Töröld magad Facebookról és inkább táncolj – a finnországi Flow fesztivál három napja

Helsinkiben megrendezett Flow egyértelműen Finnország legtrendibb fesztiválja, amelynek lineupjában ugyanúgy megférnek a legfrissebb ígéretek, mint a legnagyobb legendák. Ennek ellenére a hangulat családias, nyoma sincs a Szigetet uraló túlpörgetett extázisnak, már csak azért is, mert látogatók tekintetében a napi limit körülbelül negyedannyi, mint az Óbudai-szigeten. A Suvilahti nevű egykori ipartelep tökéletes helyszín, a többszázméteres graffitifal tövében sörözni vagy úgy gördeszkázni egy félcsőben, hogy pár méterrel odébb mondjuk a New Order játszik, simán van akkora élmény, mint mondjuk a Savages fellépése. Szubjektív beszámoló a fesztiválról és olyan előadók koncertjeiről, mint az ANOHNI, FKA twigs vagy épp Holly Herndon.

ELSŐ NAP

A fesztivál első általunk is látott fellépőjét, az Eevil Stööt leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy ők a skandináv Death Grips, osztva százzal. Mániákus(nak szánt) szövegelés, döngölő trap-közeli alapok, símaszkok, a punkból kölcsönzött hangminták, pózból pózba állás. Egy-két számig egészen szórakoztató, de mind a valódi energia, mind pedig a korlátokat nem ismerő őrület hiányzik belőle, így inkább elindultunk felfedezni a fesztivált…

...ami egészen addig tartott, amíg a Red Arenaban színpadra nem állt az egykori finn villamossofőr, a nemzetközi furapop-színtér egyik új csillaga, Jaakko Eino Kalevi. Akinek a fellépésével kapcsolatban a legnagyobb kérdés az volt, hogy ami otthon, éjszakánként egy pohár koktél mellett kitűnő hallgatnivaló, az egy több ezer embert befogadni képes arénában mennyire működik majd. Jelentjük, hogy tökéletesen: az egy énekesnővel, egy dobossal valamint egy perkással felálló crooner-trubadúr melankolikus szintipopja élőben inkább feszes, mint szétfolyós, helyenként már-már a Junior Boys romantikus űrdiszkóját idézi. Ugyan a fellépés végére kezd kijönni, hogy Kalevit inkább egy bizonyos hangulat és hangzás érdekli, nem pedig a fülben megmaradó slágerek, azért a fellépés után így is szinkronba kell kerülnünk a valósággal.

Ami végül elég radikális módon történt, Stormzy ugyanis úgy csapódott az arcunkba, mint egy féltégla Kelet-London valamelyik lakótelepén. Michael Omari a kurrens grime színtér egyik legfontosabb alakja, akinek a szájbaverős gettófrontos szövegelése és a DJ Tiiny által hozzájuk szolgáltatott egyszerű és fenyegetően kemény alapok az első nap legnagyobb buliját eredményezték. Rögtön kezdésként lement a stílus elmúlt éveinek összes fontosabb slágere a JME-féle Man Don’t Care-től a Skepta-féle Shutdownig, megadva az alaphangot, így amikor a Standard első hangjaira feljött maga a főhős is, túlzás nélkül felrobbant a Black Tent sátor. Az Energy Crew-vezér pedig a nevéhez hűen egy percig sem hagyta leülni a hangulatot, végig kommunikált a közönséggel, gyalázta a rivális MC-ket, fel-le ugrált a színpadon, mi pedig a záró Shut Up / Know Me From alatt pedig tényleg azt érezhettük, hogy nem is egy fesztiválon vagyunk, hanem egy szűk pinceklubban, ahol a falakról is csorog az izzadság és a party épp a tetőfokára hág.

Iggy Pop Flow fesztiválos fellépése két dologra volt bizonyíték: hogy a rock’n’roll tényleg konzervál, és hogy ez még önmagában nem elég egy igazán maradandó koncerthez. Hiába mondta anno azt Henry Rollins, hogy színpadi energia tekintetében még több évnyi testépítés után sem tud versenyezni az egykori The Stooges-frontemberrel, ha látta volna őt Helsinkiben, valószínűleg inkább úgy nyilatkozna róla, mint a drogokról. Mert az I Wanna Be Your Dog – The Passenger – Lust For Life hármassal elinduló koncert a kötelezően magas szint fölé nem igazán ment, az olyan dalokból pedig, mint a Skull Ring vagy a Search And Destroy, hiányzott a veszélyfaktor, amitől az ember legszívesebben egy nyitott tetejű Cadillac-kel ugratott volna be a nagyszínpad elé. Persze önmagában az tiszteletreméltó, hogy majd hetvenévesen még mindig az ő szájából hangzik a leglazábban a „motherfuckers”, és hogy máig nem vált önmaga paródiájává, de a libabőr-érzést nálam nem váltotta ki.

A nagyszínpad programját az első napon a Massive Attack és a Young Fathers koprodukciója zárta – papíron. Mert hiába áll közel egymáshoz a két zenekara világa, stílusa, ideológiája, a közösen jegyzett Voodoo In My Bloodot és a He Needs Me-t leszámítva inkább egy klasszikus Massive Attack-koncertet láttunk, egy kétszámos Young Fathers-blokk-kal. A nyitó United Snakes alatt pedig szembesülhettünk az este másik furcsaságával is: a két dobossal felálló zenekar mögött egy óriási LED-falon folyamatosan fut a United Visuals Artists művészcsoport által külön nekik gyártott vizuál. Míg a Girl I Love You alatt például női nevek villannak fel Rita Orától Rachel Weiszig, addig a záró Safe From Harm mögött a Je Suis Paris felirat vált át olyan más településnevekre, ahol szintén történtek terrortámadások az elmúlt időszakban. A poszt-milleniumi információáradatot és angstot annak elszenvedőire visszatükröző vetítés zseniális, annyira, hogy néha el is feledteti velünk, hogy közben épp a triphop egyik legendája játszik. Ezt törték meg a különböző vendégek: Horace Andy továbbra is úgy énekli az Angelt, hogy attól meghasad a szív, a Mercury-díjas skót trió pedig egyáltalán nem szeppent meg a nagyszínpad előtt összegyűlt tömegtől és pont olyan vad és átszellemült volt, mint mikor pár éve először láttam őket. Koncertként talán nem ez volt a fesztivál legmaradandóbb élménye, multimédiás előadásként viszont biztosan.

A Savages (fent) 2011-ben a tagok elmondása szerint azért alakult, mert a londoni színtérből hiányzott az intenzitás és valami „ igazán vaddal, magabiztossal és szexivel” akartak előállni. A két évvel későbbi Silence Yourself bebizonyította, hogy az előbbiek nem csak üres frázisok, az idei Adore Life pedig megmutatta, hogy tudnak még keményebbek, hangosabbak és határozottabbak lenni. A kvartett végképp kilépett hősei – a Joy Division, a Siouxsie And The Banshees vagy a Public Image Ltd. – árnyékából és a finn közönségen még hajnali egykor is úgy mentek át, mint egy Sherman-tank. Talán a Warpainten láttam utoljára azt, hogy egy zenekar ennyire egységben működik, végig egymásnak játszva. Jenny Beth hipnotikus frontember, a pillanat, amikor szinte fennakadt szemekkel és megtépett öltönyben állt a tömeg vállán és énekelte a Fuckers-t, az utóbbi idők egyik legerősebb momentuma volt koncertek tekintetében, de egyébként is: lenyűgöző az az intenzitás, amivel a színpadon léteznek. Nem csoda, hogy ezen a fesztiválon a Descendents-t leszámítva csak itt alakult ki mosh pit a három nap alatt: a The Answerre vagy a City’s Fullra egyszerűen nem lehet nem megőrülni. Tökéletes lezárása volt az első napnak.

A SAVAGES A SZLOVÁK POHODA FESZTIVÁLON IS MEGGYŐZŐ VOLT ÉLŐBEN.

MÁSODIK NAP

A NYKY Ensemble Plays Steve Reich programnak csak a végére értünk oda, így inkább átmentünk a Brian Eno-felfedezett Laraaji koncertjére. A novemberben a Trafóban is fellépő jógaoktató és terapeuta zenéje inkább oda való, nem egy fesztiválra: hiába épített fel csodálatos ambient-hangtájakat egy effektezett citera, pár tibeti éneklő tál, egy gong és némi elektronika segítségével, a közeli nagyszínpadon játszó zenekar vagy a beszélgető közönség minduntalan visszarángatott minket a földre.  Így inkább elmentünk megnézni a kritikusok által Beckhez vagy Bon Iverhez hasonlított finn Lake Jons-t, ami viszont olyannyira szétesett koncertet adott, hogy inkább kivártunk a Liima nagyszínpados fellépéséig.

Ami nem más, mint az Efterklang három tagja, valamint Tatu Rönkkö multi-instrumentalista által életre hívott zenekar. Az idén megjelent debütalbumot, az ii-t négy hét alatt vették fel négy különböző európai városban, ami már önmagában jelzi, hogy a banda sokkal inkább hajlik a kísérletezés, az ismeretlen felé, mint a tagok korábbi projektjei közül bármelyik. Ez pedig érződik a koncerten is: repetitív, befelé űrhajózós, mégis groove-os krautrockból mennek át kraftwerkes robotdiszkóba vagy épp lüktető funkba. Egy klubban valószínűleg jobban működne az egész, ez látszik abból is, hogy mennyire elvesznek a zenészek a nagyszínpadon és az előttük összegyűlt eléggé foghíjas tömegen is. Viszont a kvintettet ez szemlátomást egyáltalán nem zavarja, abszolút egymásnak örömzenélnek. Ha kicsit kiforrja magát az egész, még akár egy új Animal Collective lehetősége is bennük van, érdemes figyelni rájuk.

A CHVRCHES fellépése volt a Flow első igazi meglepetése, ugyanis a rájuk jellemző himnikus szintipop úgy látszik nem csak a klubokban, hanem egy fesztivál színpadon is tökéletesen működik. A berlini kollégám által csak a Twilight-rajongók Depeche Mode-jaként jellemzett trió már a nyitó Never Ending Circles-zel euforikus állapotokat teremtett a közönségben, ami a záró The Mother We Share-ig kitartott. Valószínűleg sosem fogják a triót bíróság elé citálni túlzott eredetiség vagy túlságosan változatos számok írásának vádjával, de még úgy sem fáradtam bele igazán a kicsit több mint egy órás showba, hogy a slágereket leszámítva nekem az egész egybefolyt.

A The Rascals egykori és az Arctic Monkeys jelenlegi frontemberének a duóján, a The Last Shadow Puppets-en nyoma sem volt a szigetes koncertet uraló szétesettségnek, sőt. Arról nem is beszélve, hogy a fesztivált jellemző hangulat is nekik dolgozott: a közönség a három nap alatt többnyire visszafogott lelkesedéssel táncolta át az adott fellépést; a megfelelő helyeken persze tapsolt és kiabált, de az egész Flow így is inkább hasonlított egy külvárosi piknikre, mint a harsány és folyamatosan a maximumon pörgő Szigetre. Ehhez az atmoszférához pedig tökéletesen illettek a barokkpopos/spagettiwesternes betétek, a túlérett fehér soul, a bágyadt pszichedélia és a két tökéletes showman. Alex Turneren nyoma sem volt a pár évvel ezelőtti voltos fellépést elrontó enerváltságnak, a közte és Miles Kane között működő kémia szemlátomást a legjobbat hozza ki mindkettőjükből – a színpadon legalábbis biztosan. Persze ez nem volt elég ahhoz, hogy felpörgesse az idén megjelent második album (Everything You’ve Come To Expect) számait, de szemlátomást nem is ez volt a cél, hanem hogy mindenki jól érezze magát: ez pedig maradéktalanul teljesült is. (A The Fall-feldolgozást azért meghallgattam volna itt is.)

Anthony Gonzales a millenium utáni nugazer/szintipop/ambient egyik korszakosan kiemelkedő alakja és ezt mondom annak ellenére is, hogy utoljára a több mint tíz évvel ezelőtti Saturdays=Youth  lemezéért tudtam igazán és őszintén rajongani. Azóta az M83 szólóprojektből egy komplett zenekarrá fejlődött, kiadott még két albumot plusz egy filmzenét (azóta is bánom, hogy nem a Drive-ét) és megírta többek közt azt a Midnight Cityt, ami a sztratoszférába katapultálta a népszerűségüket – oda, ahová Helsinkiben is elvitték a közönséget. Lehet vádolni Gonzalest azzal, hogy manapság már nem csinál mást, mint hogy a grandiózus giccsből fúj egy buborékot, de kevesen tudják ezt azzal a gyermeki rácsodálkozással és jó értelemben vett érzelmességgel csinálni, mint ő. Ehhez pedig minden passzolt, az űrbe markoló színpadképen át az elképesztően lelkes közönségig, akik mintha csak erre a koncertre kerültek volna elő. Még John Hughes is elmorzsolt volna egy könnycseppet.

FKA twigs (lent) a színpadon él igazán. Úgy tud törékeny lenni, hogy közben árad belőle egyfajta erő. Úgy tud vonzó lenni, hogy közben nem adja ki magát, inkább csak sejtet. Csak az énekén keresztül nyílik meg igazán, de minden ösztönössége mellett tudja használni is, érzi, mikor jobb a csend. Táncosként inkább hipnotikus, mint csábító, de épp ezért szinte lehetetlen nem őt nézni. Minden mozdulata könnyed, hiába tudja az ember, hogy előre megkoreografált mindegyik, mégis azt érzi, hogy ott előtte bontakozik ki. Ráadásul ennek ellenére egy percnyi playback sincs, sem fals hangok. Érezhető, hogy Tahliah Barnettnek pontos elképzelése van a show minden eleméről: talán ezért is olyan magába szippantó az élmény.

A The Other Sound bunkerre hasonlító koncertterme felé tartva belehallgattunk még Kim Ann Foxman dj-szettjébe: a Hercules & Love Affair egykori énekesnője épp egy olyan lakossági remixét játszotta a The Rapture klasszikus House Of Jealous Loversének, hogy inkább besiettünk a kortárs experimentális popzene egyik legkülönlegesebb teoretikusának fellépésére.

Holly Herndon egy interjúban „hiperérzékeny hangszereknek” nevezte a laptopokat, amit tavalyi, Platform című albumával is alátámasztott: speciális mikrofonokkal rögzítette a kattintásokat, a hardware szuszogását, a felugró hibaüzenetek hangjait és az egyéb szabad füllel alig hallható neszeket. Ezeket engedte össze aztán a saját digitálisan manipulált, szétszabdalt énekhangjával, míg szinte elválaszthatatlan nem lett az organikus a mechanikustól. A végeredmény mégsem egy James Ferrarót idéző neoavantgárd kísérlet lett, amiről jobb beszélni, mint hallgatni, hanem egy poplemez, amiből kihallatszik Herndon vonzódása a klubzenékhez is. Ez utóbbi rányomta a bélyegét a finnországi fellépésére is: utoljára The Bugtól hallottam ilyen súlyos szubbasszusokat, szinte már fizikai élmény volt a közel negyven perc. Eközben a mögötte lévő kivetítőn néha élőben navigált keresztül az Akihiko Taniguchi által tervezett 3D-s világokon – amiket hol 2D-s papírmasé emberek (maga Herndon is), hol macskák, hol pedig ezernyi más dolog népesített be –, máskor meg egy TextEdit ablakon kommunikált élőben a közönséggel (többek közt arra kért minket, hogy hagyjuk ott a Facebookot, vagy írjuk meg neki, hogy mégis mi bajunk van a másik színpadon játszó Morrissey-vel), vagy laptopja kamerájának képét mutatta. Értelmezhető volt úgy is – főleg a művész baloldali elkötelezettségét ismerve –, mint a poszt-snowdeni paranoia, a kontent-túltengés és az indusztriális kapitalizmus tablója, de sima szórakoztatásként is perfektül működött. Az üzenet nem ment a zene kárára, sőt: reméljük minél előbb elhozza majd az UH fesztivál Magyarországra, például a show végén belengetett új lemezével.

HARMADIK NAP

A nap első zenekara, a finn Death Hawks valahol a Hawkwind, a Led Zeppelin és a Popul Vuh háromszögében helyezkedik el, azaz a hatvanas évek speedben érlelt pszichedelikus rockját ötvözik repetitív és groove-os krautrockkal, valamint némi folklórral. A két évvel ezelőtti A38-as koncerthez képest határozottan pozitívabb az összkép, elszállós dzsemmelések váltják egymást a maguk repetitivitásában is húzós részekkel, egyben van az egész, mintha az első Woodstockot a Kailashon rendezték volna. A show részt pedig elviszi a félmeztelen bőrnadrágos Lemmy-imitátor, aki a koncert nagy részében nem csinál mást csak az erősítőkön táncol.

Innen megyünk át megnézni a helyi kedvencnek számító Almát, akit a kritikusok már kikiáltották az új Robynnak, de nekünk két szám után inkább Miley Cyrus jutott eszünkbe: vadóc és szemtelen pop, vagány színpadi attitűd, viszont a dalok egyelőre még felejthetők. Ebből még bármi lehet.

A Descendents (fent) az 1970-es években lényegében feltalálta a poppunkot és lerakta a melodikus hardcore alapjait is. Idén pedig tizenkét év hallgatás után kiadtak egy új lemezt (Hypercaffium Spazzinate), amiben az a legjobb, hogy kijöhetett volna a definitív Everything Sucks után egy évvel is és senkinek sem tűnne fel. Jó volt látni, hogy a már az ötvenes éveikben járó tagok ugyanolyan őszinte lelkesedéssel és nyers energiával nyomják a két perces klasszikusokat kávéról, gördeszkázásról, csajokról és szülőkről, mint anno a kezdetben. Semmi sallang vagy átkötő szöveg, lemegy egy szám, gyors beszámolás és jön a következő, az első sorokban crowdsurfing, hátul sörlocsolás, eszményi minden. Olyannyira, hogy kis késéssel érünk csak át az Anderson .Paak & The Free Nationals-re (lent).

Akiknek idei, Malibu című debütálása ott van az év legjobb hiphop/neosoul albumai között. Az utóbbi egy-két évtized lényegében összes feketezenéjét legalább egyszer megidéző lemezt átszövő életöröm pedig a koncertből is sugárzik. A Bubblin’-nal induló egy és negyed óra tiszta örömzene, egy olyan frontemberrel, aki ha kedve tartja, beül a dobok mögé és közben freestyle-ozik, miközben a zenekara páratlan virtuozitással vált lovers rockból mondjuk klasszikus hiphopba. Paak flowja elképesztően jó, ráadásul látszik rajta, hogy imádja az első finn fellépése minden percét, szinte minden harmadik száma után elmondja, hogy ide még mindenképp visszatér. Szinte már a tavalyi Kendrick Lamar-albumot idéző stílustobzódást zár le a David Bowie-féle Let’s Dance, mi pedig ismét elkönyveljük, hogy nem véletlenül figyelt fel Dr. Dre is a rapperre.

A New Order az 1989-es Technique óta nem adott ki olyan jó lemezt, mint a tavalyi Music Complete, azonban a koncertem sem ez a csúcsforma, sem pedig Peter Hook hiánya (vagy Gilian Gilbert szintetizáros visszatérése) nem érezhető. Illetve, előbbi talán igen: a tizenegy számos setlistből négy az új albumról van, a többi pedig olyan kihagyhatatlan klasszikus, mint a True Faith, The Perfect Kiss vagy a Blue Monday. Bernard Sumner azonban továbbra is olyan bizonytalanul énekel néha, mintha most állna először a színpadon és gitározni sem tanult meg még rendesen – de az igazat megvallva nekik ez áll jól. A záró két Joy Division-feldolgozásra (Decades, Love Will Tear Us Apart) pedig szerencsére nem maradtunk…

...mert közben a The Black Tentben a kurrens garázsrock szcéna egyik legszórakoztatóbb erőműve, az éppen két dobos, egy gitáros és egy basszusgitáros felállásban játszó Thee Oh Sees nyomta, olyan hangerőn, hogy az orrunkon lövellt ki a dobhártyánk. Az MC5 vagy a The Stooges legvadabb pillanataira emlékeztető véreres szemű nyers rock’n’rollt csak néha töri pár ördögszekér görgetős elszállás, John Dwyer pedig olyan intenzitással játszik, mintha simán kibírna még pár órát a színpadon. Talán így hangzana a Lightning Bolt, ha ráfüggnének a Blue Cheers-re.

Utána belenézünk az egykori Skull Disco kiadót életre hívó producer, Shackleton Powerplant című műsorába, ami elvileg egy tánctéren egyesíti a modern klasszikus és kozmikus zenét a rá jellemző fülledt és rituális törzsi esztétikával. Ami sajnos jobban hangzott leírva: amit a Voimalában kaptunk, az egy túl sok felé elinduló, emiatt pedig egyre inkább széteső szett, amiből mintha még ő sem tudná, mit akar kihozni. Dj-ként Shackleton mestere annak, hogyan hozza ki alig pár elemből a Berlinből, Bristolból, Detroitból és Havannából összegyúrt paranoid metropolis idegőrlő hangjait, de most valahogy nem ment neki. A szomszédban zajló Sia-koncert (fent) pont olyan volt, mint a Szigeten is, mi pedig inkább szaladtunk a fesztivál talán legjobban várt előadójára.

Antony Hegarty, az Antony And The Johnsons Mercury-díjas transznemű frontembere idén ANOHNI névre váltott és az identitás mellett stílust is cserélt: a lebegős barokkpop helyét átvette az experimentális tánczene. A két úttörő producerrel (Hudson Mohawke, Oneohtrix Point Never) felvett ötödik/első albumot pedig régóta nem látott kritikai tömjénezés fogadta: egyesek a bátran politizáló, brutálisan őszinte szövegek miatt éltették, mások azért, mert ennek ellenére az egész inkább volt zavarbaejtően esendő és fájdalmas, mint arcbamászó és harcba hívó. A HOPELESSNESS az olyan témákat, mint a gyerekmolesztálás vagy a szíriai drónbombázások, szívfacsaró crooner-vokálokba és fülbemászó alapokba csomagolta; amilyen gyönyörű, pont olyan kényelmetlen hallgatnivaló is. Ahogy a The Guardian kritikusa megjegyezte, a dalok „tökéletes trójai falovak”: a felszínen ártalmatlan pop-balladák, amelyeken keresztül Antony elérhet és gondolkodásra késztethet egy teljesen új közönségréteget is.

Miután a brüsszeli koncertre a jegyek hatvan euróba kerültek – amit még az egyöntetű kritikai hozsanna és az Antony And The Johnsons-os múlt sem indokol –, kíváncsi voltam, mit ad hozzá a lemezhez az élő fellépés. Spoiler: egyszerre mindent és semmit. Már a felvezetőként szolgáló húsz perces némafilm, amiben nem történik más, mint hogy Naomi Campbell táncol egy bunkerben, előrevetíti, hogy a fellépés néha önnön művésziességének kardjába dől és valóban. A színpadkép nem áll másból, mint egy hatalmas kivetítőből, két emberrel, aki az alapokért felelős (elvileg ez a két producer, gyakorlatilag túl távol álltam ahhoz, hogy megállapítsam, de igazából mindegy is) és magából a főhősnőből, aki teljesen feketében, az arcán egy kámzsával énekel végig. A számok alatt különböző nőket mutatnak válltól felfelé, ahogy szinkronban éneklik a szöveget – és ennyi. Egyfelől persze felfogható egy ideológia kiteljesítéseként is – Hegarty mindig is élesen bírálta a modern celebkultuszt – és ha úgy veszem, semmi sem vonja el így a figyelmet az ő földöntúli hangjáról és a dalok üzenetéről. Másrészt pár tényleg nehezen feledhető pillanatot leszámítva olyan az egész, mintha egy furcsa listening partyn lennénk. Pont eltalálja azt a vékony határvonalat, amikor még nem túl avantgard és elidegenítő ahhoz, hogy csak performaszként legyen értelmezhető, de igazság szerint koncertnek valahogy nem elég bátor és lebilincselő, a már-már szájbarágósan populista pillanatokról nem is beszélve. Kár érte.

(A cikk nem jöhetett volna létre budapesti Finn Nagykövetség nélkül, akiknek ezúton is köszönöm a lehetőséget.)

Kollár Bálint

fotó: Samu Hintsa / www.samuhintsa.com, Kondrukhov Konstantin, Samuli Pennti, KopterCam, Tomi Palsa

és még néhány hangulatkép: