„Vizuálisan megfogalmazni azt, ami a lemezen megszólal” – Hegedűs György (Fotórecorder 7.)

2016.10.30. 19:00, rerecorder

hegedeus_gyorgy_portre_foto_kovalovszky_daniel.jpg

Hegedűs György fotós, a LézerSzínház vezetője, a hazai koncertjegy-ipar elindítója. Ez csak néhány fontos jellemző szerteágazó pályájáról, amelyben a zene mindig központi helyen szerepelt. Egy koncertfotóval kezdődött minden, amit tizenöt évesen készített, majd a hetvenes-nyolcvanas években számos emblematikus lemezborítóval (Illés, Omega, Edda) ért a csúcsra, de portfóliójában szerepel máig kiadatlan díjnyertes jazzkönyv is. Mélyinterjúnkban kirajzolódik egy színes karrier, ezt mutatjuk most be rengeteg fotóval, lemezborítóval, videóval Fotórecorder rovatunkban.

Névjegy: Hegedűs György

Születési hely és idő:  Budapest, 1954

Mióta fotózik: 1968

Kedvenc fényképészek: André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Brassai, Man Ray, Jozef Koudelka, Jan Saudek, Robert Mapplethorpe és még sokan mások....


- Bár az ön munkássága nagyon szerteágazó, ebben az interjúban igyekszünk a zenére és a fotózásra fókuszálni
.

- Minden összefügg mindennel. Így visszagondolva, az a leggyönyörűbb, hogy egy olyan típusú pályaív az enyém, amiben döbbenetes hasonlóságok vannak a legeleje és a legvége között. Annak idején a legelső impulzus, ami ért, az a fények és árnyékok játékának észrevétele volt. A hatvanas években, az Erzsébet híd átadása utáni időkben feltévedtem oda és kiskölyökként mászkáltam le-fel és egyszerűen megdöbbentően érdekes volt az a rengeteg vonal meg mindenféle árnyék, amit ugye ma is meg lehet nézni alkonyattájt. Elképesztő rajzolatokat tudnak kiadni a korlátok meg a lépcsők ott, ez egy konstruktivista játék és a leggyönyörűbb az egészben az, hogy tulajdonképpen a pályám legvégén a LézerSzínház pontosan ugyanerről szólt: játék a fényekkel. Mindig ezt a játékot próbáltam megragadni, megörökíteni, ami többé-kevésbbé sikerült is, és ez nagyrészt a zenének köszönhető, ami persze végig bekapcsolódott ebbe a folyamatba és a színházban ez két dolog végképp összefolyt. Lett belőle egy teljességgel közös audiovizuális folyam, ami másképp visszaadhatatlan, egyszeri pillanat és mégis egy komplex látvány.


- Szinte egy új művészeti ág született a LézerSzínházzal, merthogy akkoriban a nyolcvanas évek elején ilyen még nem volt.

mozart_karl_bohm_varazsfuvola_borito_a.jpg- Nem volt, sőt szerintem az évtized végén sem volt még ilyen. Mi ezt az az embargós időkben kezdtük el, amikor még a határok erősen akadályozták a technika és a kultúra áramlását. Hallottunk ezekről a dolgokról, hogy van valami ilyesmi Amerikában, voltak híreink, de oda jutni nem nagyon volt lehetőségünk, azok a technikák pedig, amik feltételezhetően egy lézerszínházhoz szükségesek voltak, azok nem jutottak el idáig. Úgyhogy elkezdtünk saját magunknak barkácsolni dolgokat és ebből lett egy műsorstruktúra, mindenféle olyan klasszikus zenei élmény, ami elérhetetlen volt sokak számára, hiszen a Pink Floyddal vagy Mike Oldfielddel nem lehetett találkozni akkoriban a rádiókban, így eleve egy esemény volt eljönni hozzánk és hallgatni ezeket a zenéket. De az ezzel összekapcsolódott látványvilág végülis olyanra sikeredett, hogy amikor én nagy nehezen kijutottam és láthattam a német, angol, amerikai verzióit ennek az előadásmódnak, akkor rájöttem, hogy mi nagyon kemény szorításban képeztünk, alkottunk, mert sehol máshol nincsenek ilyen megoldások. Nem olyan szigorúan és nem olyan összefogottan álltak a kérdéshez, ott mindez nem volt annyira fontos. Nálunk meg nagyon fontos volt. És az, hogy ez így alakult, abban nagyon nagy szerepe van a korábbi évek előzményeinek, amit én a hanglemezgyárral közös munkában tölthettem el. Komolyzenei és nemcsak komolyzenei lemezfelvételeken vettem részt. Együtt dolgozni és megfigyelni azt, hogy ez hogy zajlik például Szörényi Leventééknél stúdiómunkában, az egy teljesen alapvető élmény volt abból a szempontból, hogy a fene se gondolta, hogy a zene ennyire precíziós, ennyire finom, ennyire a végletekig, tizedmásodpercre végiggondolt folyamat. Amikor az ember hall egy ilyen három perces számot, azt gondolja, hogy ez könnyed és laza, és hű de jó, viszi a lendület, miközben ezek az utolsó hangig végig vannak gondolva. Nagyon megdöbbentő élményem volt a Leventéékkel, amikor elkészült egy Koncz Zsuzsa-album és a Levente azt mondta, hogy hagyjuk abba az egészet, vonuljunk le a büfébe. És én azt hittem, hogy kávézás következik, de semmi más nem történt, minthogy lementünk és az ottani kisrádión végighallgatták a lemezanyagot, azért hogy megtudják azt, hogy az emberek valójában mit fognak hallani. Szóval ez egy más hozzáállás, sőt egy más alapállás, mint amit gondoltam volna, és amit nagyon jó volt látni és nagyon jó volt eltanulni. Ez a későbbiekben nagyon sokat kamatozott nálam a LézerSzínházban.


- Eljutunk ide is majd, de akkor ugorjunk a sztori elejére, az Erzsébet hídi fény-árnyék játék nagy szerepet játszott abban, hogy elkezdjen fotózni. Hogyan kezdődött?

- Gyerekkori véletlenek sokasága eredményezte. Volt otthon fényképezőgép, kézbe vettem, próbálgattam használni, de ennek igazándiból nem volt komoly szerepe. A nagy belelendülés az egy tényleges seggberúgással indult. Elmentem a Kisstadionba Udo Jürgens koncertjére szimpla nézőként. Ő egy osztrák, nem éppen rockénekes. És ott úgy csináltam, mintha komolyan fényképeznék, igazándiból normális fényképezőgépem nem volt, objektívem sem volt, alkalmatlan volt az egész helyzet, de egyszer csak azt érzem, hogy valaki hátulról bököget. Egy kövér kis úr ült az első sorban, nyújtogatott egy névjegyet és azt mondta, hogy „öcsi, hozzál már be holnap reggel nyolcra képeket!” Én abszolút nem értettem miről van szó, eltettem a névjegyet aztán hazamentem és akkor jöttem rá, hogy ez a Hétfői Hírek nevű újság. Gyorsan összehívtam a haverokat, hogy valahogy reggel nyolcra nagyítani kell egy képet. Valamilyen véletlen folytán lett egy használható fénykép. Azzal én bekocogtam és Garai Tamás, aki a kultúrrovat vezetője volt, nagy örömmel konstatálta, hogy mégsem kell neki ennyit írnia, hanem ennyivel is rövidebb lehet a cikke, mert egy fényképet be lehet tenni – hiszen amúgy nem is nagyon lett volna miről írnia. Végülis ilyen formában megvolt az első sikerélmény. A második ennek folyományaként a hét csütörtökén jött el, amikor mondták, hogy menjek be a szerkesztőségbe, mert ezeknek az alkalmi dolgoknak ott van kifizetése. Ekkor jöttem rá, hogy ezért fogok kapni 150 forintot.


- Mindez, ha jól tudom 1969-ben történt, amikor 150 forint igen komoly összeg volt egyetlen képért.

szakmai_supergroup-im_poster-1970_nov.jpg- Igen, valamikor 1969 tavaszán történt. Az igazi fordulópont viszont még csak nem is ez volt, hanem amikor a sorbaállásban eljutottam a titkárnőig, ahol volt egy nagy papír, amit alá kellett volna írni.  A titkárnő mondta, hogy na, ide írja be a személyigazolványának a számát. Én meg mondtam, hogy bocsi nekem még nincs, mert még csak tizenöt éves vagyok. Ő meg nagyon elkezdett üvöltözni, hogy így nem megy satöbbi, és a nagy üvöltözésre kinyílt a főszerkesztő helyettes irodájának az ajtaja, kinézett rajta egy úr, hogy mi történik itt, mire mondta, hogy jöjjön be fiam, majd elővette a tárcáját odaadott százötven forintot és megkérdezte, hogy „és egyébként mivel szeretne foglalkozni?” Magabiztosan feleltem, hogy fényképezni szeretnék, mire azt mondta, hogy jól van, akkor hozzon be minden héten fényképeket, mivel szükségünk van mindenféle fotókra. Ez indított el a sajtószakma irányába, ami egy döbbenetes lökés volt, merthogy innentől kezdve én mint külső munkatárs, könnyedén bejuthattam koncertekre, például nem kellett sorba állni az E-Klubban az Omega fellépéseire. Sokat jártam koncertre, ott sokat fotóztam és a zenekarokkal mindenféle kapcsolatok alakultak ki, pillanatok alatt kiderült, hogy milyen iszonyú nagy szükség lenne olyan képekre, amelyek nem az akkori hivatásos MTI-stílust, a nagyon letisztult, nagyon steril látványt tartalmazzák, hanem valami életszerűt. Az Ifjúsági Magazin az egyik év vége felé csinált egy szavazást arról, hogy kik az év zenészei, és a győztesek alkották az első szupergrupot. Na, róluk kellett egy fotó, ami azért volt nagyon érdekes feladvány, mert olyan zenészek kerültek egy csapatba, akik nem is nagyon találkoztak egymással, és nem is volt esélyük arra, hogy egy fényképen szerepeljenek az életben. Én abban a szerkesztőségben egy olyan feladványt kaptam, hogy csináljak egy olyan képet, amin mindenki rajta van.


- Az összes győztes zenész?

- Az összes győztes. Nekem mindegyikükről volt fényképem, akiről nem, arról meg csináltam, de mivel akkoriban Photoshop még nem létezett, ezért voltak kisebb elvi nehézségeim, de nagyon nagy szerencsémre nem végeztem semmilyen szakmai előtanfolyamot. Nem végeztem el még a Práter utcai fényképésziskolát sem, úgyhogy teljesen gátlástalan voltam a fotográfia területén. Én nyugodtan fotóztam bármire bármit, engem csak a végeredmény érdekelt. Ilyen formán nem voltak technikai korlátok bennem. Megszületett ez a kép, iszonyú nagy sikere lett, gyakorlatilag onnantól kezdve az Ifjúsági Magazin középső két oldala egy poszterré vált, és ezekkel teltek meg az akkori lány- és fiúszobák.


- Ebben az időszakban a Hétfői Hírek és az IM mellett más újságoknak is fotózott?

- A Hétfői Híreknél nem nagyon rajongtak az akkori zenei produkciókért. Szóval ez nagyon nehezen oldódott. A Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin voltak az egyetlenek, akik ezzel igazán foglalkoztak, de ők is nagyon visszafogott módon. Nem tudom, talán féltek is, meg túl sokfelé szerettek volna igazodni és erre nem igazán volt lehetőség. Ez abból a szempontból jó volt, hogy a zenekaroknak valahogy pótolni kellett azt a hiányt, hogy nem volt róluk információ, se reklám és marketing, mert a sajtón keresztül nem lehetett túl sok segítséget remélni. Úgyhogy a nagyobb bandák megteremtették maguknak ezt a lehetőséget, szórólapok, plakátok készítésével és azok koncerteken való terjesztésével és így végül is igen komolyan segítették ennek a látványvilágnak a terjedését. Rengeteg ilyen kép készült, amelyek nagyon sok fotós munkáját dicsérik. Én viszont a sajtóból nagyon gyorsan átkeveredtem a lemezkiadás területére, és ott tényleg hosszú éveket eltöltve, sokkal tervezettebben lehetett a fotográfiával és a zenészek kapcsolatával foglalkozni. Ez már egy mélyebb munka volt.


- A szórólapokról jut eszembe, hogy készített egy Omega-újságot is, ami szintén afféle gerillaakció volt akkoriban.

- Igen, ez volt az Omegazin, ami egy olyan magazin volt, amelyet az Omega együttes és a Műszaki Egyetem közösen adott ki. Ez egy negyvenoldalas, jó méretű kiadvány volt. A lelki és a testi egészségem visszaállításában is nagyon komoly szerepe volt ennek az újságnak. Életem ezt megelőző korszakában ugyanis dohányoztam, ez az időszak pedig egy annyira intenzív, megterhelő szakasz volt, rengeteg grafikus segített a lap összeállításában, egy hetvenkét órás menetben kellett előállítani a háttéranyagokat és a szövegek szedését. Olyan mértékig sikerült túl dohányoznom magam, hogy egy életre leszoktam, tehát ez egy pozitív élményként maradt meg. Amúgy ez volt az első kulturális rock magazin, ami csak ezzel a témával foglalkozott.

omegazin.jpg


- Ez mikor volt pontosan?

- Valamikor 1976-77-ben.


- A hetvenes évek elején tehát rengeteg koncerten fotózott, zenekarokkal ismerkedett össze, de hogyan jutott el az első lemezborítóig?

ex_antiquis_tamas_hacki_borito_a.jpg- Az első lemezborítóm nem ebből a körből származik. Az egy Hacki Tamás-borító és még csak nem is itthon jelent meg, hanem Svédországban, teljes meglepetésemre. A pesti koncertéletben véletlenül egymásra találtunk Tamásékkal, sok fénykép készült róluk is, amikből természetesen adtam nekik. Majd egyszer csak jött egy levél egy svéd lemezkiadótól, hogy hozzájárulok-e ahhoz, hogy a képemet felrakják az Ex Antiquis albumára? Elküldték a tervet, amin én erősen meg voltam hatódva, hogy ilyesmi történhet. Így aztán ez volt az első találkozásom azzal, hogy meg lehet jelenni nyomtatásban, majd jött az Illésnek az Add a kezed című lemeze, ez volt a második ilyen áttörés, ami azért volt érdekes, mert itthon olyan fiatalon, mint ahogyan azt én elkezdtem, gyakorlatilag nem lehetett belekerülni a lemezkiadó szakmába. Egy zsűrirendszer működött, amelyben csak azt zsűrizték, akinek már volt előélete. Ez ugye önmagában egy csapdahelyzet volt, nagyon nehéz volt bekerülni. Szörényi Levente és a Bródy viszont kezükbe vették a saját ügyüket, és átverték a rendszeren azt, akit át akartak. A lemezborítók terén is mást akart az Illés, mint amit az átlag ekkoriban. Szárazak voltunk, egyértelműek és nagyon színesek.


- Hippis jelképek, londoni utalások, a szocialista magatartásnak nem éppen megfelelő dolgokkal teli a borító.

- Igen, ez felvállaltan más világ volt. Nem volt itthon példa addig ilyesmire. Ugyanakkor a lemezborító hátoldala megint csak egy új alapvetés volt, hiszen ilyen típusú kemény kiállás szintén nem jellemezte a zenekari fotókat. A beállított fotóknak ma már van konstrukciója, de ekkor az még nem létezett. Egy jelentős váltás volt, az Illés létrehozott az addigitól valami tökéletesen eltérő, más világot.

illes_add_a_kezed_borito_a.jpg


a borító előtt tisztelgő 20. Recorder magazin címlapja (fotó: Lékó Tamás): 

recorder020_cover1_1.jpg


és a hátsó Illés-borító:

illes_add_a_kezed_borito_b.jpg


- Ezzel bekerült a lemezborítókat fotózók körébe. Ha jól számolok, ekkor még mindig csak tizenkilenc éves lehetett.

- Tizennyolc-tizenkilenc, igen. Az igazság az, hogy azért ennyire nem volt egyszerű bekerülni. Eltartott néhány évig, mire bejutottam ebbe a belső körbe, amihez nagy segítséget nyújtott a hanglemezgyártó komolyzenei szerkesztősége. Ezt Nádori Péter vezette és alatta egy nagyon jól funkcionáló stáb működött. Ők lehetőséget biztosítottak arra, hogy rengeteg tapasztalatra tehessek szert, hiszen beengedtek a stúdiómunkálatokhoz, betekintést engedélyeztek a tervezőmunkába, és az előkészítés minden fázisába. Ahogyan a beszélgetésünk elején jeleztem, a stúdiómunka az egy egészen más világ és szembesülni ezzel, megismerni ezt, igen nagy lehetőség volt. Egy teljesen más aspektusban viszont rengeteg olyan lemezborítót is készítettem ekkor, amik mindenféle képzőművészeti alkotások a reprodukciói. Egy külön stáb működött ezek fellelésére. Eredeti festményekhez lehetetlen volt hozzájutni, de a könyvtárak elképesztő dolgokat rejtenek Budapesten is. Gyakorlatilag olyan vizuális ismertekre tehettem szert, amit egy egyetemen lehet csak megszerezni.

matuz_istvan_the_new_flute_borito_a.jpg

ken_ichiro_kobayashi_stravinsky_borito_a.jpg

kocsis_z_brahms_borito_a.jpg


- Hogyan került át a komolyzenei osztályról a popzenei lemezborítók fotózásához?

- A munkamegoszlás egy idő után vegyes lett, nagyjából úgy nézett ki, hogy a fotók hetven százaléka a komolyzene körül forgott, a rockzene pedig az élvezetes maradék részt tette ki.


elo_omega.jpg- Ha jól tudom, az ön neve 1974 körül tűnt fel a következő poplemezeken, LGT-n, Generálon, Fonográfon.

- Igen, valahogy így, de volt egy korábbi munka is 1972-ben, amikor az Omega nagy kettészakadásakor készült az Élő Omega lemez és az alumíniumborítóra is az én fotóm került. Ennek a lemeznek a megjelenésekor két, nem szokásos lépést is meg kellett tenni. Egyrészt nyomdakapacitás miatt, legalábbis erre hivatkoztak a lemezgyárnál, borítókat kellett előállítani. Nem kis ötletességgel alumíniumra cserélték a papír borítót, ami másrészt egy teljesen új feladatot adott, azt, hogy hogyan lehet oly módon képileg is megjelenni, hogy ez mégis üssön. A borítón végül egy lekeményített fekete-fehér fotó szerepel többféle színnyomásban, igazándiból nem látszik rajta semmi, mégis jól kivehetően az Omega maradt a képen.


- Ebben az ötletelésben ön is benne volt?

- Igen és ráadásul mindez valahol egyébként az édesanyámnak köszönhető, aki rettentően szerette vendégül látni a haverjaimat. Így aztán nálunk a konyhában megállás nélkül ment az ötletparádé, olyan zenekarok forogtak ott, mint a P. Mobil, a KFT vagy épp az Omega. Nagyon jó kávét kaptak és nagyon jó ötletek születtek ebben a műhelyben.


- Az
Élő Omega kiadásakor felmerülő problémák között volt baj dalszöveggel, jött ez a papírhiányos nyomdai akadály. Elég erős hátszélben kellett dolgozni.

- Akkoriban nagyon próbálták akadályozni a zenekarokat, hogy ilyen-olyan okból ne készíthessenek albumokat. Erősen monopolizált piac volt, nagyon kevés szereplővel. Erdős Péter sokak szemében a szakma réme, sokak szemében viszont a szakma fellendítője volt, mind a kettő igaz egyébként. Az ő személyes hangulatai biztosan nagyon sok mindenben befolyásolták az eseményeket, de azért rajta kívül is sok szereplő volt, aki vagy a hatalmát, vagy az erejét próbálta fitogtatni. Valójában teljesen értelmetlenül, mert az élet ettől ment tovább. Sok minden lehetett a háttérben, ami ma már nehezen magyarázható.

LGT:

lgt_5_aranyalbum_borito_c.jpg


- Benne vagyunk a hetvenes években, ekkor még továbbra is dolgozott újságoknak?

- Abszolút szabadúszó lettem. Az újságok nem igazán számoltak be a zenei életről, ezért nem is jelentettek jó terepet nekem. A hetvenes évek közepétől fantasztikus jazz élet zajlott Magyarországon, de ennek dokumentálása nem nagyon jelent meg a lapokban, nem volt rá igény. Én például az akkoriban készült jazzfotóimból összeállítottam egy könyvet, amire 1978-ban megkaptam az év fotósalbuma díjat, csak a könyv nem jelent meg. Ez volt a második díjam, de nem volt kiadó, aki ezt felvállalta volna.


- Miért nem? És miért nem jelent meg az óta sem?

- Máig nem értem, hogy miért nem volt erre terep, hiszen a koncertek, fesztiválok nagy sikerrel, tömegek előtt zajlottak. Ám az, hogy egy ilyen jazzélet kialakulhatott, mindössze pár emberen múlt, és amikor ők kivonultak, meghaltak a szakmából, ennek vége is lett.

Carmell Jones: 

carmell_jones_fazisok_szeged_780422_v2.jpg


- Vegyünk sorra néhány lemezborítót, hogyan készültek? Az 1981-es Panta Rhei olyan, mint valami neon fényszobor.

- A Panta Rhei nagyjából ugyanaz a zenei világ, ami később a lézerszínházas életünket is meghatározta, instrumentális, progresszív, szintetizátoros zene. Egy baj volt az együttessel, hogy a Szalay-fivérek nem voltak kifejtetten snájdig fiúk. Szóval nem őket kellett reklámozni és egyébként bennük sem volt olyan szándék, hogy magukat szerették volna viszontlátni a borítón. Kellett valamit találni, ami tükrözi az elvont zenei világot. Na, most ezen a borítón semmiféle neon, semmiféle trükk nincsen. Ez egy hamutartó, amibe színes ceruzákat helyeztünk el. Ezek fény-árnyék játékát fényképeztem le. Tehát nincs benne technika, egyetlen másodperc alatt készült és baromira örültem, hogy tökéletes lett arra a zenei hangulatra.

panta_rhei_front_a.jpg


- Pedig tényleg olyan, nagyon hatásos. A legjobb képek sokszor technikai trükk bevetése nélkül készülnek.

- Igen, ezek ráérzések valójában. Ha érzi az ember azt, hogy mit szeretne, akkor ez láthatóvá is válik. Mondok én egy bizarr visszacsatolást a legelejére. Annak a bizonyos Erzsébet-hídi túrának, amikor a fényeket, árnyékokat fényképeztem, volt egy érdekes folyománya, mert, hogy összesen volt egy tekercs filmem és baromira bosszantott, hogy nem lehet alaposabban utánamenni ezeknek a dolgoknak. Kölcsönkértem egy tizenhatos filmkamerát, amibe bele lehetett tenni 300 méternyi filmet egy ilyen kis kazettába és lehetett vele egyesével, kockánként lövöldözni. És gyakorlatilag ellőttem úgy két és fél-hárompercnyi filmet, ami párezer felvétel. Ezek így önmagukban soha nem voltak lenagyítva, nem is voltak láthatók sehol. A barátom, akitől kölcsönkértem a kamerát persze lejátszotta nekem amit készített, gyakorlatilag egy avantgárd filmet. Ami azért volt megdöbbentő, mert kockánként más volt rajta, nem ismétlődött semmi, nem volt filmszerű, hanem nagyon-nagyon emlékeztetett a húsz évvel később megjelenő Dire Straits-videóklipekre, ahol ezeket az egy kockás, stop motion technikás bevágásokat használták nagyon intenzíven és gyakorlatilag olyan volt, mint egy animációs film. Mindez azért volt érdekes, mert egy teljesen átláthatatlan, áttekinthetetlen képözön futott le az ember szeme előtt, mégis tökéletesen tartalmazta azt, ahogyan általában én látom a képeket, ahogy képet szerkesztek. Utána később ezt megcsináltam egy kollégámmal is, akinél tökéletesen más lett a végeredmény. Tehát igenis van egy bizonyos látásmód, ami jellemző tud lenni arra, aki a képet létrehozza. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy ne az elvárások, ne a tapasztalatok vezessék az ember kezét, hanem az érzelem. És akkor működni fog.


- Legyen a következő borító a Dimenzió 1981-es első albuma, ami szintén olyan, amilyen nem volt addig Magyarországon, Polaroid-fotók szerepelnek rajta.

- Akkor sem volt egyébként, ebben ez a legborzasztóbb. (mosolyog)dimenzio_2008_borito_a.jpg


- Tehát nem Polaroid-képeket látunk a borítón?

- Nem, ez már Pálfi Gyurival közösen készült borító, amihez a portrék elkészültek, nagyon feszesek is voltak, nem volt velük semmi baj, de mégis hiányzott valami. Nekem ugyan volt egy Polaroid-gépem, csak azzal nem lehetett ilyen portrékat csinálni. Tehát ezt a két dolgok össze kellett valahogy hozni, úgyhogy végülis hamis Polaroidokat gyártottunk. Most így utólag, hogy a cég már megszűnt talán nem szégyen előttük bevallani. Gyakorlatilag össze lett kombinálva ez a két technika.


- Hamis Polaroidok kerültek dimenzióba.

- Pontosan.


- Ha már Pálfi Györggyel közös munkáknál tartunk: az első KFT-lemez, a
Macska az úton, amin meztelenül szerepel a zenekar. Ahogyan említette, a komolyzenés borítóknál megvolt a nagy iskola, végigélhette a lemezkészítés teljes folyamatát, hathatott mindaz a borítóra. Ez a címlap meg annyira kapcsolódik a szövegekhez, a KFT gondolatvilágához, hogy azt sejtem, ez is egy hosszabb közös agyalás, kreatív folyamat eredménye.

- Igen, ez egy elég érdekes helyzet volt, mert ugye a KFT-nek akkor már a Táncdalfesztivál óta megvolt az álarcos dizájnja és köztük is egy vita zajlott arról, hogy a vizualitásban mi uralkodjon. Én akkor költöztem egy új helyre a Hegedűs Gyula utcában és szerencsére tökéletesen üres volt a lakás, úgyhogy felajánlottam, hogy annak fehér falain végül is bármit ki lehet próbálni. És az indulatok harcában tulajdonképpen egy tréfás felvetés volt, elütése a vitának, hogy „hát akkor ne legyen rajtunk semmi.“ Hát gyerekek, akkor ne legyen rajtatok semmi, próbáljuk ki, csináljuk meg, és gyakorlatilag improvizatív alapon született meg az a néhány felvétel, ami aztán végül is a lemezborító hátsó oldalán látható. A lemezborító eleje, az a folt, ami átmosódik a képen, maga Pálfi György, aki örömében, hogy sikerült ezt a problémát ilyen egyszerűen megoldani, ugrott egy nagyot. Ez már a fotózás legvégén történt, és hála istennek még volt egy kocka a gépben, ez a legeslegutolsó felvétel, ami akkor készült. Senki nem tudta, hogy mi lesz rajta, én se tudtam, mert a vakustúdióval készítettük a fotókat és Gyurinak elvileg bemosás nélkül kellett volna látszódnia, de a vaku szerencsére nem működött, ezért aztán tök véletlenül, utolsóként megszületett a borítófotó. 

kft_1_macska_az_uton_borito_a.jpg

kft_1_macska_az_uton_borito_b.jpg


- Arról nem volt szó, hogy meztelen nő is legyen a borítón?

- De, volt szó erről, sőt, arról is, hogy csak meztelen nő legyen a borítón. De akkoriban általában minden fotózás ezzel az ötlettel indult, mert így lehetett volna a legjobban eladni. Ebben az esetben ez végül is mintegy kompromisszumként lemaradt.


- Omega:
A Föld árnyékos oldalán. Ez már a Lézerszínháznak is helyet adó planetáriumos korszakához is jól kapcsolódik.

- Ez már kapcsolódik kicsit, igen. Azt javasoltam a zenekarnak, hogy szeretném, ha felülnének egy kráterre a Holdon, biztos, hogy találunk egy megfelelőt, ami alkalmas lesz erre és én önként vállalom, hogy elutazok velük oda és lefotózom. Nem voltak túlzottan támogatók ebben az ötletemben, és végül nem tudtuk megszervezni az utazást, úgyhogy kénytelen voltam a nagyszobában az ablakaink kiszögelléseiből egy olyan makett-terepet létrehozni, amin össze lehetett hozni ezt a hangulatot. Megmondom őszintén, nem volt egyszerű, mert nem igazán volt képünk arról, hogy mit is kéne látnunk a Holdon a valóságban. Ugyanilyen probléma volt, ami szintén planetáriumos fotó, a Fonográfnak készült FG-4 albumnál. Ott is az volt az alapvető probléma, hogy megszületett a koncepció, a helyszínt sikerült nagy nehezen Tatabányán egy meddőhányóban megtalálni, a környezet abszolút adta magát, egyetlen probléma volt: nem volt távoli Föld-fotográfiánk. Nem volt semmilyen technológia erre, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. A Photoshop még nagy hiánycikk volt ekkoriban. Annál a borítónál végül az amerikai követségről sikerült kiimádkoznom egy Föld diát, amit végül is nem tudom, miért adtak oda, de valamiért úgy gondolták, hogy ők támogatni akarják a magyar kultúrát. Ezután már egyszerűen összevetítettem a két képet, igaz, az ilyen összevetítéseknek megvolt az a hátulütője, hogy a képminőség a reprodukció reprodukciójából már nagyon leromlik. Végül valami csoda folytán mégis sikerült megoldani hogy ez a borító működjön, úgyhogy gyakorlatilag ez volt az első kollázs az életemben, ahol színes technikával sikerült valami olyasmit létrehoznom, ami nincs, ami nem létezik. Az Omega jelét belerajzolni a Hold felszínébe ehhez képest már szinte könnyű ujjgyakorlat volt.

omega_12_borito_a.jpg

omega_12_borito_b.jpg


- A Fonográf-lemezen a környezetvédelmi koncepció jelenik meg nagyon korán, 1978-ban magyar dalszövegekben és lemezborítón. Ez utóbbi kinek az ötlete volt?

- Következett a lemezből és tulajdonképpen közösen találtuk ki. Az a fajta lepukkant világ, ami később az Eddánál jelent meg a koncepció háttereként, az körülvett minket, mert az egész hetvenes évek egy ilyen nagy katasztrófaturizmus volt, a lakótelepeken kívül tulajdonképpen semmivel nem foglalkozott akkor az építészet és a valódi környezetünk elképesztő állapotban volt. És ebben az a durva, hogy ez nem volt feltűnő. Természetes volt, hogy a második világháború utáni pusztítás nyomait úgy nagyjából eldózerolták és ott maradtak az üres tűzfalak, az elképesztő grundok. Annyira nyomasztóan szürke világban éltünk, amit az ember addig nem vett észre, amíg nem látta ennek a kontrasztját. A nyolcvanas években, amikor megjelent a szatellit tévé, akkor azért az eléggé mellbevágó élmény volt, a hétköznapi ember szembesült azzal a vizuális világgal, ami a világ jobb felén uralkodott. Persze mi, akik vizuális kultúrával foglalkoztunk, azért próbáltunk utánamenni a világnak, de ez alapvetően anakronisztikus volt. Mert Magyarország nem ilyen volt.

fonograf_fg-4_borito_a.jpg

fonograf_fg-4_borito_b.jpg


- Eszképizmus volt.

- Igen. Gyakorlatilag az első Edda-lemez borítója azért volt egy alapvetés ebből a szempontból, mert ott összetalálkozott a valóság és az elvárás. Sikerült egy olyan harmonikus helyzetet előállítani, hogy azt gondoltuk, amit teszünk és azt tettük, amit gondoltunk.


- Ugyanakkor meg az első három nagylemez és a kislemezek borítói, a korabeli Edda-plakátok vizuálisan és grafikailag is a világgal való lépéstartásról tanúskodtak.

- Hát igen. De fontosabb volt, hogy akkor jöttünk rá arra, hogy az, amiben élünk, az maga a valóság. Ez a mi világunk. Akkor vettük tudomásul először, hogy itthon bizony ilyen a világ.


- Nyilvánvalóan elég koncepciózus volt a három borító, az elsőn a lerobbant vasajtóval, a másodikon a sárba ragadt bakanccsal, a harmadikon a roncsteleppel.

- Abszolút koncepciósorozat volt, ami a dalokból is következett, oda-vissza hatott egymásra a zene és a képi megjelenítés. Teljes mértékben ezt tükrözte szövegében és zenéjében egyaránt. Végre nem volt semmilyen konfliktus a vizualitás és a zene között. Ez volt az első alkalom, amikor ennyire tökéletesen egzakt módon meg lehetett vizuálisan fogalmazni azt, ami belül, a lemezen megszólal.

edda_muvek_1_borito_a.jpg

edda_muvek_2_borito_a.jpg

edda_muvek_3_borito_a.jpg


- Hogyan született meg a vizuális koncepció?

- Közösösen. A zenekari fotózás, a lemezborító készítés egy nagyon kollektív műfaj. Itt általában mindig az a furcsa, hogy az ember alapvető ötletei tapasztalatokból és megszerzett ismeretekből táplálkoznak. De azok kevesek ahhoz, hogy a különösség élményét hordozzák és a különös fogalmával azonosíthatóak legyenek. A legfurább impulzusokat akár a roadok által elejtett félmondatok is inspirálhatták és néha inspirálták is a tervezés folyamatát. Abszolút nem arról van szó, hogy az ember leül a szobában és keményen gondolkodik, majd rájön arra, hogy ezt kell csinálni. Így csak lemásolni lehet a dolgokat. A leges legelején, amikor elkezdtünk borítótervezéssel foglalkozni, akkor jöttek az amerikai meg angol megfelelői a műfajnak, hogy olyannak kellene lennie, olyan hangulatúnak, de hát nem a hangulatot kell valahogyan lemásolni, hanem egy hangulatot kell megteremteni. És ezek a dolgok nem egy személyhez vagy nem egy pillanathoz köthetőek, mert ezek kollektív együttélés és együttműködés következtében létrejövő csomópontok, amik egyszer csak úgy kialakulnak. Az Eddánál az első lemez előképe, hogy a hetvenes évek elején én gyakorlatilag ehhez az egész képzőművészeti munkához úgy kezdtem el közelíteni, hogy két kecskeméti barátomon keresztül megismerkedtem szentendrei fiatal képzőművészekkel, akiknek az egyik fele, például feLugossy Laca éppen fényképésztanuló volt Lajosmizsén, onnan került aztán Szentendrére, így kapcsolódtak össze a dolgok. A két kecskeméti sráccal elvállaltam egy fotósösztöndíjat, a Fémmunkás nevezetű cégnél. Ez szintén egy döbbenetes tapasztalat volt. Egy éven keresztül bármikor bemehettünk a céghez, bármikor fényképezhettünk és ennek semmilyen korlátja nem volt. Az ottani figurákból összeállt egy külön könyv – megjegyzem ez sem jelenhetett meg. A végén még rendeztünk belőle egy kiállítást is, az ottani ebédlőben csináltunk egy kartonlabirintust. Elképesztő volt a hatás és a visszacsatolás is, minden tekintetben abszolút életre szóló élmény volt. Többek között ott készült a borítón látható fotó a svájci sapkás munkásemberről, aki éppen rágyújt. Volt még egy pár erős kép, néhány lemezborítót kilóra ki lehetne azokból a képekből rakni, döbbenetes figurák, döbbenetes hangulat és tényleg annyira életszerű volt ez az egész, annyira más volt, mint az akkori hivatalos fotográfia. Mert persze készültek ilyen képek ezrével, az MTI mindig kijárt, fotózta az ipar fejlődését meg mindent, de az mintha egy másik bolygó lett volna. Végül is nekünk lett igazunk, mert ez a bolygó a valódi. Csak ezt nem merték megmutatni. Nem akarták megmutatni. Ebből alakult ki, hogy az Eddával lett közös pont, lett közös hangulat.

edda_1980_kopaszpromohattal.jpg


- 1980-ban jelent meg ez a lemez, de ekkoriban indult a LézerSzínház is. Ami innentől egy szép hosszú történet lett és vele párhuzamosan a fotózás egyre inkább elmaradozott az ön életéből.

- Nem is egyre inkább, hanem gyorsan és szinte teljesen elmaradozott. Ennek tulajdonképpen több oka is volt: az első az, hogy az első tíz-tizenkét bemutatónkon igen komoly mennyiségű diapozitívot, rengeteg fotót vetítettünk az előadásokon, gyakorlatilag ez koncepciósegítő eszköz volt arra, hogy egy kvázi sokszínűséget megteremtsük a lézerfények játékán túl. Nagy hangulati töltet volt. De a helyzet az, hogy a technika meg a technológia olyan mértékig fejlődött, hogy a zene és a vizualitásnak a szinkronitása – az, hogy ez egy hangulat tudjon lenni, sokkal könnyebben megoldható lett a fotográfiák nélkül, pusztán tiszta absztrakcióval. Ezzel gyakorlatilag az egész színház elment a reflexió irányába, visszaértünk a fényekhez és az árnyékokhoz, mert a valóságban a zenéhez nem kell politikum, nem kell a valóság lenyomata, az egy olyan sajátos hangulat, egy olyan sajátos struktúra, ami egyszerűen a formák és a fények kavalkádjával letükrözhető. Vagy nem is letükrözhető, mert ez így nem igaz, nem egyszerű tükörképként születtek ezek az előadások - hanem ez egy párhuzamos folyamat volt. Hogy ez mennyire működik, annak nagyon érdekes tesztje volt, amikor a siketek intézetéből jöttek el hozzánk csoportok és ezt persze tudtuk előre. Azért, hogy legyen a zenével valami plusz kapcsolat a számukra, kitaláltuk, hogy felfújunk nagy méretű luftballonokat és azt ők fogják a hasukon, úgy nézik az előadást. A luftballonon pedig a zene tempója, a mély hangok érezhetők. És ők sírtak. Leírhatatlan volt az élmény.


- Először érezték a zenét.

- Így van. Maga az alapkoncepció onnan származik, hogy kétféle ember létezik: a vizuális és az auditív típusok. Van, aki nagyon jól lát, van, aki nagyon jól hall, ez a két dolog nagyon ritkán találkozik össze, hogy a jól látó ember még ráadásul jó zenész is legyen. Ez a szétválás azt jelenti, hogy van itt valami, amit mi nyújtani tudunk az egyik oldalnak és a másik oldalnak is. Nagyon sok süket ember él közöttünk, aki nem süket, csak zeneileg nem eléggé élménybefogadó, akinek döbbenetes segítség, hogy eljuthat Sztravinszkijhez, aki megfoghatatlanul nehéz, ám a fényjátékkal azonnal kezelhető dologgá válik. A balett gyakorlatilag ugyanezen az úton indult el, de pont azért, mert emberek adják elő, meg mert a színház nehézkes közeg, nehezebben tud eljutni oda, mint ahova mi eljuthattunk a Lézerszínházzal. Mi semmit sem használtunk, csak fényeket.


- Mikor maradt el végleg a zenekarok fotózása?

- Gyakorlatilag a digitális világ eljövetele volt az a pont, ahol be kellett látni, hogy nincs nagyon hova tovább. Volt egy ilyen technikai hiátus időszak, amikor nem léteztek még elég jó digitális gépek, de az analógokkal már nem lehetett igazándiból a terepen maradni, mert minden digitálissá vált közben a környezetünkben. Azáltal, hogy mindenki fényképez mindent, teljesen átrendeződött a piac és olyan új szereplők és irányzatok jelentek meg, amik alapvetően átrajzolták ennek az egész struktúrának a működését. Nekem amúgy sem volt már nagyon indíttatásom, hogy a koncerteken rohangáljak a biztonsági emberek elől, hogy azt a küzdelmet folytassam, amivel a szakma alapvetően együtt járt annak idején.


- Melyik volt az utolsó lemezborítója?

- Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek, ez még a nyolcvanas évek végén volt. A Lézerszínház olyan mértékben rátelepedett az életemre, hogy nagyon lehetőségem sem lett volna ezzel foglalkozni. Olyan százezres forgalmat kellett az NDK-s - ideiglenesen nálunk állomásozó - turisták kiszolgálásával kezelni, hogy akkor gyakorlatilag minden teljesen megváltozott. Szerencsénkre.


- Plusz bejött az életébe számos más tevékenység is.

- A zenéhez mindig nagyon közel maradtam, hiszen ekkortól, a nyolcvanas évek elejétől a koncertjegy- és plakáttervezésbe, előállításba nyakig belecsöppentünk és sokáig részt is vettünk benne. Azért ez egy hosszú folyamat volt, és már inkább a nyugati zeneipar magyarországi tarolásáról szólt, nem pedig a hazai innovációkról, úgyhogy itt tulajdonképpen már az is sikerélménynek számított, amikor egy-egy plakáthoz vagy jegyhez nem jött meg a layout időben és végre lehetett tervezni valamit. Mondjuk a Santanának vagy valaki másnak. Ezek azért lehetőségek voltak.


- Testvére, Hegedűs László Multimédia cége kezdte szervezni az első nagy magyarországi koncerteket, ezekhez kapcsolódott a jegyek, plakátok tervezése, megvalósítása?

human_rights_now_resize_jpg.jpg- Igen, ők szervezték a koncerteket, mi meg gyakorlatilag a háttérben működtünk, teljesen elkülönült a kettő. Az indulásunk után nagyon sok évig mindenkinek mi csináltuk jegyeket, mert nem volt ilyen technológia az országban. Nem erőltette meg magát a hazai szolgáltatóipar és senki nem foglalkozott ezzel. Mondhatnám, hogy bele voltunk kényszerítve, de nem volt annyira kellemetlen ez a kényszer.


- Az meg már egy másik történet lenne, ha belemennénk ezeknek a mélynyomással készült, színes, szép jegyeknek a sztorijába.

- Plusz ott voltak a biztonsági, a hamisítás elleni feladatok, elképesztő, hogy mennyiféle hozadéka van ennek a történetnek. Nekem például az egy nagyon nagy élmény volt, amikor a Népstadionba készítendő első jegy kapcsán bevittek az ottani raktárhelyiségbe, ahol tárolták a jegykészleteket és mondták, hogy nem kell ide jegy, hát van itt annyi jegy, mint a nyű! És tényleg hegyekben álltak az egyen jegyek, valami hihetetlen mennyiségben, szerintem még mindig van belőle. De aztán az akkori vezetés belátta, hogy nem fog megártani, ha a koncertekre készül olyan jegy, amit nem lehet hamisítani.


- Melyik volt az első ilyen, önök által készített jegy? A Human Rights Now! koncertre 1988-ban? Vagy a Queenre is volt már?

- A Queenre még nem mi csináltuk a jegyet, az egy teljesen külön történet volt. Úgyhogy a Human Rights-nak kellett lennie. De egyébként az a jegytörténet is ugyanígy indult, a kényszerek uralma alatt. Amikor a Lézerszínház 1980 elején elkezdődött, akkor mindent szépen megszerveztünk, mindenre gondoltunk, csak speciel a jegyre nem. Mondták, hogy érdeklődjünk Szentkozmadombján, ahol a mozi és színházjegyeket gyártották. Elmentünk, megkerestük őket. Mondták, hogy „Jaj, de jó, igen, örülnek és akkor másfél év múlva lehet jönni a jegyekért”. És nem értettük, hogy mi van, másfél év múlva? De hát nekünk most lesz a bemutatónk a jövő héten. Nem, ez nem így megy, nekik tervgazdálkodásuk van, másfél év múlva szállítanak. Végül is az lett a megoldás, hogy a Planetárium levélpapírjából kaptunk kölcsön és arra kézi nyomdával pecsételtünk időpontot, árat. Felállt egy brigád és mindenki pecsételt sorban. Így készültek el a jegyek. Az első alkalommal, azt hiszem, volt négy vagy öt előadás, tehát még aránylag kicsi volt a jegyigény, de annyira gyorsan teltházas lett minden műsorunk, hogy júniusra kellett még időpontokat szervezni és akkor már nagyon nagy volt a gond, hogy mi lesz. Volt egy pár hónap felkészülési idő és akkora már megszerveztük, hogy Rákospalotán, egy szociális foglalkoztatóban csinálták ugyanezt a pecsételős módszert. Persze ez sem volt igazán jó és aztán nagy nehezen kipattant az egyik kollégám fejéből az ötlet, hogy ennyi számítógép között miért kell ilyesmivel görcsölni? Kiderült, hogy igen, van erre megoldás, meg tudjuk oldani mi magunk is a nyomtatást. Onnantól kezdve gyorsan kiderült az is, hogy a koncertélet is jelentősen ugyanebben a gondban szenved a jegyekkel kapcsolatban és aztán kiderült, hogy a színházak is ugyanebben a gondban szenvednek. Sehol nem tudták a programot a jegyhez kötni, mert ugyanazokat a biankó jegyeket használták, mint a mozik és a focicsapatok. Mindenki elkezdett erősen érdeklődni a jegyek iránt, így aztán a lézerszínházas alkalmi jegygyártásból gyorsan komoly vállalkozás lett. Vicces helyzet volt, de így végül is a rockszakmának hatása lett a magyar kultúrára. (nevet)

interjú: Dömötör Endre
Hegedűs-portréfotó: Kovalovszky Dániel
összes többi fotó, borító: Hegedűs György


videointerjú Hegedűs Györggyel:




Itt pedig egy bő válogatás Hegedűs György további fotóiból és lemezborítóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!): 

Bizottság: 

bizottsag_panorama_a_falon_v2.jpg


az 1973-as diósgyőri popfesztivál fellépői: 

diosgyoripopfesztival_730610_11_75_v2.jpg


EDDA-képeslap: 

edda_1980_kepeslap.jpg


Friedrich Károly harsonás egy ceglédi jazzkoncerten: 

friedrich_karoly_cegled_700704_v2.jpg


az LGT a Tabánban, 1978-ban: 

lgt_taban_pestimusor_cimlap.jpg

lemezborítók: 

body_magdi_1_borito_a.jpg

body_magdi_1_borito_b.jpg

cserhati_zsuzsa_1_borito_a.jpg

cserhati_zsuzsa_1_borito_b.jpg

demjen_ferenc_fujom_a_dalt_borito_b.jpg


a cikkben bemutatott EDDA-lemezek hátsó borítói:

edda_muvek_1_borito_b.jpg

edda_muvek_2_borito_b.jpg

edda_muvek_3_borito_b.jpg

edda_muvek_viszlat_borito_a.jpg

edda_muvek_viszlat_borito_b.jpg

edda_muvek_viszlat_borito_c.jpg

edda_muvek_viszlat_borito_d.jpg

elo_omega_covers-b.jpg

fonograf_edison_album_borito_a.jpg

fonograf_edison_album_borito_b.jpg

fonograf_grayhund_a.jpg

fonograf_utkozben_borito_a.jpg

general_stafeta_borito_a.jpg

hofi_geza_akacos_ut_borito_b.jpg


Hegedűs György fotói alapján Pálfi György grafikája: 

hofi_geza_mentesaru_borito_a.jpg

hofi_geza_mentesaru_borito_b.jpg

hofi_geza_te_figyelj_haver_borito_a.jpg

illes_masik_oldalan_borito_a.jpg

illes_masik_oldalan_borito_b.jpg

illes_ne_sirjatok_lanyok_borito_a.jpg

jo_estet_nyar_borito_a.jpg

lgt_5_aranyalbum_borito_a.jpg

lgt_5_aranyalbum_borito_b.jpg

radics_bela_zold_csillag_borito_a.jpg

saturnus_szakcsi_babos_borito_a.jpg

sebo_f_roman_nepzene_borito_a.jpg

syrtos_1_borito_a.jpg

v_motorock_1_borito_a.jpg

zalatnay_minden_szo_egy_dal_borito_a.jpg


komolyzenei lemezek: 

bartok_g_pauk_p_frankl_sonatas_borito_a.jpg

boito_nerone_borito_a.jpg

ferencsik_j_liszt_borito_a.jpg

gyula_kiss_liszt_borito_a.jpg

hamari_julia_orfeo_borito_a.jpg

karolos_trikolidis_verdi_borito_a.jpg

kocsis_zoltan_bartok_allegro_barbaro.jpg

kovacs_denes_beethoven_borito_a.jpg

l_bernstein_in_budapest_borito_a.jpg

lfco_mozart_eine_kleine_nachtmusic_a.jpg

lfco_vivaldi_borito_a.jpg

perenyi_m_dvorak_borito_a.jpg

perenyi_ranki_beethoven_borito_a.jpg

sass_sylvia_l_gardelli_a.jpg

sass_sylvia_puccini_verdi_borito_a.jpg

sass_sylvia_wagner_borito_a.jpg

schiff_a_scarlatti_12_sonatas_borito_b.jpg


A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!


A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

nkacstp_logo_650_png.png

 

https://recorder.blog.hu/2016/10/30/_vizualisan_megfogalmazni_azt_ami_a_lemezen_megszolal_hegedus_gyorgy_fotorecorder
„Vizuálisan megfogalmazni azt, ami a lemezen megszólal” – Hegedűs György (Fotórecorder 7.)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3311915427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.