A pillanat embere – Zétényi Zoltán (Fotórecorder 5. rész)

Erdőmérnökként végzett, pszichológusként folytatta a pályáját, naná, hogy rockújságíróként ismerte meg az ország. Zétényi Zoltán neve nem csak azok számára csenghet ismerősen, akik órákig tudnak szemlélődni a régi sulis magyar punktörténelmi fotók szürreális világában, hanem azok számára is, akik a rendszerváltás előtt, alatt és után rockmagazinok olvasgatásával múlatták az időt. Polifon, Polip, Rock-Club, PopExpress – íme néhány rockmagazin, melyekben ZéZé tevékeny szerepet vállalt alapítóként és szerkesztőként. Most a fotográfus oldalát is bemutatjuk. Zétényi autodidakta fotós. Pataky Attila szép szavaival: a pillanat embere. Fotórecorder rovatunk ötödik része következik (Zétényi Zoltán fotóiból az alább látható több mint ötven kép után két másik, még bőségesebb galériát is bemutatunk).

Névjegy: Zétényi Zoltán

Születési hely és idő: Pápa, 1944. április 30.

Mióta fotózik: 1954

Kedvenc kamerák: Canonok, a nagyfilmesek közül a Hasselblad és Mamiya. Az utóbbival sokáig dolgoztam magam is. Hasselbladból nekem csak a koppintás, a Kijev jutott.

Kedvenc objektívek: 200-as kis tele’ portréhoz.

Kedvenc fényképészek: Díner Tamás „professzor”, Kunkovács László Kossuth-díjas néprajzi fotográfus, Lengyel P. László a száguldó rockfotós, Máté Bence, az erdésztechnikusból lett sztár-természetfotós, Pácser Attila kreatív fotós és Kaiser Ottó fotóművész.

Kedvenc külföldi fényképész: Moreno Zanardo, a Camera Soave alapítója.

 

- Mióta fotózol?

- Gyerekkorom óta, mint oly sokan. Egy Altissa Box géppel kezdtem az ötvenes évek közepén. Amikor középiskolás lettem, vettem egy Verramatic nevű NDK-s gépet, ami az akkori időkben a nem profi világban a technika csúcsát jelentette: beépített fénymérővel bírt, ez már kisfilmes gép volt. Utána jött egy Canon pocket-gép, utána már csak Canonjaim voltak. Két FTb, egy ezüst és egy fekete vázas, két AE1-es, a teljes szettet egy betörésnél ellopták, újraindulásként vettem még egy analóg gépet, az EOS 5-öt, aztán átléptem a digitális korszakba egy EOS 20 D-vel. Ha a pénztárcám és az életem engedi, még egy fejlesztésre talán sor kerülhet. Van, akinek a Fradiért dobog a szíve, van, akinek az Újpestért, nekem a Canonért.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a rockfotózással?

- 1979-től kezdve az Ifjúsági Lapkiadónál dolgoztam a sajtó- és közvélemény-kutató osztályon, mint pszichológus-diplomás szociológus. Volt ott egy kollégám, dr. Nagy Gyula (ez nem a Fekete Lyukról elhíresült Nagy Gyula – a szerző megjegyzése), akivel hasonló volt az érdeklődésünk, szerettük a rockzenét és hamar egy hullámhosszra kerültünk. Abban az időben a csöves jelenség állt az érdeklődés középpontjában. Mivel alapvetően ifjúságkutatással foglalkoztunk, elhatároztuk, hogy végzünk egy kutatást a rockzene és ifjúság témakörében. Azzal kezdtük, hogy a téma feltárása érdekében interjúkat csináltunk rajongókkal, rockzenészekkel és szervezőkkel, szakírókkal, így névrokonoddal, Lévai Julival. Majd ezerfős reprezentatív, úgynevezett omnibusz, vagyis „mindenről” kérdező felmérést végeztünk 14 és 30 évesek közötti magyar fiatalság körében. Az ilyen kutatásokat negyedévenként folytattuk, más-más témakörökben. A legizgalmasabb kérdések egyike az volt, hogy kik a legnépszerűbb énekesek/zenészek.

Fekete Bárányok koncert, 1980, Hajógyári-sziget

- Kik voltak?

- Értelmiségi körökben mozogva inkább a keményrock és az alternatív zene állt hozzánk közelebb. Ám a legnagyobb döbbenetünkre: Korda György lett a győztes! S rögtön utána a Neoton Família!

- Na, ne már! Szerintem hülyére vettek titeket a kölykök!

- De bizony. Korda, s a Neoton. A Beatrice nevét csak nagyítóval lehetett fölfedezni a válaszokban. A szociológiai kutatást legjobban fotókkal lehetett dokumentálni, részben azzal, ami a színpadon, részben azzal, ami a nézőtéren történik. Gyula és jómagam fényképezőgéppel gazdagon felszerelkezve kivonultunk és elkezdtünk kattintgatni. Fotózgattam és oda-odajöttek hozzám az újságírók, hogy nem jött el a fotósom, tudnál-e segíteni. Persze, hogy tudtam. Így kezdtek megjelenni a fotóim különböző lapokban. De ekkor még messze voltam attól, hogy rockfotósnak tekintsem magam.

- Hogyan folytatódott a dokumentációs tevékenységed?

- Sokáig folytatódott a kutatás, majd „összeszűrtem a levet” egy pszichiáter kollégával, dr. Rácz Józseffel, aki a SOTE-n foglalkozott ifjúságkutatással. Együtt kezdtünk publikálni a Kritikában és más folyóiratokban a rockzene vizuális megjelenéséről, a zenészek testbeszédéről. Megpróbáltuk mindezt tipizálni. A kutatás során keveredtem a punkkoncertekre is.

a Beatrice egy szolnoki koncerten

- Ki volt a legkreatívabb figura a rockszíntéren?

- Nagy Feró. A fotós próbálja „előre metszeni”, kitalálni, hogy merre fog mozogni az előadó, mit fog csinálni, mert a szerint kell a fotósnak is mozognia, lekövetni a figurát, állítani a távolságot. Nagy Ferónál ez nem volt egyszerű. Hozzáteszem: abban az időben még nem volt automata távolságmérés, akkor még minden manuálisan ment. Ráadásul nekem, mint külsős fotósnak nem volt lehetőségem hozzájutni nagy érzékenységű filmekhez. Ennek csak egy forrása volt: az MTI. Ha az embernek volt MTI-s ismerőse, akkor nagy ritkán kéz alatt tudott keríteni. Magyarországon akkoriban köznapi halandó nem tudott hozzájutni ilyesmihez, az akkori dollárhiányos korszakban a devizagazdálkodók sajnálták erre a pénzt, csak annyit hoztak be, amennyi az MTI-nek kellett, meg a Népszabadságnak, azt’ slussz! Ez a közel két évtizedes rockfotós gyakorlat jó iskolának bizonyult, amikor 1998-2000 között Torgyán József miniszter mellett sajtófőtanácsosként végigfotóztam valamennyi protokolleseményt.

- Vissza az akcióhősökhöz!

- A popszcénában Szikora Robi volt még egy ilyen örökmozgó frontember, akinél nagyon kellett figyelni, mert nem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban mit fog csinálni. Ezzel szemben megemlíthetem az alternatívokat, akiknél az énekes nem produkált túl sok váratlant. Magukba roskadva, mentőövként kapaszkodtak a mikrofonállványba és úgy osztották az igét. Gondolok itt az Európa Kiadóra, a Kontrollra, vagy a Balatonra. Ez egy tipikus szorongásos habitus; vállait összehúzva, lábait összegabalyítva kapaszkodik a jóember. Ennek ellentéte a hard rock, ahol támadóállásba helyezkedik az énekes, és még a fejét is úgy szegi föl, mint aki arra készül, hogy nekimegy a falnak. Támadás! Ennél természetesen finomabb rétegzett megállapításokat is tettünk ebben a tanulmányban, mely négyszáz oldalra rúg, de sajnos nem jelent meg, mert a Magvető Kiadó, amellyel annak idején érvényes szerződésünk volt, időközben összedőlt. Azóta többször is próbálkoztunk a kiadásával, némiképp felfrissítve és kiegészítve két fejezettel, melynek témája a szex és a drog.

a Kontroll Csoport egy gödöllői koncerten, Bárdos Deák Ági átlátszik

- Mi volt az első koncert, amit megörökítettél?

- A Hajógyári szigeten a Fekete Bárányok koncert. Ez volt az a buli, amelyen Feró a „Nemzet csótánya” feliratú pólót viselte. Ennek a politikai háttere sem érdektelen, hisz’ az Ifjúsági Magazin szerkesztősége szervezte a hagyományteremtő bulit, amely az KISZ-vállalat Ifjúsági Lapkiadó havilapja volt. Ez ma már történelem. Mellesleg az én kutató osztályom is ennél a cégnél volt. Az első döbbenetet az okozta, amikor a Bizottság együttest bekonferálták. Előzenekarnak lenni hálátlan szerep, mert mindenki a főszereplőket várja, s frusztrálja a közönséget az időhúzásnak tekintett kezdő csapat. Ráadásul úgy jelentették be magukat, hogy ők katasztrófazenét játszanak. Hát, igaz ami igaz, elég meglepő volt például a Na ne, na ne, na ne hülyéskedj… szövegű daluk, ami egyébként zseniális. Később nagy rajongójuk lettem, sokat fotóztam őket.

- Hogyan lettél rockújságíró?

- Rockújságírói pályám Lévai Juli ajánlatával indult, aki felhívott, amikor a Polifon indulóban volt 1985-ben, hogy volna-e kedvem beszállni a lapba (a lap történetéről a nyomtatott Recorder magazin 2011/11-12-es, harmadik lapszámában beszélgettünk Lévai Júliával - a szerk.). Abban az időben, hogy a korabeli terminológiát idézzem: „még nem értek meg a társadalmi és politikai feltételek ahhoz, hogy hivatalos rockzenei lap indulhasson az országban”. A Polifonnak nem volt lapengedélye, de Siklósi Norbert, a Pallas Lap- és Könyvkiadó vezérigazgatója felvállalta, hogy időszakos kiadványként jelenjen meg.

Bizottság-koncert, szintén Gödöllőn

- Fordítsuk le ezt azoknak a fiatal olvasóknak, akik napjaink irtózatos Orbán-diktatúrájában vergődnek.

- Ez azt jelentette, hogy megjelenés előtt minden egyes számot el kellett vinni a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságára, ahol elejétől a végéig gondosan elolvasták az összes kéziratot, majd azt mondták, mehet. De facto cenzura bizottságként eljárva. Böcsületükre legyen mondva, soha, egyetlen betű javítást nem kértek. Ma már koszorús költő – Turczi István – az, aki elolvasta és jóváhagyásra javasolta az anyagot. Jómagam egyébként a lapnál rovatvezetőként funkcionáltam, mint lapkiadós munkatárs. Ezzel kezdődött a popzenei újságírói karrierem.

- Milyen indíttatásból kezdtél járni punkkoncertekre?

- Kutatásaink során nem munkált bennünk semmilyen előítélet, szociológusként értékmentesen kezeltük a rockzenét: minden műfaj minden érdekesnek tűnő eseményét, színpadi sajátosságait dokumentáltuk, legyen az negédes vagy bármilyen extrém, így jutottunk el a punkkoncertekre is.

- Szerencsés ember vagy, hiszen az európai rocktörténelem egyik legkirívóbb balhéján jelen voltál szemtanúként, megörökíthetted fotómasináddal a tollas halált, a CPg legendás csirketépős buliján.

- Amikor megpillantottam a hangszerállványhoz kikötözött tyúkot, persze azonnal a Ricse-mendemonda ugrott be a sosemvolt csirkedarálásról. Sejtettem, hogy ennek rossz vége lesz. Egyik oldalon a rémülten pillogó kis jószág, másik oldalon az erős zenétől egyre jobban felhergelt fiatalok. Ha jól emlékszem, valaki elkezdte skandálni, hogy „Tyú-kot a-karunk!!”, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy mi fog történni. A történeti hűség kedvéért el kell mondanom, hogy a Ricse soha nem darált csirkét, de Erdős Péter hanglemezgyári tótumfaktum egy tévéműsorban tényként mondta. Egyébként az említett közvélemény-kutatásunkban sokan mondták, hogy hallottak róla.

a CPg és a Kozák téri balhé 1983-ban

- A zenekar tagjai úgy mesélték nekem, hogy nem szándékoztak likvidálni a szárnyast, de látván a totál beindult, üvöltöző közönséget, igen bölcsen úgy döntöttek, hogy jobb, ha ők vágják el a torkát, mint sem megvárnák, míg megindul a tömeg. Ki tudja, hol álltak volna meg?

- Számunkra, mint résztvevő megfigyelők számára nem volt követhető ez a zenekari dilemma, de várható volt, hogy itt vér fog folyni. A helyzetből – a teljesen kiszolgáltatott tojó és a metszőollóval fölszerelkezett énekes – egyértelműen erre következtettünk.

- Nem azért volt az énekes Haska Bélánál a metszőolló, mert el akarták metélni a csirke nyakát: a nyissznyassz-szerszám fegyverként szolgált. Koncert előtt helyi vagányok megfenyegették a CPg tagjait, hogy meg lesznek csapva, ezért alaposan felkészültek. Béla magához vette az ollót, egy mikrofonállványt szétcsavarozva a színpad oldalának támasztottak. Megfogadták a szegediek, hogy ha bármelyikükhöz csak egy ujjal is hozzáérnek, megállítják a bulit és a bajkeverők le lesznek verve vassal. Végül is nem őket kapták el, hanem egy óbudai legendát, Kecsót, a Kokain Rohamosztag nevű punkcsoport showmanjét. A punkkoncertek ebben az időben elég brutálisak voltak. Mi volt a legriasztóbb?

- Talán a pogózás.

- Öntörvényű tánc, tekintet nélkül a körülötted állókra…

- Ilyet még nem láttunk, és nem igazán tudtuk megfejteni. Nyilván attól érzem jól magam, hogyha oldódik a bennem levő feszültség. Ezekben a gyerekekben túl sok feszültség lehetett. Céltalan agresszió. Nem Gipsz Jakab vagy Stux Józsi ellen, hanem az egész világ ellen. A rajongókkal fölvett interjúk egytől-egyig azt igazolták, hogy frusztrált, horribile dictu sérült fiatalokból került ki a közönség kemény magja, de az óvatosabbak is hordoztak magukban elegendő sérülést.

pogózás ezerrel

- Nem érezted magad veszélyben? A titkosszolgálatok beható érdeklődést tanúsítottak a rendszerellenes punkmozgalom iránt, egy punk számára ez időt tájt sarokigazság volt, hogy a fotós vagy az újságíró nem feltétlenül a jóakarója.

- Kétségtelen, hogy a keményebb közönség nem nagyon szerette, ha fotóztuk, a punkok pedig különösen nem. Tettlegességre nem emlékszem, párszor rendesen leköpködtek, egyszer talán fejbe is vágtak, de később már ismertek és különösebb atrocitás nem ért.

- Téged nem környékeztek meg a belügyesek, hogy nekik is dolgozz?

- Talán azért nem, mert nekem már akkor elég sok volt a rovásomon, az ellenzék másod-harmad vonalában voltam, aláíróként, szamizdat-vásárlóként, a repülő egyetem rendszeres látogatójaként, Hegedűs-tanítványként. „Nyilvántartanak – Nyilván tartanak tőled” –, hogy a klasszikus Kontroll Csoport-szöveget idézzem.

- A punkkoncerteken készült fotókon kívül melyik az a balhés fotó, amely most hirtelen eszedbe jut?

- Amikor Kiki, az Első Emelet énekese egyszer 56-os feliratú pólóban lépett föl. Emiatt őt is meghurcolták. Egyébként a rockzenének ez idő tájt úgy en bloc eléggé ellenzéki stichje volt. Nem véletlen, hogy a Ricsét megkeresték a Fölöspéldány tagjai. Ez egy periferikus irodalmi jelenség volt. Levették a Ricse rendszerkritikus fellépését, tetszett nekik az agresszív előadásmód. Talán egy vagy két közös buli volt, aztán Ferónak leesett, hogy ők csak eszköz gyanánt szolgálnak s kiszállt a buliból. Kőbányai János volt az összekötő kapocs.

Kiki a balhét kiváltó "56"-os pólóban

- Az Antwerpeni „Diamond Awards” nevű nemzetközi sajtófotó fesztivál nagydíjára jelölték az egyik fotód. Mi ennek a története?

- Harmadik helyre futott be a fotóm, ami Henry Rollinst örökítette meg. A fotó a VHK-val közös koncerten készült, 1988 októberében. Abban az időben nem volt egyszerű utazni, úgyhogy sajnos nem tudtam kimenni és személyesen átvenni a díjat, de kaptam egy oklevelet és értesítettek, hogy a díjazott fotókat, így az enyémet is Európa minden országában bemutatták a közönségnek egy körút révén. Rollinst egyébként nem nehéz jól fotózni, rendkívül kameraérzékeny ember. A következő évben Deák Billről készült fotómat is jelölték.

ez nem az említett díjnyertes Rollins-kép, de lehetne díjnyertes ez is, zseniálisan kapja el a pillanatot

- Úgy tudom, hogy egy másik Rollins-hoz kötődő történeted is van…

- Egy alkalommal meglepve láttam az interneten, hogy a Rollins Band Turned On című koncertalbuma amerikai kiadásának borítójára az én koncertfotómat tették föl (jobbra), ami ugyanezen a VHK-s koncerten készült. Természetesen ezért sem kaptam egy fillért sem, de még egy tiszteletpéldányt sem. Kíváncsi vagyok, hogyan jutott el hozzá a fotó.

- Történetesen én küldtem el neki, tizenegy másik kíséretében, de valamennyi fotó hátoldalán szerepelt a neved, ezért is tűntették fel a borítón. Készült-e másik lemezborító a közreműködéseddel?

- A Pa-Dö-Dő első albumának hátsó borítóján (ott kattints a borítóra és megjelenik) is az én fotóm látható. Ez műtermi fotó.

- Ugyancsak műteremben készítettél egy remekbe szabott sorozatot az ekkor alig tizennyolc éves Botos Kriszta művésznőről, aki az Auróra zenekart rátette a térképre. Mikor láthatjuk ezeket a képeket a zsenge énekesnőről?

- Költözködés után vagyok, amint megtalálom…

- Mikor és hol rendeztek kiállítást a fotóidból?

- Rockfotók” címmel első egyéni kiállításomat a Petőfi Csarnok 1985-ös megnyitója alkalmával rendezték meg. Ennek előzménye egy miskolci csoportos kiállítás volt. Később Egerben és Ajkán volt ennek folytatása. Az öt földrészen tett utazásaim során készült fotóim tucatnyi helyen kerültek falra.

1982. augusztus 17., Edda Művek koncert, és igen, az ott egy fegyver Pataky Attila kezében

- Milyen tapasztalatokra tettél szert fotóid utó-hasznosításával kapcsolatban, a könyves megjelenéseket tekintve?

- Ez állandó küzdelme a fotósoknak, hogy a fényképeiket hozzájárulásuk és honorárium nélkül felhasználják. Hozzáteszem: ez a Rollins Band-es „akció” még az enyhébbek közé tartozik. Az igazán mellbevágó az, amikor megállapodik az ember egy könyv szerzőjével – szóban vagy írásban és ennek ellenére egy fillér sem üti a markát. Csak így felsorolásképpen: így jártam a Trunkos András által jegyzett Bikini-könyvvel, de Pozsonyi Bence sem fizetett egy fillér honoráriumot a két kiadásban is kiadott magyar punktörténeti önképzőköri kísérletéért, a Sikeres Nők lappal, vagy egy mai történet: legutóbb az Alexandra Kiadó az Első Emeletről kiadott könyvemért nem fizetett.

- Fotózol-e még?

- Természetesen. Ma is fotózom és újságíróskodom, de nem rockzenei terepen, hanem visszatértem eredeti szakmámhoz: erdészeti területen szerkesztek internetes és nyomtatott lapot. A vad nem húz le.

interjú: Lévay Tamás
nyitókép: Zétényi Zoltán

és akkor egy bőséges válogatás Zétényi Zoltán fotóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!): 

a Nemzet Csótánya a Fekete Bárányok között, 1980, Hajógyári-sziget: 

Pataky Attila csatába hívja híveit 1982-ben: 

imádkozik is népéért: 

majd megpihen (ez már egy másik koncert a korszakból): 

de aztán később ő kerül célkeresztbe, a kör közepén áll:

Nagy Feró bikiniben a Bikiniben: 

itt meg már Judast Priestben és a 2.0-ás Beatricében: 

Feró Waszlavikkal egy 1986-os Rice-koncerten, ezúttal majomként a Pecsában:

és egy teljesen más jelmezben, 1991-es Pecsa-koncerten: 

a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat piknikje, duci sörökkel: 

az 1983-as Kozák téri CPg-balhé, Haska a csirkeszívvel: 

CPg-koncert, 1983, Kozák tér: 

Haska Béla CPg-frontember teli torokból: 

a Kozák téri pogó legendás punkokkal: 

Auróra Cirkáló: 

az Auróra Cirkáló frontján Kriszta tarajjal...

... és felnyírva: 

efZámbó a Bizottság gitárosa (micsoda ing!): 

Menyhárt Jenő egy Jégszínházas koncerten az Európa Kiadóban: 

és még mindig Jenő, mindig az Európa Kiadóban, de egészen pazar megjelenéssel egy Ikarus Művházas koncerten: 

Menyhárt Jenő fogszólózik: 

jobbra Dönci az Európa Kiadóból, balra Szirtes János képzőművész-performer a Budai Parkszínpadon: 

Másik János egy Kiadó koncert előtt (vagy után): 

Waszlavik show: 

a VHK a Ganz Művelődési Házban, 1988-ban: 

Hobo a Bercsényiben, 1980-ban:

a Hobo Blues Band az 1984-es Vadászat album bemutatóján a Budapest Sportcsarnokban: 

Kóbor János egy 1987-es Omega-koncerten a Kisstadionban: 

egy 1984-es LGT-koncert: 

P. Mobil és Schuster Lóránt: 

a P. Mobil 1983-ban: 

a Piramis akcióban, 1980-ban a Metró Klubban: 

egy pécsi Karthago-koncerten Gidófaly Attila száll a szintikkel: 

Laár András a Kassák klubban, amikor még festette magát a KFT: 

Szikora Róbert és két gida: 

Szikora Róbert otthonában komponál: 

egy első osztályú Első Emelet-közönségtalálkozó BMX-ekkel: 

Flipper Öcsi a Step zenekar élén a nyolcvanas évek végi koncerteken gyakran bevetett félmeztelen modellek egyikével: 

itt pedig tán épp szerenádozik: 

Karda Beáta és a bugyivillantás ezerkilencszáznyolcvanvalahány: 

nagyon hűvös Pa-dö-dö: 

Szandi-li: 

az alapfelállású Tereskova 1991-ből vadító vörösben: 

Originál Tereskova: 

Nagy Kriszta Prince-nek is ihletet adó szimbólummal: 

Henry Rollins 1988-ban Magyarországon, avagy trve do it yourself: 

Rollins a Ganz Művházban, 1988-ban: 

ugyanott két évvel később a UK Subs: 

Alice Cooper 1990-ben az MTK stadionban: 

ugyanabban az évben, ugyanott az első David Bowie-koncert Budapesten: 

A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!
 

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.