Lollapalooza Berlin – igaz történet arról, hogyan lettem 150 perc alatt Radiohead-rajongó

2016.10.31. 12:12, rerecorder

radiohead_3.jpg

2016-ban másodszor rendezték meg a Lollapalooza Berlin Fesztivált. Új helyszín, új sztárfellépők (Radiohead, Kings Of Leon, New Order, James Blake, Major Lazer, The 1975), de a Recorder idén is jelen volt. Biczó Andrea beszámolója.

Nem kis hiszti előzte meg az új helyszínre költöztetett Lollapalooza Berlin Fesztivált. Míg tavaly még a Tempelhof reptér betonos útjain csapattuk, úgy idén egy kissé lábkímélőbb és a tikkasztó hőségben igazi áldásnak számító fásabb területen, a Treptower Parkban volt a mindkét napon teltházzal működő fesztivál. Hosszas pro-kontra listával lehetne csak eldönteni, jobb volt-e a helyszín 2016-ban, de teljesen felesleges is lenne, hiszen 2017-ben úgysem itt lesz. A Treptower Park ugyanis egy népszerű közpark Berlin közepén, ráadásul szovjet katonai emlékhely is, így nem kis tiltakozással kellett megküzdenie a szervezőknek – jövőre megint új helyszínre kell költözniük. Bár a sajtótájékoztatón még nem derült ki, hogy jövőre hol zajlik majd a berlini Lolla, a vándorlást lassan a koncepció részévé lehetne tenni. Valójában pedig majdnem teljesen mindegy, hol zajlik a fesztivál, amíg olyan headlinerük van, mint például a Radiohead.

A kétnapos rendezvény ugyanis érezhetően az ő jelenlétük köré épült, de természetesen azért előtte is lehetett ínyencségeket találni. Az első napon például fellépett a remek új albummal jelentkező Jagwar Ma vagy a nagyszerű ausztrál énekes-dalszerző, Josef Salvat, ám ezek pokolian korai koncertkezdései miatt végül csak az esti sávban fellépő New Ordert tudtuk belőni.  Nagy szerencsénkre a Kings Of Leonra akkora embertömeg jött össze, hogy a nagyszínpadot megközelíteni is alig lehetett, így a teljesen a másik irányba lévő Alternative Stage-hez különösebb nehézség nélkül jutottunk el. Már a 2012-es Exit Fesztiválos fellépésükkor megtanultam, hogy a New Order színpadi produkcióját teljesen felesleges véresen komolyan venni. Bernard Sumner azóta sem tanult meg sem énekelni, sem a színpadon rendesen mozogni, de legalább próbálkozik. Persze a végeredmény egy kissé erőltetett, amolyan kordagyuris közönségtapsoltatással egybekötött csárdás, csak éppen a mellette álló Klárika nem az ő felesége, hanem a dobos Stephen Morrisé, illetve a kedves hölgy helyett egy szintijébe szerelmes nőt, Gillian Gilbertet látjuk, aki nem azért nem néz fel hangszeréből, mert fél, hogy elrontja a zenélést, hanem mert egyszerűen nem akar.

funfair_2.jpg


De az egészben az a legszebb, hogy ez így tökéletes. Persze nehéz is lenne rossz koncertet adni olyan dalokkal, mint a Tutti Frutti, a Crystal vagy a True Faith, de a közönség persze úgy igazán a műsor utolsó harmadában szereplő Blue Mondaynél indult be, a lelkesedés pedig kitartott a ráadásban szereplő két Joy Division-dalig. Még ha a színpadon összességében egy kicsit öreges, de kedves produkciót is láthattunk, a színpad előtt mi borzasztóan önfeledten éreztük magunkat. Bár állítólag a Kings Of Leon is szuper volt, semmi pénzért nem cseréltem volna be ezt az élménydús időutazást, így boldogan hagytuk el a fesztivál területét, aminek bejárata legalább 25 perces sétára volt a legközelebbi metrótól (más szempontból viszont jól helyezkedett infrastrukturálisan).

BESZÁMOLÓ A TAVALYI BERLINI LOLLAPALOOZÁRÓL.

A programoknak 11 körül volt vége, és ezt úgy kell érteni, hogy a koncertek után fél órával nem csak veretni nem lehet, netán gólyalábasokat nézni vagy óriáskerékre ülni, de a biztonsági őrök már az utolsó tál étel elfogyasztását sem kultiválják. Ezen a fesztiválon ez így is van rendjén, hiszen a programok cserében már délelőtt elkezdődtek. Ebéd után tehát újból irány a fesztivál!. Bár MNEK koncertjét sikerült teljesen lekésni, és szegény Aurorából is csak az utolsó dalt csíptük el, legalább volt időnk kicsit körbenézni a forgatagban.

yearsandyears_4.jpg


Elsőként a Lolla Fun Fairt csekkoltuk, ami Sziget-viszonylatban leginkább a Civil faluhoz hasonlít, azt leszámítva, hogy itt a szórakozáson kívül semmi másra nem akarják felhívni a figyelmet. Van körhinta, kézműves foglalkozás vagy hintaszék – szóval tulajdonképpen gyereknapi programok felnőtteknek, dizájnos, hipszter környezetben. Bármennyire is szerettünk volna egy unikornisos csillámtetoválást, sajnos el kellett sietnünk a pár héttel korábban Budapestet is megjárt Years & Years koncertjére. Ezek szerint legalább nem magyar sajátosság, hogy egy remek lézershow-ról ismert zenekar a verőfényes délutáni sávba kerül. A triót ez szerencsére cseppet sem zavarta, mint ahogy az sem, hogy a turné utolsó állomása volt ez számukra – egyedül a frontember, Olly Alexander néhol bizonytalan hangja árulkodott arról, hogy már hosszú út van mögöttük. Egy összeszedett, pörgős, néhol kissé maníros koncertet láthattunk. Már amikor láttunk. Nem tudni ugyanis, hogy mi járhatott a kivetítő rendezőjének fejében, de két kedvenc vágóképe volt: az egyiken a dobos szerepelt, ő ugye a színpadon álló négy férfiből az egyetlen, aki nem állandó tagja a zenekarnak. A másik pedig a két remek vokalistalány közötti fekete háttér volt, ízlésesen beállítva úgy, hogy a lányok könyöke még belelógjon a képbe két oldalról. Persze egyébként sem volt szerencsés a színpadhoz függőlegesen elnyújtott kivetítőt szerelni, de ezek a „művészi” bevágások mindent vittek. A srácok egyébként tényleg kitettek magukért, és a Communion album legfontosabb dalai mellett előadták a Bridget Jones babát vár című filmhez írt betétdalukat, és még egy Hotline Bling-feldolgozás is belefért. Minden rejtett energiatartalékot bevetettek, így aztán egyáltalán nem irigyeltem el tőlük a jól megérdemelt pihenést.

kidzapalooza_5.jpg

A koncertet követően ott folytattuk a fesztivál feltérképezését, ahol előtte abbahagytuk. Így következett a helyszín egyik különálló kis szigete és egyben ékköve, a Kidzapalooza. Már korábban is feltűnt, hogy a fesztiválon szokatlanul sok a gyerek, de ami itt fogadott, az minden képzeletet felülmúlt. Nem is olyan távol a fesztivál zajától olyan volt, mintha Csodaországban találtuk volna magunkat, ahol minden van, ami egy gyerek figyelmét lekötheti (persze a rémisztő bohócok is). Mindenféle ügyességfejlesztő játékkal, szórakoztató műsorokkal, gyerekkoncertekkel várták a családosokat, és az egész forgatag annyira sokszínű volt, hogy én magam is órákat tudtam volna eltölteni, pedig már rég nem vagyok ötéves.

jamesblake_6.jpg

De ennyi időnk közel sem volt, hiszen időközben kezdett James Blake, akinek produkciója szintén nem világosba való a nagyszínpadra, de neki és zenekarának szerencsére így is sikerült egy kis nyugalmat varázsolnia a rohanással teli napunk közepére. Érthető okokból elég nagy arányban kaptunk az idén megjelent The Colour In Anything lemez dalaiból, de azért persze a Retrograde még véletlenül sem maradhatott ki. Összességében egy egybefüggő, békességet és valami megmagyarázhatatlan jóleső érzést sugárzott a dalfolyam. Egy könnyed nyárvégi hullámzás, ami mentes az apálytól és a dagálytól is, mégis legalább egy délutánon át lógatnánk bele a lábunkat.

majorlazer_3.jpg

Egy ilyen vágyképbe belefeledkezni sajnos csak tíz szám erejéig volt lehetőségünk, máris azon kaptuk magunkat, hogy Diplo egy átlátszó labda belsejében futkározik a közönségen, majd ahogy visszatér a színpadra, épphogy nem lök fel a fotósárokban. A Major Lazer pontosan ugyanazt a parasztvakítós show-t hozta el a Lollára, mint tavaly a Szigetre, csak néhány azóta megjelent dal – mint Justin Biebertől a Love Yourself vagy Desiignertől a Panda – került be a repertoárba. Vagy legalábbis 20 másodperc belőle, mert megint a lehengerlő partyvonatot hozták magukkal, amiben még a Lean Ont se lehet végigjátszani. Egyszerűen tudod, hogy szinte alpári, amit csinálnak, mégis azon veszed észre magad, hogy táncolsz, handbangelsz, aztán mikor körülötted mindenki a magasba emeli a pólóját – a lányok is – egy pillanatra feleszmélsz és menekülsz, amíg csak lehet. Nincs is más választásod, ha valamit látni is szeretnél a hamarosan kezdődő Radioheadből.

radiohead_3.jpg

Az elmúlt 36 óra leforgása alatt egyértelmű volt, hogy az emberek túlnyomó része a Radiohead miatt érkezett – meglepően sok magyar is kizarándokolt emiatt Berlinbe –, így a hangulattal még egy olyan szkeptikus számára sem lehetett baj, mint amilyen én vagyok. Be kell vallanom, különösebb mélységekben sosem hatott meg a zenekar, de valahogy mégis érezhető volt, hogy nem közel két és fél óra unalomra leszek kárhoztatva. Igyekeztem pozitívan állni a dologhoz, és az sem vette el a kedvem, hogy az új lemez első öt száma kissé erőtlenül szólt a lemenő napsütésben. Nem is kellett tovább erőlködnöm, a 2+2=5-nál minden ellenállásomat megtörték, és kár lenne tagadni: megvettek kilóra. Jöhetett a Lotus Flower és A Tánc, meghatódás és egymás nyakába borulás a No Surprisesra, fényorgia az Everything In Its Right Place alatt. A Radiohead az a zenekar, akiknek nem kell kommunikálniuk a számok között, a dalaik, a hangulataik, és nem utolsósorban színpadi jelenlétük önmagáért beszél. Remek ívű setlist és az embert megbabonázó kivetítés – itt már senkinek a könyökét nem mutogatták – emelte milliószorosára az egyébként is emelkedett hangulatot. Valami földöntúli érzés telepedett a közönségre, akik egyébként meglepő módon a zenekarral egyetemben megnémultak, és olyan odaadással és alázattal figyelték a színpadot, hogy csillagos ötöst érdemelnek. A Radiohead pedig megadott mindent, intimitást, zúzást, leporolták a Let Downt – milyen jól tették! –, érintették majdnem az összes lemezüket, visszajöttek két ráadásra, és az egészet az úgynevezett slágerparádés Creep/Karma Police párossal zárták. Az „I lost myself”-sornál egy pillanatra tényleg elvesztem, majd azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök és 26 év után először érzem, hogy csak Radioheadet van kedvem hallgatni. Ez az én rajongásom története.

beszámoló és fotók: Biczó Andrea


a Radiohead-koncertet bárki átélheti, itt a teljes két és félórás műsor: 


további képek a fesztiválról: 

eletkep_2.jpg

jamesblake_3_1.jpg

kidzapalooza_4.jpg

kidzapalooza_6.jpg

majorlazer_2.jpg

majorlazer_4.jpg

majorlazer_5.jpg

neworder_4.jpg

yearsandyears_2.jpg

yearsandyears_3.jpg

yearsandyears_5.jpg

yearsandyears_7.jpg

https://recorder.blog.hu/2016/10/31/lollapalooza_berlin_igaz_tortenet_arrol_hogyan_lettem_150_perc_alatt_radiohead-rajongo
Lollapalooza Berlin – igaz történet arról, hogyan lettem 150 perc alatt Radiohead-rajongó

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2711917419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.