Lollapalooza Berlin – igaz történet arról, hogyan lettem 150 perc alatt Radiohead-rajongó

2016-ban másodszor rendezték meg a Lollapalooza Berlin Fesztivált. Új helyszín, új sztárfellépők (Radiohead, Kings Of Leon, New Order, James Blake, Major Lazer, The 1975), de a Recorder idén is jelen volt. Biczó Andrea beszámolója.

Nem kis hiszti előzte meg az új helyszínre költöztetett Lollapalooza Berlin Fesztivált. Míg tavaly még a Tempelhof reptér betonos útjain csapattuk, úgy idén egy kissé lábkímélőbb és a tikkasztó hőségben igazi áldásnak számító fásabb területen, a Treptower Parkban volt a mindkét napon teltházzal működő fesztivál. Hosszas pro-kontra listával lehetne csak eldönteni, jobb volt-e a helyszín 2016-ban, de teljesen felesleges is lenne, hiszen 2017-ben úgysem itt lesz. A Treptower Park ugyanis egy népszerű közpark Berlin közepén, ráadásul szovjet katonai emlékhely is, így nem kis tiltakozással kellett megküzdenie a szervezőknek – jövőre megint új helyszínre kell költözniük. Bár a sajtótájékoztatón még nem derült ki, hogy jövőre hol zajlik majd a berlini Lolla, a vándorlást lassan a koncepció részévé lehetne tenni. Valójában pedig majdnem teljesen mindegy, hol zajlik a fesztivál, amíg olyan headlinerük van, mint például a Radiohead.

A kétnapos rendezvény ugyanis érezhetően az ő jelenlétük köré épült, de természetesen azért előtte is lehetett ínyencségeket találni. Az első napon például fellépett a remek új albummal jelentkező Jagwar Ma vagy a nagyszerű ausztrál énekes-dalszerző, Josef Salvat, ám ezek pokolian korai koncertkezdései miatt végül csak az esti sávban fellépő New Ordert tudtuk belőni.  Nagy szerencsénkre a Kings Of Leonra akkora embertömeg jött össze, hogy a nagyszínpadot megközelíteni is alig lehetett, így a teljesen a másik irányba lévő Alternative Stage-hez különösebb nehézség nélkül jutottunk el. Már a 2012-es Exit Fesztiválos fellépésükkor megtanultam, hogy a New Order színpadi produkcióját teljesen felesleges véresen komolyan venni. Bernard Sumner azóta sem tanult meg sem énekelni, sem a színpadon rendesen mozogni, de legalább próbálkozik. Persze a végeredmény egy kissé erőltetett, amolyan kordagyuris közönségtapsoltatással egybekötött csárdás, csak éppen a mellette álló Klárika nem az ő felesége, hanem a dobos Stephen Morrisé, illetve a kedves hölgy helyett egy szintijébe szerelmes nőt, Gillian Gilbertet látjuk, aki nem azért nem néz fel hangszeréből, mert fél, hogy elrontja a zenélést, hanem mert egyszerűen nem akar.

De az egészben az a legszebb, hogy ez így tökéletes. Persze nehéz is lenne rossz koncertet adni olyan dalokkal, mint a Tutti Frutti, a Crystal vagy a True Faith, de a közönség persze úgy igazán a műsor utolsó harmadában szereplő Blue Mondaynél indult be, a lelkesedés pedig kitartott a ráadásban szereplő két Joy Division-dalig. Még ha a színpadon összességében egy kicsit öreges, de kedves produkciót is láthattunk, a színpad előtt mi borzasztóan önfeledten éreztük magunkat. Bár állítólag a Kings Of Leon is szuper volt, semmi pénzért nem cseréltem volna be ezt az élménydús időutazást, így boldogan hagytuk el a fesztivál területét, aminek bejárata legalább 25 perces sétára volt a legközelebbi metrótól (más szempontból viszont jól helyezkedett infrastrukturálisan).

BESZÁMOLÓ A TAVALYI BERLINI LOLLAPALOOZÁRÓL.

A programoknak 11 körül volt vége, és ezt úgy kell érteni, hogy a koncertek után fél órával nem csak veretni nem lehet, netán gólyalábasokat nézni vagy óriáskerékre ülni, de a biztonsági őrök már az utolsó tál étel elfogyasztását sem kultiválják. Ezen a fesztiválon ez így is van rendjén, hiszen a programok cserében már délelőtt elkezdődtek. Ebéd után tehát újból irány a fesztivál!. Bár MNEK koncertjét sikerült teljesen lekésni, és szegény Aurorából is csak az utolsó dalt csíptük el, legalább volt időnk kicsit körbenézni a forgatagban.

Elsőként a Lolla Fun Fairt csekkoltuk, ami Sziget-viszonylatban leginkább a Civil faluhoz hasonlít, azt leszámítva, hogy itt a szórakozáson kívül semmi másra nem akarják felhívni a figyelmet. Van körhinta, kézműves foglalkozás vagy hintaszék – szóval tulajdonképpen gyereknapi programok felnőtteknek, dizájnos, hipszter környezetben. Bármennyire is szerettünk volna egy unikornisos csillámtetoválást, sajnos el kellett sietnünk a pár héttel korábban Budapestet is megjárt Years & Years koncertjére. Ezek szerint legalább nem magyar sajátosság, hogy egy remek lézershow-ról ismert zenekar a verőfényes délutáni sávba kerül. A triót ez szerencsére cseppet sem zavarta, mint ahogy az sem, hogy a turné utolsó állomása volt ez számukra – egyedül a frontember, Olly Alexander néhol bizonytalan hangja árulkodott arról, hogy már hosszú út van mögöttük. Egy összeszedett, pörgős, néhol kissé maníros koncertet láthattunk. Már amikor láttunk. Nem tudni ugyanis, hogy mi járhatott a kivetítő rendezőjének fejében, de két kedvenc vágóképe volt: az egyiken a dobos szerepelt, ő ugye a színpadon álló négy férfiből az egyetlen, aki nem állandó tagja a zenekarnak. A másik pedig a két remek vokalistalány közötti fekete háttér volt, ízlésesen beállítva úgy, hogy a lányok könyöke még belelógjon a képbe két oldalról. Persze egyébként sem volt szerencsés a színpadhoz függőlegesen elnyújtott kivetítőt szerelni, de ezek a „művészi” bevágások mindent vittek. A srácok egyébként tényleg kitettek magukért, és a Communion album legfontosabb dalai mellett előadták a Bridget Jones babát vár című filmhez írt betétdalukat, és még egy Hotline Bling-feldolgozás is belefért. Minden rejtett energiatartalékot bevetettek, így aztán egyáltalán nem irigyeltem el tőlük a jól megérdemelt pihenést.

A koncertet követően ott folytattuk a fesztivál feltérképezését, ahol előtte abbahagytuk. Így következett a helyszín egyik különálló kis szigete és egyben ékköve, a Kidzapalooza. Már korábban is feltűnt, hogy a fesztiválon szokatlanul sok a gyerek, de ami itt fogadott, az minden képzeletet felülmúlt. Nem is olyan távol a fesztivál zajától olyan volt, mintha Csodaországban találtuk volna magunkat, ahol minden van, ami egy gyerek figyelmét lekötheti (persze a rémisztő bohócok is). Mindenféle ügyességfejlesztő játékkal, szórakoztató műsorokkal, gyerekkoncertekkel várták a családosokat, és az egész forgatag annyira sokszínű volt, hogy én magam is órákat tudtam volna eltölteni, pedig már rég nem vagyok ötéves.

De ennyi időnk közel sem volt, hiszen időközben kezdett James Blake, akinek produkciója szintén nem világosba való a nagyszínpadra, de neki és zenekarának szerencsére így is sikerült egy kis nyugalmat varázsolnia a rohanással teli napunk közepére. Érthető okokból elég nagy arányban kaptunk az idén megjelent The Colour In Anything lemez dalaiból, de azért persze a Retrograde még véletlenül sem maradhatott ki. Összességében egy egybefüggő, békességet és valami megmagyarázhatatlan jóleső érzést sugárzott a dalfolyam. Egy könnyed nyárvégi hullámzás, ami mentes az apálytól és a dagálytól is, mégis legalább egy délutánon át lógatnánk bele a lábunkat.

Egy ilyen vágyképbe belefeledkezni sajnos csak tíz szám erejéig volt lehetőségünk, máris azon kaptuk magunkat, hogy Diplo egy átlátszó labda belsejében futkározik a közönségen, majd ahogy visszatér a színpadra, épphogy nem lök fel a fotósárokban. A Major Lazer pontosan ugyanazt a parasztvakítós show-t hozta el a Lollára, mint tavaly a Szigetre, csak néhány azóta megjelent dal – mint Justin Biebertől a Love Yourself vagy Desiignertől a Panda – került be a repertoárba. Vagy legalábbis 20 másodperc belőle, mert megint a lehengerlő partyvonatot hozták magukkal, amiben még a Lean Ont se lehet végigjátszani. Egyszerűen tudod, hogy szinte alpári, amit csinálnak, mégis azon veszed észre magad, hogy táncolsz, handbangelsz, aztán mikor körülötted mindenki a magasba emeli a pólóját – a lányok is – egy pillanatra feleszmélsz és menekülsz, amíg csak lehet. Nincs is más választásod, ha valamit látni is szeretnél a hamarosan kezdődő Radioheadből.

Az elmúlt 36 óra leforgása alatt egyértelmű volt, hogy az emberek túlnyomó része a Radiohead miatt érkezett – meglepően sok magyar is kizarándokolt emiatt Berlinbe –, így a hangulattal még egy olyan szkeptikus számára sem lehetett baj, mint amilyen én vagyok. Be kell vallanom, különösebb mélységekben sosem hatott meg a zenekar, de valahogy mégis érezhető volt, hogy nem közel két és fél óra unalomra leszek kárhoztatva. Igyekeztem pozitívan állni a dologhoz, és az sem vette el a kedvem, hogy az új lemez első öt száma kissé erőtlenül szólt a lemenő napsütésben. Nem is kellett tovább erőlködnöm, a 2+2=5-nál minden ellenállásomat megtörték, és kár lenne tagadni: megvettek kilóra. Jöhetett a Lotus Flower és A Tánc, meghatódás és egymás nyakába borulás a No Surprisesra, fényorgia az Everything In Its Right Place alatt. A Radiohead az a zenekar, akiknek nem kell kommunikálniuk a számok között, a dalaik, a hangulataik, és nem utolsósorban színpadi jelenlétük önmagáért beszél. Remek ívű setlist és az embert megbabonázó kivetítés – itt már senkinek a könyökét nem mutogatták – emelte milliószorosára az egyébként is emelkedett hangulatot. Valami földöntúli érzés telepedett a közönségre, akik egyébként meglepő módon a zenekarral egyetemben megnémultak, és olyan odaadással és alázattal figyelték a színpadot, hogy csillagos ötöst érdemelnek. A Radiohead pedig megadott mindent, intimitást, zúzást, leporolták a Let Downt – milyen jól tették! –, érintették majdnem az összes lemezüket, visszajöttek két ráadásra, és az egészet az úgynevezett slágerparádés Creep/Karma Police párossal zárták. Az „I lost myself”-sornál egy pillanatra tényleg elvesztem, majd azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök és 26 év után először érzem, hogy csak Radioheadet van kedvem hallgatni. Ez az én rajongásom története.

beszámoló és fotók: Biczó Andrea

a Radiohead-koncertet bárki átélheti, itt a teljes két és félórás műsor: 

további képek a fesztiválról: