Minden rendben van vele – Leonard Cohen / 1934-2016

2016.11.20. 19:00, rerecorder

leonard_cohen_2181.jpg

2016. november 7-én elhunyt Leonard Cohen, a popzene egyik legnagyobb dalszerző-előadója. És a világ ezt napokig nem is tudta, a hozzátartozók megtartották maguknak a gyász legszemélyesebb időszakát és a hírt csak négy nappal később tették közzé. David Bowie és Prince után idén ő a harmadik egyik legnagyobb, de ez az egyik legnagyobb tényleg a kiemelkedő néhányak ligája. A 47. Recorder magazinban megjelent nekrológ.

Nem mintha számítana, hogy nem halála után percekkel értesülhettünk, az érzés ugyanolyan volt. Mint ahogy az sem lényeges, hogy a másik két idei nagy gyászhírhez – David Bowie, Prince halálához – képest az idősebb Cohen maga is többször beszélt arról, hogy nem sok van neki hátra, tehát hogy ez annyira nem volt váratlan. Nem, a halál szinte sosem várt, még akkor sem, amikor sejthetjük, hogy közel van.

Csak ismételni tudom, amit Bowie halálakor írtam: elmennek a nagyok, ezt a korszakot éljük a popzenében, természetes kortünet. És minden várakozással, sejtéssel, csavaros végkövetkeztetéssel ellentétben elmenetelükben nem a saját mulandóságunk felismerése a fájó. Azt tudjuk, hogy bekövetkezik, mi jövünk-megyünk, jönnek helyettünk mások, majd ők is elmennek. De közben azt lehet gondolni, hogy Cohen, Bowie és Prince ott maradnak, akárhol is van ez az ott. Hogy ők ennek a körforgásnak nem részesei, mindig ennyi idősek maradnak, mindig csinálni fognak lemezeket és azok majd azoknak is mindig sokat jelentenek, akik helyettünk jönnek – a jövőben, valamikor. De nem, Cohenék sem maradnak. Ennek felismerésére nem lehet felkészülni.

Emlékeztetve vagyunk, hogy ők is emberek. Persze, majd a jövő helyettünk jövői is szeretni fogják munkásságukat, persze, az ott marad, nem is kérdés, és még az is lehet, hogy mi, akik éltünk velük egyszerre, ennyi idősen, 2016-os állapotukban fogunk rájuk emlékezni. Én legalábbis ezt sejtem. Cohen esetében biztosan ezt sejtem. Már csak azért is, mert bármennyire is fontos nekem David Bowie vagy bármennyire is szeretem az első tíz-tizenkéthárom Prince-albumot, a kanadai énekest, aki előbb költött és regényt írt és csak azután dalokat, nem csak mindkettejüknél jobban, de a dalosok közül is mindenkinél jobban. Szóval most aztán végképp nem tudok elvonatkoztatni. Nincs általános, nem is lehet, a zenében nem. A zene mindig személyes és ez a legfantasztikusabb benne. Mindenkinek a maga személyes megközelítése a legfontosabb, és ezek persze nagyon sokszor összetalálkoznak. Ekkor jön létre a közösségi zenei élmény. Megbeszélni, hogy ez a lemez neked is? Vagy együtt énekelni több ezer emberrel, amikor mindenki tudja, hogy a másik hogy érez éppen, mert mi is azt érezzük. A zene ettől semmihez sem fogható és megfoghatatlan.

Leonard Cohen nagyon kicsit több mint nyolcvankét évesen hunyt el. Utolsó születésnapján bejelentette, hogy hamarosan érkezik egy újabb lemeze és megosztotta róla a címadó dalt, a You Want It Darkert. Amiben – és ez fontos – nem először számot vetett az életével. „Készen állok, Uram” – énekli. Egy hónap múlva meg is jelent a lemez, nagyon szép is lett, annyira, hogy helye van az ő és az idei év legjobbjai között, kései korszakából kiemelkedő. És nyilván számot vető a hangulata. Az album kiadása előtt kevéssel a New Yorker közölt róla hosszú anyagot, a ritkán nyilatkozó énekes több napon keresztül fogadta az újságírót és beszélgettek élete majdnem minden fontos szakaszáról. Az interjúban is elhangzott, hogy nagyon beteg, sőt azt is mondta, hogy „készen állok meghalni”. Néhány hónappal korábban élete első nagy szerelmének, a hatvanas évek nagy részében társának, a haldokló norvég Marianne Ihlennek azt írta levélben (ezt később, engedélyével nyilvánossá tették Ihlen rokonai), hogy „nagyon hamar követni foglak”. Hogy csak egy karnyújtásnyira van lemaradva.

Cohen felkészített minket, de én ezekre nem figyeltem. Pontosabban: tagadtam ezeket. Csinált ő már búcsúalbumot 2004-ben, amit 2008-ban dicsőséges visszatérő turné követett három éven át – és még három további nagyszerű nagylemez. Ráadásul egy költőről van szó, aki persze, hogy ilyen hangot használ, akár fontos társakhoz szól búcsúlevélben, akár dalban mondja el. Meg persze az albummegjelenés előtti bemutatón használt nyugtató szavakat is: „azt hiszem, túloztam az interjúban, örökké szándékozom élni”, a végén meg, hogy „remélem, lesz még alkalom ilyen eseményre, 120 évig szándékozom élni”. Az interjúban félkész dalokról is beszélt, szóval nem kizárt, hogy lesz még albumbemutató, de ő már nem lesz ott. Még ha tényleg örökké él, akkor sem. Bowie után Cohen is hasonlóan vitte véghez az elköszönést. Csak a maga módján, szertelenebbül. Én legalábbis így éltem meg és szerintem a világ is. (Az pedig még később, e cikk magazinos megjelenése után lett nyilvános, hogy bár Cohen daganatos betegséggel küzdött, halála egy éjszakai elesés után, álmában érte, hirtelen, váratlanul, de békésen ment el.) Bár az is nyilvánvaló, hogy bármennyire is a popzene legfelsőbb csarnokában a megkérdőjelezhetetlen helye, a gyászolás nem telik akkora sokkban, mint Bowie-nál. Merthogy öreg volt, és beteg, hisz mondta is, gondolom.

Én néma sokkban vagyok. Nem fog történni semmi nagyszabású, a világ halad tovább, még én is ugyanúgy fogom hallgatni a lemezeit, dalait, de ezt fel kell dolgozni, máshogy nem lehet. Vissza kell emlékezni az együtt töltött időre, a csúcspontokra, az eltávolodásokra.

Volt a BBC magyar nyelvű stábjának egy zenés műsora a kilencvenes években Londonból, rövidhullámon. A Hangfalfestő – sivító, recsegő, alig érthető, zenerajongó mikroközösség. Nyertem a műsorban több cd-t is, elküldték postán, és tán egy karácsonyi adásban lehetett számot kérni, én meg a Who By Fire-t kértem, amit le is játszottak dicsérő szép szavak után. Úgy emlékszem, hogy akkor még nem volt meg a stúdióverzió és hallani szerettem volna. A Zoránnál már tudtam, hogy van ilyen, hogy Leonard Cohen dalszerző-előadó, de nem sokkal előbb ismerhettem meg. A Született gyilkosoknál meg már bőven rajongó voltam, szóval valamikor 1991 és 1994 között hallottam és szerettem meg a lemezeit. Az viszont, amikor először azt gondoltam, hogy ezek azok a számok, amik nekem a legtöbbet mondják, egy koncertlemeznél volt. Egy inkább lesajnált lemeznél, az 1994-es Cohen Live – Leonard Cohen In Concertnél. A történet körbeért: pontosan olyanok a hangszerelések, mint egy Zorán-fellépésen (oké, azért kicsit jobbak). De ez soha nem számított, vagy még inkább: lehet, hogy pont így volt jó. Hogy ezek a dalok mindenhogyan jók. Vacak presszószintivel is, bár az I’m Your Man számait tényleg jobban szeretem ezekben az élő verziókban. Az énekhang számít, a dallamok és a szavak. Szépen sorban megvettem az összeset vinylen, kár hogy a Cohen Live-ot nem adták ki. Az első, 1967-es Songs Of Leonard Cohen a legjobb, az a dalok nagykönyve. A Phil Spector-os Death Of A Ladies’ Man-t szeretem a legjobban azok közül, amiket a többség (és Cohen) nem. És az életét sokkal jobbra fordító elvonulás utáni lemezekkel is ugyanott folytattuk a kétezres évektől. Adott, elfogadtam.

Cohen egész életében komoly depresszióval küzdött. Amikor 1994-ben, hosszú évekre felköltözött egy hegyi kolostorba zen buddhista tanítója, Roshi mellé szakácsnak, a világ azt hitte, megbolondult. Pedig csak az életösztönt követte a zsidó hitét amúgy nem elhagyó beteg ember. A kolostor majdnem helyre tette, de kellett még közel egy év India, egy másik tanítónál, hogy a depressziót lerázhassa magáról. Nézzük meg bármelyik fotóját a nyolcvanas évekből, aztán egy képet, amikor kopasz buddhista szerzetes. Éveket fiatalodott. És nézzük meg bármelyik képet róla, ami a kétezres években készült. A mindig, már fiatalon vén bölcs író-költő-zenész mosolygós, kedves bácsi lett, de mindennél nyilvánvalóbb, hogy az egész életében osztogatott tudás, életismeret, a lényeg keresésének átadása ekkor már egy olyan embertől jött, aki eljutott oda, ahova csak kevesen. Mindent átlát és minden rendben van vele.

Hogy erről a világ is tudhatott, ahhoz kellett a jól ismert sztori: egyik egykori szerelme és menedzsere teljesen kifosztotta, mennie kellett pénzt keresni, turnézni. Mentünk mi is, Peti barátommal kistoppoltunk Spanyolországba, hogy 2008-ban az első állomások egyikén láthassuk. Aztán még ősszel is megnéztem Bécsben. Áldott állapot volt. Nem véletlenül tartott három évig a visszatérő turné. Alighanem már az első szakaszon megkereste, amire szüksége lett volna, de meg lehet nézni, hallgatni bármelyik felvételt, szerencsére sok készült: kivételes helyzet, amikor a közönségnek lehetősége van elmondani, hogy mennyire szeret valakit, aki mennyire hiányzott és az a valaki meg úgy ad elő, hogy az nem kifejezés, hogy ezt meghálálja, de ezen felül még, mellékesen, be is mutatja, hogyan lesznek a legbanálisabb témák is transzcendensek. Mennyire jó, hogy ezen a turnén helyére került a világ.

A gyászhírbe nem tudtam beleírni semmit, helyette inkább én is néztem ezeket a kései fotókat Cohenről. Minden az arcára van írva.

Együtt énekelni több ezer emberrel, amikor mindenki tudja, hogy a másik hogyan érez éppen, mert mi is azt érezzük. Együtt énekelni több ezer emberrel, hogy Hallelujah. Na az kemény. Nem akarod elhinni, hogy nincs ennél nagyobb dal a világon. De amikor együtt énekled több ezer emberrel, akkor tudod, hogy nincs. Meg azóta is tudod, minden egyes alkalommal, amikor megszólal.

Dömötör Endre

LEONARD COHEN MÁSIK OLDALA: DOKUMENTUMFILMEK, PORTRÉK, INTERJÚK.

https://recorder.blog.hu/2016/11/20/minden_rendben_van_vele_leonard_cohen_1934
Minden rendben van vele – Leonard Cohen / 1934-2016

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5111976834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.