Amit nem lehet tőlük elvenni – Placebo

2016.11.07. 13:05, rerecorder

198265.jpg

Kis csalással huszadik szülinapját, vagy legalábbis címnélküli első albumának huszadik évfordulóját ünnepli idén a Placebo – egy best of lemezzel és turnéval, ami november 11-én a Budapest Arénába is elér. Az együttest Brian Molko és Stefan Olsdal alapította, ők korábban egy iskolában tanultak Luxemburgban, de csak azután találtak egymásra, hogy 1994-ben egy londoni metróállomáson összefutottak és Olsdalnál éppen volt egy basszusgitár. Egy zenekar, amiben sokkal több volt, és amit nem lehet tőlük elvenni. Lang Ádám profilja a zenekarról.

Nekem mindig úgy jöttek az életem fontos zenekarai, hogy előtte már szemezgettem velük. Ami rögtön nagyon megtetszett, abba később már nem sok élvezetet találtam. Miután először hallottam a Kegyetlen játékok elején az Every You Every Me-t, még egy vagy két év is eltelt, mire rájöttem: Brian Molkóék dekadens, genderfluid power popja Marilyn Mansonék pszeudosátánista rockzenéjénél is sokkal jobban leírja még az elképzelt tinédzseréveimet is. Nem hogy a ténylegeset.


A felszálló ág

0_4fc89_42e08ca6_orig.jpgA Placebo egyébként éppen abban az időszakban volt szakmai csúcson, amikor én még csak a partvonalról, felvett klipekből szemeztem velük. Ők voltak az a zenekar, akik nem álltak bele a britpopba, helyette olyan zenekarokra hivatkoztak az általam netről beszkennelve olvasott interjúikban, mint a Sonic Youth, a Pixies vagy mondjuk PJ Harvey. A kockás ing helyett pedig végre flitteres női blúzokkal közelítették meg a szex, drogok és rock and roll örökérvényű témáit. Ráadásul a kilencvenes évek végén még felvillant egy glamreneszánsz is, noha az elszigetelt törekvések (Marilyn Manson, The Darkness) nem álltak össze egy igazi trenddé, ahogy abból a Velvet Goldmine-ból sem lett kultfilm, amiben Molkóék eljátszották a 20th Century Boyt.

De ne rohanjunk előre, a zenekar második lemeze, az 1998-as Without You I’m Nothing idején még rengeteg dolgot bele lehetett látni a Placebóba. Nekem személyesen ők voltak a kapudrog az indie-zenékhez visszafelé, a fentieken túl a Smiths-t és Kate Bush-t is az ő koverjeikből ismertem meg. Távolabbról nézve pedig az olyan számok alapján, mint az falról lesétálós MTV-klippel megtámogatott Pure Morning vagy a harmadik lemezt, a 2000-es Black Market Music-ot nyitó Taste In Man, a zenekarban szintén megvolt a lehetőség, hogy a Radioheadhez hasonlóan tesz egy forradalmi lépést az elektronikus zenék felé. A szaksajtó lelkesedésén túl pedig – bár azért kritikusaik voltak mindig – olyan sztárok méltatták őket, mint mondjuk a legendásan jó ízlésű David Bowie. Ezeket utólag se lehet elvitatni tőlük.

Egyébként a Without You I’m Nothingot a mai napig Molkoék legjobb lemezének szokás tartani. Egyszerre volt slágeresebb, vadabb és mélyebb, mint az első – tényleg megvolt benne minden, amit másodjára minden rockzenekar ígérni szokott. Azonban az 1996-os debüt egy sokkal egységesebb anyag, benne mindazzal, amit a Placebóban igazán szeretni lehetett. Noha hozzá kell tenni, a kritikai és a közönségzajnak köszönhetően ez anno kevéssé látszott, és inkább csak abban mutatkozott meg, hogy minden turné előtt az volt a rajongók közötti legnagyobb kérdés, hogy vajon játszanak-e az elsőről, és ha igen, mit és mennyit – de leginkább az, hogy lesz-e a Nancy Boy, a zenekar korai brandjét meghatározó sláger.

placebo.jpg


Amikor 2001-ben először léptek fel a Szigeten és egyúttal nálunk, akkor még a zenei sajtó egyértelműen a fesztivál legerősebb neveként fogadta őket. Én sajnos egy korábbi napon elszórtam az összes zsebpénzem, így arról már csak a hírekből értesültem, hogy Brian Molko az akkori melegsátras ügy kapcsán eljátszotta Tarlósnak a Nirvana All Apologies-ából azokat a sorokat, hogy „what else can I say, everyone is gay”. Csalódásomat csak tetézte, hogy szép lassan bebizonyosodott: ezzel a turnéval véget ért a Placebo első fejezete.


A SZIGET HÚSZ MEGHATÁROZÓ PILLANATA KÖZÖTT A TARLÓSNAK CÍMZETT PLACEBO-AKCIÓ.


A leszálló ág

placebo_meds_2.jpgÍgy amikor igazán szerettem a zenekart, akkor ez a némiképp elszalasztott időszak volt az, ami miatt annyira kötődni tudtam hozzájuk. Persze a rövid hiátus és a korai évek léha életvitelével való szakítás, majd Brian apává avanzsálása után kiadott Sleeping With Ghosts (2003), illetve Meds (2006) is egész jó lemezek voltak. De ezeken már néhány nüanszot leszámítva nem hozott újat a zenekar, csupán a saját eszköztárából és témáival szórta úgy a slágereket, mintha tényleg egy Placebo-számgenerátor gyártotta volna őket – ahogy azt a korabeli kritikák is megjegyezték.

A doboscsere után kiadott hatodik lemeznél, a Battle For The Sunnál (2009) már egyértelműen láttam, hogy a Placebo tulajdonképpen albumról albumra értéktelenedik el – hiába töltenek meg közben egyre nagyobb helyeket. Ezt a lemezt még akartam szeretni, de már csak bizonyos számokat tudtam, és ebben az sem segített, hogy a korábbi dekadens hozzáállásból Molkóék egyfajta életigenlő szektává változtak és a triófelállás helyett már vagy heten voltak a színpadon (hivatalosan pedig 2015-től duóként működnek). A számomra teljesen érdektelen, dagályos hetedik lemezen (Loud Like Love, 2013) már konkrétan a Facebookot meg a mobilos kultúrát fricskázták ilyen coelhói szinteken: „my computer thinks I’m gay / what’s the difference anyway / when all the people do all day / is stare into a phone”.


"ÜZENEM TARLÓSNAK, HOGY SAJNÁLOM ŐT!" - MONDTA INTERJÚNKBAN BRIAN MOLKO.


Placebo titkos top 10

Persze, ezt az egészet máshogy is el lehet mesélni, főleg, hogy miután meghallottam a zenekar új kislemezét, a jubileumi válogatásra (az októberben megjelent dupla A Place For Us To Dreamre) írt, az utóbbi idők dalainál sokkal szellősebbre és fogósabbra vett Jesus’ Sont, akkor azt még azért háromszor újra kellett indítanom. Szóval inkább jöjjön a zenekar tíz legjobb dala, amelyek nem szerepelnek a friss best ofon.

Kangaroo Died (1994). Noha a zenekar nem számítja az életműbe, de érdemes neten megkeresni, hogy milyen esetlen demóktól jutottak el az első lemez feszes, karcos power popszámaihoz. Ez például egy cuki, ittas szürreálballada.


Bionic
(1996). Ezt eleinte nem szerettem, nem értettem, miért van ez a távolságtartó, monoton dal a debütlemezen, és hogy miért ezt játsszák a Teenage Angst vagy a Nancy Boy helyett, aztán egyszer csak elkapott a tekergődző gitártémája.


Lady Of The Flowers
(1996). Egy transzvesztitához írt nagyívű ballada, ami nem csak a debüt érzelmi tetőpontja, hanem a legjobb számuknak, annak a Without You I’m Nothingnak az előtanulmánya, amit anno még Bowie is el akart játszani a Placebóval. Tipp: az 1998-as glastonbury-s verzió YouTube-ról.


Scared Of Girls
(1998). Ez a Sonic Youth-os gitárnyúzós formula kopizása jobban állt nekik, mint a Pixies lassú-gyors váltásai a Drowning By Numbers-ben vagy a Slackerbitch-ben. Nem véletlen, hogy azok nem is kerültek lemezre.


Burger Queen
(1998). Ennek ugyan volt egy francianyelvű kislemeze, de mindig lemarad a válogatásokról, pedig nagyon szép szám. De hát kellenek az ilyen titkos kedvencek!


Days Before You Came
(2000). Nagyon jó, egyszerre gyors és melankolikus szerzemény a Black Market Music-ról, viszont inkább az előző album modorában megírva.


Plasticine
(2003). Ha meglátom a Sleeping With Ghosts borítóját, elsőre mindig ez a szám ugrik be. Elsőre talán semmilyen, de a lassú dob mellé gyorsan pengetett gitárok adnak neki elég jó flót.


Twenty Years
(2004). A tízéves jubileumi válogatásra (Once More With Feeling: Singles 1996-2004) írták, klipet is kapott, gyakran játszották, most pedig furamód lehagyták. Pedig egy míves, az újabb törekvéseikhez is passzoló szám.


Battle For The Sun
(2009). Ez kislemezt nem, de klipet kapott és már bőven a túláradó pozitív energiáktól fűtött zenekar írta. Szintén érthetetlen a mellőzése, már csak azért is, mert az ügyesen kifuttatott refrén annyira szívbe mar, hogy már a giccses hangszerelés se számít.


Kings Of The Medicine
(2009). Az első lemezt leszámítva az egyetlen Placebo-szám, amit be szoktam tenni időnként. A hatodik lemez melankolikus zárótrekkje. Alighanem ez egy jó lezárás ide is.


Lang Ádám


a november 11-i, pénteki Placebo koncert Facebook-eseményoldala

https://recorder.blog.hu/2016/11/07/amit_nem_lehet_toluk_elvenni_placebo
Amit nem lehet tőlük elvenni – Placebo

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8711938597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.