Örökös átmenet - olimpia, görögzene

2016.08.11. 13:51, Frontrecorder

foto_silogis_1.jpg

Az ókori olimpiákról köztudott, hogy szerves részük volt a zene. A fesztiválszerű játékokon sokféle alkalomból szerepeltek zenészek: kürtösök és énekesek vezették fel az eseményt vagy játszottak a szünetekben, de például egyes versenyszámok közben is szóltak, elsősorban dobosok, mert úgy vélték, hogy az ütemes zene segíti a koncentrációt és a mozgáskoordinációt – és ebben egyébként igazuk is volt

music_lesson_staatliche_antikensammlungen_2421.jpgMousike

Maga a music (mousike) szó is a görögből, és azon belül is a múzsa (mouse) szóból származik, amit akkor még a tágabban értelmezett előadóművészetre értették – sőt egyes olimpiákon ebben is voltak versenyszámok, ahol zenészek, dalnokok, színészek szerepeltek. Ez nem volt kifejezetten az olimpiai verseny része, de ahhoz igazodva tartották, négyéves ciklusban, Delphoiben, a jósda papnőjéről elnevezett Püthiai játékok keretében (először időszámítás előtt 586-ban). Az ötnapos versenyeket az olimpiai ciklusok harmadik évében, tehát mindig egy évvel az olimpia előtt tartották. Zenei versenyszám három volt: kithara, ének kithara-kísérettel és aulosz. A kithara talán ismerősebben hangzik, ha lírának mondjuk, ami a görög vázákon és mindenféle ábrázolásokon leggyakrabban előforduló hangszer, amelyet kicsit affektáltan oldalt a törzshöz támasztva tartanak és két szarv között 7-11 hárfaszerű húrja van. Az aulosz pedig fafúvós, nádsípos hangszer volt, amelynek lehetett egy vagy két csöve is.

Ógörög-újgörög

Mindez persze marha régen volt, ez meg nem zenerégészeti rovat (illetve azért az is), de az olimpia végre teremt egy alkalmat, hogy a nem ennyire régi korok görög zenéjéről is szóljunk – amelynek egyébként sokszor meglepően könnyen felfedezhető köze van az akkorihoz. Nemcsak arról van szó, hogy a görög népzenei és klasszikus zenei szcénában is divat megpróbálni rekonstruálni, újraképzelni a soha nem hallott, nem rögzített, nem dokumentált hangokat néhány kottának vélt töredék után, hanem a 19-20. század városi népzenéje is hordozhat valamit abból, amit ókori hangzásnak vélünk. (Persze a bizonytalanság itt olyan sok, hogy nem győzöm halmozni a feltételes módokat és homályosító kifejezéseket.) Azért ez az időszak az érdekes számunkra, mert az előtte eltelt évszázadokban – megszállási okokból – nagyon erős török hatás érte folyamatosan a görög kultúrát, amely a 19. században kezdett ismét a saját hangjára találni.

Nyugat és kelet határánmunich2646.jpg

Görögország átmeneti terület, így az (onnan nézve) nyugati, balkáni és a keleti (török és közöl-keleti) hatás is érvényesül. A vidék vokális zenéjében (dimotika) inkább az előbbi, a városi népzenében (rembetiko) történelmi okokból – erről majd később – inkább az utóbbi. A görög hagyományban a nyugati zenétől eltérően nem a hangnemek, hanem inkább a keleti zenékhez hasonlóan a makámok játsszák a főszerepet. Ez azt jelenti, hogy a különböző hangsorok és dallamfordulatok közötti váltásokból bontakozik ki a zene, melyet egyszólamú dallamvezetés jellemez. A ritmus lüktetését pedig a hangsúlyos és hangsúlytalan, a mélyebb és magasabb tónusú hangok meghatározott elrendezéséből álló ritmikai egységek ismétlődése határozza meg. Ahogyan a közel-keleti zenék esetében általában, a görögben is a „mikrohangköz” a zene jellegzetességei közé tartozik. (Mikrohangközön az európai hangrendszer legkisebb hangközénél, az ún. kis szekundnál, avagy félhanglépésnél kisebb távolságokat értjük.) A dallam általában kis lépésekkel mozog, az énekes, a zenész hajlításokkal, díszítésekkel lépked a skála fokai között – ezzel függ össze, hogy a görög pengetős hangszereknek többnyire érintők nélküli fogólapja, azaz nyaka van, mert ezeken könnyebb a mikrohangközöket lefogni.

Rembetiko

A görög zene sokkal sokrétűbb annál, hogy két formára szűkítsük, de a rembetiko és a dimotika az a két műfaj, amelynek ma is komoly közönsége, élő hagyománya, intézményrendszere van, így ezeket veszem előre.

Ma egyértelműen a rembetiko a nemzetközileg legnépszerűbb, legkapósabb görög zene. Igazán az első világháború után vált népszerűvé Görögországban, amikor a (görögök szempontjából) vesztes török-görög háború egyik következménye az ellenséges országok kisebbségeinek az anyaországba való visszatelepítése volt. Egy törökországi görög városból, Szmirnából, tehát a mai Izmirből így, kitelepítés eredményeként 1922-ben kerültek rengetegen, 2 millióan a mai Görögország nagy kikötővárosaiba, a legtöbben Thesszalonikibe (ahol egyébként a tengeröböl túloldalán magaslik az Olümposz). A város 1912-ig évszázadokon át az oszmán birodalom része volt és jelentős részben a még a középkori Spanyolországból menekült szefárd zsidó közösség lakta. A Kis-Ázsiából kiűzött görögök többek között ebben, a hagyományosan befogadó, nyitott, színes etnikumú és zűrzavarosan kreatív kikötővárosban keresték az új élet lehetőségét. Ezért is válhatott Thesszaloniki a rembetiko bölcsőjévé, hogy itt alakulhasson ki a 20. század 20-as éveiben az oszmán birodalmi klasszikus zene, a makám, az európai hangolású hangszerek és az európai harmóniák találkozásából az új műfaj.

A hirtelen az országra zúduló menekültáradatra nem voltak felkészülve a befogadó városok. Óriási volt a munkanélküliség és az ezzel járó szegénység. (Ez egyébként a helyi zsidó közösség és a bennük az élettérért folyó küzdelemben versenytársat látó kisázsiai bevándorlók közötti feszültségekhez vezetett.) A rembetiko kezdetben ezeknek a társadalom szélére sodródott tömegeknek (mélyszegénységben élők, bűnözők, drogosok) műfaja volt, így érthető, hogy a dalok szövegei gyakran drogokról, börtönről, reménytelen és/vagy indulatos szerelemről és halálról szóltak. Ennek az erejét csak növelte, hogy Ioannis Metaxas a hatalomra kerülése után nem sokkal, a harmincas években be is tiltotta a romlottnak bélyegzett rembetiko nyilvános előadását, a dalszövegeket pedig cenzúrázták. Ennek a következtében a rembetiko-dalok úgy kezdtek működni, mint egy újság – és napi szinten reagáltak a politikai eseményekre. Így politikailag ellenzéki műfajjá vált, ami akkor baloldaliságot jelentett – a háború után viszont a baloldalnak is hamarosan csalódnia kellett a műfajban, mert az megtartotta ellenkulturális jellegét és nem lehetett ráncba szedni – így megint ellenjavallttá vált. A hatvanas évek nagy világméretű folk-revival korszaka pedig kitermelte az új rembetiko-generációkat is, jelenleg pedig megint felívelő szakaszát éli a műfaj, miután a 2012-ben Thesszalonikiben rendezett WOMEX központi témája ez a műfaj volt.

A rembetiko hangszerei az oud (egy körte alakú testtel és érintők nélküli rövid nyakkal ellátott lantféle), a kanun (a kiscimbalomhoz hasonló, ujjpengetőkkel megszólaltatott hangszer), az ölben tartott, az ókori kitérőnél már említett líra, a három duplahúros, fém érintőkkel ellátott pengetős baglamasz, és az ebből kifejlesztett nagytestvér, a legtöbbek által sajnos Delhusa Gjon slágerszövegéből ismert buzuki, illetve a tanbur nevű hosszúnyakú lant, meg persze a gitár és olykor a hegedű.

És dimotika

Az egyértelműen urbánus kontextusú rembetikóval szemben a dimotika a görög vidék népzenéje. A dimotikán nem a török hatás, hanem a környező balkáni országok, pl. Albánia, Makedónia vagy Bulgária zenéjének hatása érezhető. A klarinét a dimotika első számú szólóhangszere, amely az 1800-as évek közepétől került használatba Görögországban. Az egyik elképzelés szerint cigányzenészekkel, egy másik szerint pedig a görög trónra lépő Bajor Ottó herceggel érkezett az országba. Az mindenesetre már egyértelmű, hogy népszerűségét és elterjedését a cigány etnikumú zenészeknek köszönheti (akiknek tehát Görögországban is fontos szerepe van a helyi népzene megőrzésében). A dimotika jellemző hangszerei a klarinéton kívül a gitár, a lautonak nevezett lantféle, a toumberleki, egy kisebb fajta dob, melyet a két comb közé szorítva szólaltatnak meg, a csörgődob és a hegedű. A görög népzenét kétféle hagyományból származtatják, az akritikusból és a klephtikusból. Az akriták a bizánci birodalom határőrei voltak, míg a klefta az oszmán birodalom ellen harcolók elnevezése volt. Az akritikus dalok eredete egészen a 9. századig nyúlik vissza, míg a kleftikus dalok a bizánci birodalom bukása után keletkeztek.

72.jpgA görög táncok

Persze a görög zenét legtöbben a táncokról ismerik: vagy a magyarországi görög táncházakból, vagy – nézzünk szembe ezzel – a Zorbából.

A görög táncokat két nagy csoportra lehet osztani: az egyik elnevezése a szirtosz, a másiké pedig a pidiktosz. A szirtosz a lépegető, míg a pidiktosz az ugrós jellegű táncok gyűjtőneve. A pidiktosz a nagyívű, erőteljes mozdulatokból építkező, többnyire férfiak által táncolt lánctáncokat takarja, melyek közös jellemzője, hogy az elöl álló vezető táncos kezdi be a lépéseket, a többiek őt követik.
Ezek a nagy csoportok pedig olyan táncokat foglalnak magukba, mint az epiruszi beratesz és kalamatianosz, a vállfogós-zorbás, elsősorban a szigeteken táncolt karotszeresz, a krétai szouszta, khaniotikosz és kasztellianosz, a makedóniai körtánc, a tranosz és – hogy végül visszatérjünk az olimpiához – a versenysportnak is beillő tempójú pentozalesz.

 

Weyer Balázs

https://recorder.blog.hu/2016/08/11/orokos_atmenet_olimpia_gorogzene
Örökös átmenet - olimpia, görögzene

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7010260948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása