkozás nyilvános köreit), a film egészét tekintve a rendező döntései értelmet nyernek. A szűk két órás játékidő ugyanis pont ettől a tapogatózó, esetlen, bizonyos helyzetekben indokolatlannak tűnő megoldásokat választó felépítéstől lesz igazán emberi. Sokatmondó, ahogy legalább a film feléig Arthur neve vagy a halál szó el se hangzik, a legelején beszélő Warren Ellis és aztán Cave is csak úgy hivatkozik minderre, hogy amikor az történt. Ezen beszélgetések közben szinte érezni lehet azt a kényelmetlen feszültséget, amelyet a valóságban is tapasztalhatott már bárki, aki a lehető legfinomabban próbált közeledni egy éppen gyászoló közeli barátjához.

cave_twqwvkld2kqy1sqzkjcbdw.jpg

Aztán ahogy haladunk előre a stúdiófelvételek közé ékelt beszélő fejes részekben Nick Cave és felesége egyre nyíltabban hivatkozik Arthur halálára, közben pedig olyan megrázó pillanatok tűnnek fel, mint amikor Susie sírás nélkül próbálja meg bemutatni a kamerának azt a festményt, amelyet Arthur készített még évekkel korábban pont arról a tájról, ahol aztán életét vesztette. Ahogy ezt követően Cave komor arccal, de megannyi szeretettel láthatóan megfogja kezét az asztal alatt, vagy ahogy a stúdióba megérkezve Susie és a filmben csak erre a pár percre szereplő Earl (Arthur ikertestvére) összeölelkeznek egymással olyan apró, mégis hatalmas súllyal bíró jelenetek, amelyekből ugyan nincs sok, de épp ez teszi azokat igazán erőssé és emlékezetessé. Egy ilyen hatalmas tragédia árnyékában minden bizonnyal az egész film tele lehetne ilyen és ehhez hasonló képekkel, és bizonyára a felvett, de utólag kihagyott jelenetek között van is ilyen szép számmal, de Dominik jól döntött, amikor ezeket a lehető legjobban megritkította, nagyobb hangsúlyt adva ezzel két, különösen fontos rétegnek.

Ez egyrészt maguknak a daloknak a súlya, amelyeket szépen fényképezett stúdiós szöszmötölések és a kreatív folyamatok hátterébe való bepillantás keretez be, és ugyan elsőre azt gondolhatnánk talán fölösleges, sőt időpocsékolás is kvázi videoklipekként funkcionáló stúdiófelvételeket mutatni, de hogy mégsem így van arra maga Cave világít rá a film egyik jelenetében. Amikor az új lemez dalairól és azok már-már profetikus sorairól kérdezik Cave utóbbi gondolatot elhessegeti, és a dalok mélységének okát nem magukban a szövegekben, hanem a felvételek közbeni érzelmi állapotban jelöli meg. Ezért lesz húsbavágó élmény, nemcsak magán a lemezen, de vásznon különösen mindegyik dal előadása. Ahogy Nick Cave jellegzetes mozdulatai továbbra is megvannak, de minden mégis más. Ahogy a film előzetesében is elhangzik, az ember ilyen trauma következtében egyszerűen megváltozik, és mi ezt a megváltozott Nick Cave-et figyelhetjük, ahogy előadja a fia halála következtében bevallottan pokoli nehezen felénekelt dalait.

cave_1860.jpg

Az egész film legerősebb és legmaradandóbb rétege is épp ez, magának Cave-nek a küzdelme a gyásszal, illetve már magával a gyász mibenlétének, működésének megfogalmazásával is. A dalszövegíró, előadóművész, író és ebben a helyzetben mindenekelőtt apa szívbemarkoló tusája a szavakkal, amik ugyan nem hagyták cserben őt, legalábbis az egész filmben többször előkerülő narráció semmiképp sem erről tanúskodik, de a fia halálának, egy ilyen felfoghatatlan traumának a leírására érezhetően nem tudja felhasználni azokat. A tizenöt éves fiad halála egyszerűen túl valós, nem ad teret semmilyen módon a képzeletnek - próbálja meg átadni nekünk Cave mint művész ennek a megugorhatatlannak látszó akadálynak a mibenlétét. Az élet megy tovább, és tud is menni tovább, de mégis része lesz egy olyan, magát feloldhatatlanul körbebástyázó tragédia, amelyet képtelenség végleg hátrahagyni, amely időről időre kíméletlenül visszaránt magához, és amellyel egyszerűen nem lehet mit kezdeni, csak elfogadni és valahogy kibírni - próbálja meg átadni nekünk Cave mint gyászoló apa mindazt, amit éppen átél. Ezekben a gondolatokban tetőzik a film, amellyel mintha Cave azt mondaná, ez minden, ne várjatok bölcsességet se tőlem, se mástól. A halál és a veszteség súlyát se az idő, se két órányi mélyinterjú nem oldja fel. Ez a kvázi sikertelenség (már ha egyáltalán annak tekinthető), a kifejezés hiábavalósága hatja át a One More Time With Feelinget és teszi igazán emberi és gyönyörű alkotássá.

Csada Gergely


a dokumentumfilmet még egyszer lehet megnézni magyar moziban, december 17-én az Urániában, Facebook-eseményoldal


AZ ELŐZŐ NICK CAVE-FILMRŐL, A 20000 NAP A FÖLDÖNRŐL ITT ÍRTUNK.


a film előzetese: 

 

az idei Cave-album: 


a Jesus Alone videón: 


az I Need You


és a Girl In Amber

https://recorder.blog.hu/2016/12/11/a_kifejezes_hiabavalosaga_one_more_time_with_feeling_cimu_nick_cave-dokumentumfilmrol
A kifejezés hiábavalósága – a One More Time With Feeling című Nick Cave-dokumentumfilmről

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7412039075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása