Tényleg ritmusba hozott - beszámoló az első Budapest Ritmo fesztiválról

2016.11.02. 10:51, rerecorder

bp_ritm.jpg

Magyarországon világzenei fesztivált rendezni nagy kihívás, mert akármekkora sikernek is örvend néhány ide sorolható műfaj (különösen a balkáni vigadós tánczenék) ez a hívószó önmagában talán még kevésbé van helyre téve a koncertre járó hazai közönség fejében. Már önmagában ennek tisztázása szép feladat, és a tavaly Budapesten megrendezett WOMEX-nél nagyobb lépést sehogyan sem lehetett volna tenni afelé, hogy az alapvetően sokszínűségre, kulturális kereszteződésekre épülő inkább címke, semmint műfaj alá tartozó zenéket bemutassák a nagyközönségnek. A 2015-ös világzenei vásáron kapott lendületből a Hangvető idén úgy döntött, megrendez egy Közép-Kelet-Európára és Balkánra fókuszáló, világzenei kereszteződésekre is figyelő saját fesztivált, a Budapest Ritmot. Csada Gergely beszámolója.

Ahhoz, hogy megválaszoljuk milyen végeredménnyel zárult a rendezvény, pontosan kellene ismerni a kitűzött célokat. Az biztos, hogy - nem függetlenül a már említett vezető showcase rendezvény, a WOMEX idei időpontjának közelségétől - a szakma egy része valószínűleg nehezen tudott volna részt venni a Ritmon, és ahogyan a bevezetőben is szó volt róla, a közönség nyitottsága is hagy még kivánnivaló maga után. Bár tényleg nehéz önmagában vizsgálni az eseményt, hiszen a WOMEX-szel teljesen megegyező helyszíneken zajló programokat nem volna fair a tavalyi látogatószámhoz hasonlítani.

Péntek estére a Kondi Band és a Throes + The Shine koncertjét lőttem be magamnak, és előbbinek sajnos csak a végére sikerült odaérni, de így is kijelenthető, hogy az afrikai minimalizmus és az elektronikus zene találkozásának ebben az irányában is van potenciál, még ha nem is ez a duó a legizgalmasabb megvalósulása mindennek. A portugál-angolai Throes + The Shine viszont maroknyi ember előtt is bizonyította, hogy remek koncertzenekar, akiket érdemes elcsípni egy klubkoncerten. Reméljük a hazai koncertszervezők közül is ott voltak páran a sátorban, amikor a dobos az első szám után leugrott a nézők közé, hogy a béna magyar szokás szerint kicsit félszegen a színpad előtt félkörben állókat egyesével rángassa közelebb.

 ITT AJÁNLOTTUK A FESZTIVÁLT, SOK JÓ ZENE, SOK VIDEÓVAL!


A szombati nap már a közönség számában is jóval ígéretesebben kezdődött, és ez persze elsősorban a 
Both Miklós ukrán gyűjtéseit bemutató koncertnek volt köszönhető. Az önmagában is teljes értékű koncert nemcsak a fesztivál, de úgy egyébként is az egész év egyik kiemelkedő zenei eseménye volt. Az ukrán falusi asszonyokat és egy-két férfit magában foglaló, változó kórusfelállások többszólamú énekei házasságtörésről, elvesztett szülőfalvakról vagy épp vigasságokról olyan fokú autentikusságot és mélységet közvetítettek, amely tényleg párját ritkítja. Az ajánlónkban említettük, hogy Both Miklós, aki kísérőzenekarával a tőle megszokott arányérzékkel adott többletet hangszeres kísérettel a dalokhoz, előzetesen megrázónak írta le az estét, aminél találóbbat mi sem tudunk kitalálni. Köszönet érte.Ilyen élmény után persze nehéz továbbmenni, tartottam is egy kis szünetet Omar Faruk Tekbilek koncertjéig. Ő hírnevéhez méltóan a Müpa hangversenytermében lépett fel, és egész zenekarának hangszeres tudása méltó volt a helyszínhez. A főleg baglamán és különböző hagyományos fúvós hangszereken játszó Tekbilek zenéje tényleg a vallásos áhitat és az imádkozás megtestesülése, mégis elég kontrasztos volt az összkép az ukrán népdalok után, amelyekhez képest az egész produkció jóval polírozottabbnak hatott. Ezt követően a Federspiel a tavalyi WOMEX után ismét bebizonyította, hogy egy osztrák fúvós szeptett is lehet szórakoztató és laza, majd az egyik legmultikultibb előadó a Monoswezi ringatta el a Müpa mellett felhúzott sátor hallgatóit afro-jazzes zenéjével, amelynek érdekessége, hogy épp nem a manapság újra divatos free-jazzbe hajló, Sun-Ra és Coltrane ihletésű vonalba illeszkedik, hanem a kimért, hűvös skandináv jazzt és a jellegzetes mozambiki, zimbabwei kelet-afrikai hangokat elegyíti, amitől a végeredmény sokkal puhább és finomabb lesz. A Ritmo másik nagyon várt, és szintén hazai vonatkozású koncertje is szombatra esett, amikor is Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomduója játszott ősbemutatót Tarek Abdallah és Adel Shams El-Din kettősével. A két duó sajnos nem végig volt együtt a színpadon, de azért így is hallhattuk a négy remek zenészt egyszerre, és abból kitűnt, milyen dús, szép egészet alkotó kompozíciókat képesek úgy felépíteni, hogy közben mindegyikük játéka önmagában is elevenen él.

bp_rit_megny.jpg

Both Miklós ide vagy oda a nézőcsúcsot érezhetően a vasárnap este döntötte meg, amikor is a világzene aktuális sztárja, az új lemezével éppen a fontosabb listákat vezető mauritániai Noura Mint Seymali lépett fel. A német Glitterhouse világzenei részlegéhez tartozó Glitterbeat égisze alatt megjelent új lemez, az Arbina talán még jobban beemeli a funkot és más nyugati hangokat a tradicionális szövetbe, mint tette azt az előző album, de a lényeg, azaz Noura hangja most is a középpontban maradt. Egészen fura belegondolni, hogy ilyen kvalitású énekesnő a világnak ezen a részén eseményszámba megy, míg hazájában egészen mostanáig esküvői zenészként is fellépett. Noura Mint Seymali koncerje után engem még egy fellépő, a lengyel Kapela Maliszów érdekelt igazán. Az apa, fia és lánya által alkotott trió meg is szolgálta az előzetes várakozást, és az ukrán asszonyokhoz mérhető, maradandó zenei élményt adott. A szlovák határhoz közeli lengyel régió hagyományát továbbvivő zenekart bátran lehet példaként állítani ahhoz, hogyan lehet izzadság nélkül élettel megtölteni a népzenei hagyományokat (bár szerencsére itthon is elég jól állunk ezen a téren). Igaz, a hegedűjátékával központi helyet betöltő, tizenkilenc éves Kapec nélkül talán mit sem érne az egész kísérlet. Leginkább Lajkó Félix fékevesztett, punkos játékához hasonlít Kapec hozzáállása, ő tartotta a kapcsolatot a közönséggel, de ami még fontosabb, ő gyújtotta be az egyes dalokat, és tette azokat igazán maradandóvá. Beszédes jelenet volt, amikor az egyik dalhoz Kapec egy zajos huszadik századot túlélt hegedűt vett elő (ezt a mellette ülő édesapja javította fel), amelyen még szintén zenész nagyapja is játszott, hogy egy csodálatos dalban kortárs lendülettel szólaltassa meg azt. Hát valami ilyesmit jelentene az élő hagyomány kifejezése.

Meglehetősen tartalmas hétvégét kaptunk a Budapest Ritmotól, amely újra bebizonyította, hogy a Müpa fesztiválhelyszínként is jól működik. Csak remélni lehet, hogy mindez egy hosszú hagyomány első állomása volt.. Mi jövőre is megyünk.

Csada Gergely

HIBRID - KULTÚRAKERESZTEZÉS A VILÁGZENÉBEN.

https://recorder.blog.hu/2016/11/02/tenyleg_ritmusba_hozott_beszamolo_az_elso_budapest_ritmo_fesztivalrol
Tényleg ritmusba hozott - beszámoló az első Budapest Ritmo fesztiválról

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5211922427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.