Puskával és véres steakkel - Harmincéves az Amphetamine Reptile Records - 1. Rész

2016.08.10. 19:21, wordrecorder

tom_hazlmyer.bmp

Tom Hazelmyer kiadójának említése nélkül sem a számottevő független lemezcégek, sem a noise-rock amerikai történetét nem lehetne megírni. De akkor mégis hogyan lehet, hogy mára az Amphetamine Reptile szinte összes zenekara kikopott a köztudatból?.

Zajolás

logo.bmp
Az Amphetamine Reptile (vagy ahogyan a kiadó hívei a mai napig emlegetik: az AmRep) neve olyannyira összefonódott választott műfajával, hogy a noise szócskát még a cég logójába is beleszerkesztették (csupa nagybetűvel). Ezzel azonban még nem jutottunk közel a jellegzetes AmRep-hangzáshoz – a noise-rock ugyanis lehengerlően pontatlan stílusfogalom. Gondoljunk csak bele: a Black Dice elektronikus zajongását éppúgy a noise-rock halmazába szokás beterelni, mint a Jesus Lizard technikás, jazz- és blues-hagyományokat is továbbíró rockzenéjét, vagy a Sonic Youth korai, preparált gitárokkal elkövetetett, atonális kísérleti darabjait és a zenekar kései korszakának szelíden disszonáns alternatív gitárpopját. Az Amphetamine Reptile-féle megszólalás olyannyira markánsan különbözött ezektől, hogy önálló zárványt képezett a korszak (a 80-as, 90-es évek) noise-rockjában.

Az AmRep-hangzás

melvins.bmpEgyáltalán nem véletlenül beszélünk most egy kiadó hangzásáról: mert bár távolról sem szólt az AmRep összes zenekara ugyanúgy, az őket összefűző kapocs mégis rendkívül erős volt, sokkal erősebb, mint például a vele együtt felfutó, több rokon szellemiségű zenekart (a Killdozert, a Laughing Hyenast vagy a Shellacot) is gondozó Touch and Go esetében. Az AmRep zenekarai voltaképp punkzenét játszottak: olyan punkot azonban, amelyik megtanulta már a leckét a hardcore-tól és a posztpunktól is, egyúttal pedig durva és intenzív akart lenni, mint a thrash metal – csak jóval lassabb tempójú. Igen fontos szerepet osztottak a ritmushangszerekre: a gitárosok minden erőfeszítésére szükség volt ahhoz, hogy versenyre tudjanak kelni az erőszakos, előtérbe tolt basszusgitár és dob fifikás hangjaival, míg az énekesek valahol a hanyag punkos kántálás és a hardcore tesztoszterondús bömbölése között vezették elő groteszk soraikat. Mindez három-négyperces dalokban nyerte el végső formáját, amelyek rövidek voltak ugyan, de csak ritkán kerekdedek. Kivételek persze akadnak a katalógusban: a Lollipop garázspunkot játszott, az ex-Chrome-os Helios Creed spacerockot, a Guzzard a Nirvanához állt közel, de a kiadó 1989-95 közötti csúcskorszakának meghatározó zenekaraira, a Cows-ra, a God Bullies-ra, a Hammerheadre, a Helmetre, a Tarra vagy az Unsane-re mind igaz a leírás. Ez a fajta hangzás a 90-es évek legelejére már annyira beazonosíthatóvá vált, hogy sokan a noise-rock helyett (Robert Christgau kritikuspápa nyomán) inkább egy új címke, a vonzóan csengő pigfuck elterjesztésével próbálkoztak – mindössze mérsékelt sikerrel.

A mérsékelt siker kifejezéssel az Amphetamine Reptile működésének kereskedelmi oldala is pontosan leírható. Ne szépítsük: a kiadó egyetlen zenekarát sem tudta átpasszírozni a mainstreambe, sőt döntő többségüket még az underground felsőbb rétegeibe sem küzdötte fel. Az AmRep egyik legsikeresebb projektje a Helmet első lemeze, a Strap It On volt – és még ebből is csupán negyvenezer példány talált gazdára a maga idejében. Nagyjából ennyit a Melvins és az Unsane is elért, de a többiek már inkább alatta teljesítettek, aminek csupán az egyik összetevője volt a kis kiadó/kevés pénz képlet és nem is a legfontosabb – a legfőbb gát magában a zenében rejlett.


Az attitűd

cows1.jpgAz AmRep zenekarait ugyanis még egy igen fontos faktor is egymáshoz fűzte: a hozzáállás, az összetéveszthetetlen attitűd. Ezek a zenészek nem akarták megváltani a világot: nem lázadtak semmi ellen, nem akartak leszámolni a múlttal (vagy a jelennel) és nem játszottak önmagán túlmutató zenét. Ugyan a nagyvárosi szorongást elég könnyű belelátni, ez csupán az első, felszínes benyomás – az AmRep zenekarai valójában sem egy város (utca, kerület), sem egy generációs érzület vagy társadalmi történés megzenésítésével nem foglalkoztak. Egyszerűen csak borzalmasan hangos ricsajt akartak csapni, és mivel tisztában voltak azzal, hogy az ilyesféle, önmagáért való zajongás mindig kevés embert vonz, sokan közülük masszív (és sokszor offenzív, beteges) humort is bátran adagoltak a zenéjükbe. Ami persze csak még tovább szűkítette a potenciális rajongók körét, hiszen a durvább zenék hívei általában inkább a komolyságot díjazzák. A pozitív hozadéka mindennek a kompromisszummentesség, a negatív pedig az volt, hogy így egyikőjük sem hozott össze úgynevezett korszakos jelentőségű albumokat – amilyenekre több évtized távolából is emlékezni szokás. Ne értsük félre: az AmRep azért nagyon  jó lemezeket adott ki – csak nem igazán fontosakat.


A cégfőnök

Mindez persze még így is sokkal több, mint amiről Tom Hazelmyer 1986-ban álmodott. Akkortájt az épp leszerelőfélben lévő tengerészgyalogos csak azért indított lemezcéget, hogy valahol megjelentethesse saját zenekara, a Halo Of Flies kislemezeit addig, amíg nem találnak maguknak rendes kiadót. Három év múlva aztán már egészen másról szólt a történet: ekkorra rátalált – úgy a szűkebb környezetében, Minneapolisban, mint a tágabban, Chicagóban, New Yorkban – azokra a zenészekre, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak a világról, vagyis a vörös húsért, a lőfegyverekért, az alkoholért és ezek zenei megfelelőiért dobogott a szívük. Nem véletlen az sem, hogy bár valószínűleg megtehette volna (Hazelmyer jó barátságban volt a Mudhoney tagjaival, Mark Arm The Thrown Ups nevű korai zenekarának a kislemezeit is ő adta ki), nem ugrott fel a Nirvana áttörése után a pénzhegyek felé tartó grunge-vonatra, mert akkor is valami durvábbat és féktelenebbet akart.


A kiadó reneszánsza

doku.bmp

És tudta azt is, hogy mikor kell leereszteni a rolót. Az Amphetamine Reptile zenekaraival nem történt tragédia: volt, amelyik továbblépett (ám egyedül a Helmet került át egy jóval komolyabb ligába), a többség pedig kihozta magából, ami benne volt, aztán beadta a kulcsot a kiadóval együtt a 90-es évek vége felé. Az AmRep ekkor tetszhalott állapotba szenderült: bár később is voltak kiadványai (főleg párszáz példányos, gyűjtőknek készülő bakelit kislemezek a Melvins-től), valójában leállította működését – egészen mostanáig. Tavaly ugyanis dokumentumfilm készült The Color Of Noise címmel a kiadóról és főnőkéről, amelynek pozitív visszhangja előcsalogatta Hazelmyert a sötétből. Persze nem esett túlzásba: a jubiláló Amphetamine Reptile idén év elejétől egyszerűen csak elkezdte újra elérhetővé tenni a katalógusa lényegesebb darabjait. Kijött az első Halo Of Flies meg a Cows-féle Cunning Stunts, és készülnek az Unsane, a Boss Hog és a többiek újrakiadásai is, amelyek eredeti bakelitverziójáért vagyonokat kértek eddig a Discogs-on és az eBayen. És vissza-visszatérnek maguk a zenekarok is: van, amelyik tartósabban (a Hammerhead, az Unsane), és van, amelyik csak pár koncert erejéig, hogy számottevő követők híján ők emlékeztessenek rá mindenkit, milyen is volt az a korszak, amikor nagyfegyverű seriffek álltak be peckesen a mikrofonok mögé, hogy boldogan megsüketüljenek, mintha nem lenne holnap, az irgalmatlan gitárzajban:


Greff András

https://recorder.blog.hu/2016/08/10/puskaval_es_veres_steakkel_harminceves_az_amphetamine_reptile_records_1_resz
Puskával és véres steakkel - Harmincéves az Amphetamine Reptile Records - 1. Rész

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7310033830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.