Párhuzamos pályákon – A zene is sport, a sport is zene?

2016.08.17. 11:00, rerecorder

la-sp-wc-mexico-soccer-chant-20140623.jpg

Mi a közös a sportban és a zenében? A válasz egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik, pedig ha jobban beleássuk magunkat a témába, szerteágazó és roppant izgalmas társadalomelméleti, filozófiai és kulturális kérdésekbe botlunk. A már indulása előtt – és persze a versenyek alatt is – ellentmondásos riói olimpia apropóján éppen ideje összekötni a szálakat. A 44. Recorder magazinban megjelent írás következik a 2016-os olimpia célegyenesében.

Szurkolói énekek

Zene és sport legnyilvánvalóbb közös metszetét a szurkolói himnuszok adják. Mindannyian ismerjük a leghíresebb futballindulókat, a liverpooli You’ll Never Walk Alone-tól az idei foci EB legnagyobb slágeréig. Lépjünk azonban egy kicsit el maguktól a daloktól és próbáljuk meg a sportarénákat úgy szemlélni, mint hatalmas kórustermeket, ahol több tízezer ember együtt dalal. Ezt tette Michael Nyman is, akinek a.e.t. című zenedarabjában a Queens Park Rangers futballklub szurkolói rigmusai is szerepelnek. Nyman szerint ugyanis a meccs egy „hatalmas kollektív sztereofonikus zenei esemény, amelyben a zene spontán, köznyelvi formája arra szolgál, hogy fenyegetést, biztatást vagy gúnyolódást fejezzen ki.” Ez persze nemcsak a labdarúgásra lehet igaz, az NBA-ben rutinszerűen visszatérő, ritmusos „defense, defense” kántálások vagy akár a hokimeccseken sajátosan bejátszott dallamtöredékek is ide vehetők, amelyekkel mind a sportesemények sajátos hangkörnyezetét lehetne megalkotni.


ELLENTÉTES FÉLIDŐK UTÁN - SPORT ÉS POP, KÉT RÉSZBEN.


Identitásképző erő

A szurkolói énekek persze igazán különlegesek, nemcsak az aktivitás szempontjából, hanem azért is, mert zene és sport kapcsolatának legfontosabb elemét, az identitásképző erőt emelik ki. Ugyanis ha jobban belegondolunk, mind maga a sport (legyen az a szurkolás vagy az abban való részvétel), mind pedig maga a zene (egy-egy együttesért való rajongás vagy az aktív zenélés) borzasztóan fontos személyiségalakító tényező. Ahogy a híres popzene-esztéta Simon Firth írja: „a lényeg nem az, hogy egy bizonyos zenei darab vagy előadás mit mond el az emberekről, hanem hogy hogyan alakítja őket, hogyan kreál és hoz létre egy élményt – zenei élményt, esztétikai élményt –, amelyet kizárólag úgy érthetünk meg, ha egy szubjektív és egy kollektív identitást is felvállalunk.” Ebben az értelemben az Éjjel soha nem érhet véget – akár eredeti megjelenésekor, akár a most nyári EB idején – nem csupán fülbemászó refrénje miatt fontos, hanem azon tulajdonsága miatt is, amellyel az azt éneklő tömegek kifejezik valahová tartozásukat, leírást adnak önmagukról. Persze nem feltétlenül kell, hogy érintkezzen zene és sport a szurkolói énekeken keresztül ahhoz, hogy ez az identitásképző erő, és azon keresztül a párhuzam látható legyen. A sportesemények látogatása, vagy akár csak azok követése televízióban vagy más eszközökön keresztül, megfeleltethető a zenefogyasztás különböző módozatainak, a koncertlátogatástól az otthoni zenehallgatásig. Nem véletlen, hogy a nyugati világ tetszőleges pontján felnövő tinédzserek falán vagy sportolót vagy popzenészt ábrázoló plakátok díszelegnek (vagy díszelegtek, ki tudja, divatban van-e ez még manapság is).

decibel-tour-crowd.jpg


A sportolók is popsztárok

Ezzel el is érkeztünk a sport és zene azon hasonlóságához, amely a popkulturális szerepből adódik. Nincs még egy olyan szelete a minket körülvevő kulturális közegnek, amelynek legnagyobbjai elérhetnék ugyanazt a státuszt, mint társaik a popzene és a sport csúcsain. Hollywood és a tévécsatornák sztárjain persze lehet vitatokozni, de míg a leghíresebb színészek is inkább csak celebstátuszt tudnak elérni, addig a pop-rocksztárokra és a legsikeresebb sportolókra megfoghatatlan hősökként és/vagy példaképekként szokás tekinteni. Elég csak a huszadik század legmeghatározóbb kulturális ikonjaira gondolni Elvistől és Pelétől Adeléig és Cristiano Ronaldóig. Mind a sport, mind a zene a tömegek szórakoztatása és egyben kitörési útvonala. A legismertebb szereplőkről szóló, még ma is dúsan burjánzó népmeseszerű történetek pedig biztosítják azt, hogy eme popkultúra fogyasztói ne szimpla rajongók, hanem a rajongás tárgya helyére magukat odaképzelő, ennek érdekében gyakran komoly célokat is kitűző, azokat nem egyszer megvalósító emberek legyenek.


Azonosságok

Sport és zene azonban nemcsak a befogadó oldaláról hozható párhuzamba, de az aktív résztvevők, zenészek, sportolók élete is sok mindenben megegyezik. Hans-Dieter Krebs, nemrég elhunyt német újságíró szerint például a sport és a zene négy alapvető tulajdonságban osztozik:

a, előre lefektetett szabályok mentén űzhetők (amely szabályok azonban a végtelenségig variálhatóak);
b, a legmagasabb szinten megköveteli az embertől a folyamatos mentális és fizikális edzettséget;
c, piramisszerű kiterjedéssel bír az amatőröktől az elitig;
d, egyetemes kifejezési formákat hoz létre.


AZ OLIMPIA APROPÓJÁN ÖSSZEFOGLALTUK A GÖRÖG ZENE ALAPJAIT IS.


Szabályok

A négy közös pontot jobban szemügyre véve még szebben kirajzolódnak a hasonlóságok, és azokon keresztül persze a lényeges eltérések is. A szabályok meglétét nagyon jól ismerheti bárki, aki megpróbált már bármilyen hangszeren megtanulni játszani, vagy bármely (főleg csapat)sportot akár csak hobbiként is űzni. Ugyan azt is gondolhatnánk, hogy a zene esetében a szabályok ismerete (pl. a hangszeres tudás minimális elsajátítása) sokkal inkább elengedhetetlen, mint a sportok esetében, de egy tetszőleges hétfő esti, barátok közti focimeccs sem működhet a játék legalapvetőbb szabályainak betartása nélkül. Innen aztán a keretek tényleg addig variálhatóak, ameddig az emberi elme határai érnek, mind a konkrét szabálymódosításokra (lásd pl. a zenei konvenciók radikális felrúgását vagy épp hibrid sportágak létrejöttét), mind az adott kereteken belüli újításokra gondolva (új hangzások vs. új taktikai felállások).

article-2317248-198f579f000005dc-103_964x823.jpg


Topon lenni

És mi a helyzet a mentális és fizikai edzettség követelményével? Ugyan mind a mai napig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a popzenészléthez hozzátartozik az igazi rock and roll életmód, a valóságban Lemmy-féle hedonista alakokból nagyon kevés van, és még a legvadabb figurák is csak úgy tudnak hosszú távon az elitben maradni, ha kiszállnak a szex-drog-pia háromszögből (lásd Iggy Pop makrobiotikus diétáját, vagy hogy Mick Jagger hetven fölött is naponta edz, hogy bírja szusszal). A drogokkal kapcsolatban azonban sport és zene legélesebb szembenállása is előkerül. Amíg a pop-rocksztárok (még ha legtöbbjük csak rövid ideig is, de) kifejezetten nyíltan használnak különböző, a teljesítményüket fokozó szereket, addig a sportolók esetében ez mind a mai napig elítélendő. Míg egy-egy drogról szóló dal, egy-egy előadó, vagy akár komplett szcéna (lásd a reggae és a marihuána, vagy a diszkó és az amfetamin kapcsolatát) popkulturális szerepe teljesen elfogadott, addig a sportolóknál a dopping még mindig tabu és kezeletlen téma.


Amatőrtől az elitig

Az ahogyan az amatőrökből profik lesznek, mindennapi jelenség, ahogy az is, hogy az előbbiek száma minden esetben sokszorosa az utóbbiakénak. Az ebben a piramisszerű alakzatban történő, felfelé irányuló mozgás (ahogyan a lent elhelyezkedők próbálnak a csúcs irányába törni) is nagyon hasonló, annyi különbséggel, hogy a zenélő amatőrök jóval tovább dédelgethetik a – valamifajta – befutás álmát, szemben a profi sport életkor szabta szűk kereteivel. Ide kapcsolható még a tévés tehetségkutatók esete is, amelyek lényegében a sportversenyek hangulatát költöztetik át a zene terepére. (Ezzel egyébként olyan ősi hagyományokhoz nyúlva vissza, mint a balinéz gamelán zenei összecsapások, ahol a zene maga ténylegesen a sportokra jellemző tulajdonságokkal bírt.)


SPORT ÉS ZENE: TORNATERMES KLIPEK, SUPER BOWL-KONCERTEK, KONDITEREMZENE, RÁTGÉBER LEMEZEKRŐL, SPORTHIMNUSZOK, SPORT ÉS HIMNUSZOK.


Egyetemesség

A Krebs-lista végén említett egyetemes kifejezési formákkal pedig vissza is kanyarodtunk a popkultúra kérdéséhez illetve annak mindenhatóságához. A fejlett – de már a fejlődő – világban (is) divatot, stílust, közbeszédet és gondolkodásmódot egyszerre meghatározó tényező igazán csak kettő van, a zene és a sport. Talán nem véletlen, hogy Pierre Coubertin, az újkori olimpiák kitalálója úgy tartotta, a zene az a művészeti ág, amely „a legfőbb támogatást tudja adni a sportoknak”, és ebből kiindulva szerette volna a szerinte az ókori olimpiák óta mesterségesen szétválasztott sportot és művészeteket ismét egy tető alá hozni. Ha nem is úgy, ahogy ő gondolta, de napjainkra ez lényegében meg is valósult.

Csada Gergely

Címkék: magazin olimpia rec044
https://recorder.blog.hu/2016/08/17/parhuzamos_palyakon_a_zene_is_sport_a_sport_is_zene
Párhuzamos pályákon – A zene is sport, a sport is zene?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4010416922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása