„Benne lehetek a valós világban és ez mindennél többet ér” – Fehér Bertalan (Fotórecorder 1. rész)

2016.06.20. 15:46, rerecorder

mercury_86.jpg

Fehér Bertalan a magyar zenei fotózás egyik emblematikus alakja, vele indítjuk Fotórecorder nevű új rovatunkat, amely a hazai pop- és rocktörténet jelentős dokumentátorait, klasszikus vagy éppen ritkán látott fényképeit mutatja be. Fehér Bertalan a nyolcvanas évek közepén kezdte profi karrierjét, számtalan emblematikus magyar előadói portré és lemezborító fűződik a nevéhez. Viszont manapság már csak ritkán fényképez zenészeket, jelenleg az Iraki Kurdisztánban dolgozik egy fotóalbumon (a nyitóképen Fehér fotója Freddie Mercuryról, 1986-ból, Bécsben készült - a cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos).

Névjegy:
feher_bertalan_portre.jpg

Név: Fehér Bertalan

Születési hely, idő: Budapest, 1965. május 16.

Mióta fotózik? 1984.

Kedvenc kamerák: Leica SL, Leica Q.

Kedvenc objektívek: Leica Vario Elmarit 24-90, Leica Elmarit 90-280, Zeiss Otus 1,4/85.

Kedvenc fényképészek: Greg Gorman, Sebastiao Salgado.


- Hogyan kezdtél el fotózni?

- Az első indíttatás az volt, hogy néhány középiskolás barátommal nagy Queen-rajongók voltunk, 1981 körül összehoztunk egy Queen-klubot és ezzel a társasággal 1984-ben minden pénzünket összeszedve eljutottunk egy bécsi koncertre. Én ez után az élmény után határoztam el, hogy zenészeket fogok fotózni. Ez annyira komoly elhatározás volt, hogy fél évvel később nyomtatásban megjelentek az első képeim.


- Az elhatározás után rögtön vettél egy kamerát és elkezdted szépen fokozatosan megtanulni a szakmát?

- Középiskolában már fotózgattam egy kicsit, nem túl komolyan, de ezután valóban nekiálltam a tanulásnak. Az mondjuk könnyebbséget jelentett, hogy vegyészként végeztem és a filmelőhívás nem okozott olyan nagy nehézséget. Volt olyan, hogy a villanyt is kikapcsolták az albérletemben, mert minden pénzt a felszerelésre költöttem, pedig az ekkor még nagyon egyszerű volt.


- Milyen zenekart fotóztál először?

c_richard_003.jpg- Az elsőként megjelent fotóim a német szintipopos The Twins együttesről készültek (ők a Sztárok a gyermekekért jótékonysági koncertsorozat keretében léptek fel 1984 őszén a Budapest Sportcsarnokban – a szerk.), bementem a képekkel a Népszabadság székházába, hogy „Jó napot kívánok, hoztam pár fotót.” Ők meg leközölték azokat és onnantól alkalmanként megjelentek képeim az újságban. Ebből persze még nem lehetett megélni, de elindult valami. Egy ismerős révén eljutottam az akkoriban nyílt Petőfi Csarnok vezetőjéhez, Lehel Lászlóhoz, aki azt mondta, hogy készítsek pár fotót a hétvégi Csillagfény diszkóról. Elvittem neki a kész képeket, végiglapozta és az egyikre azt mondta, hogy „na ez az! Mindig is így akartam viszontlátni a Pecsát!” Felvetettem, hogy mi lenne, ha rendszeresen fotóznám az itteni eseményeket és ő erre rábólintott. Nagyon szerettem Lacit, nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Mindig olyan ember maradt, aki lélekben gyerek volt. Kaptam állandó belépőt és minden eseményt lefotóztam, amiért járt már egy kis pénz is, a költségek fedezésén túl tudtam fejlesztgetni, haladni. Ott kellett lennem minden koncerten és a leadni az elkészült képeket. Nekem ez azért volt különösen jó, mert egy gyors iskola volt a fotózásról. Nehéz körülmények között, kevés fényben, folyamatos improvizáció mellett tudtam megtanulni a szakmai fogásokat. Döntően meghatározta ez az időszak azt, hogy később már jól tudtam koncerteket fotózni. Szinte minden nap volt koncert, vagy diszkó, nagyon gyors és jó tanulóidőszak volt ez nekem. A Csillagfény fénykorában négyezren is megfordultak ott egy este. (balra fent Cliff Richard a Pecsában, 1987-ben)


- És ezek a fotók hol jelentek meg?

- Bekerültek az ottani archívumba, néha megjelentek kiadványokban, ezeket használták promóciós célokra, újságokba is szerepeltek, a zenekarok is kértek belőlük. Nem tudom, hogy megvannak-e még, de ha igen, akkor valahol a Pecsa archívumában kellene lenniük.

magazin_ndk_002.jpg


- Hogyan léptél tovább a zenekarfotózásban?

- Az itt fellépő zenekarokkal gyorsan jó kapcsolataim alakultak ki, elkérték a képeket, elkezdtek hívni zenekari promóképeket készíteni, jöttek a lemezgyári megkeresések, lemezborítók készítése, gyorsan kinyílt a világ. A Csillag születik (1987-ben volt – a szerk.) tehetségkutatón jöttem össze a kategória győztesekkel, a Bonanza Banzai-jal és a későbbi Sing-Singgel, akik ekkor még Magazin néven zenéltek (a fenti képen, az NDK-ban 1987-ben). Velük voltam először külföldi fotózáson, az NDK-ban léptek fel, mint kulturális delegáció. Nagyjából ekkoriban váltam rendes koncertfotóssá. Számomra – egy kicsit korábban – még mérföldkő volt az is, hogy fotósként lehetettem ott a budapesti Queen-koncerten, szintén Lehel Laci révén. Ez nagyon sokat jelentett nekem, 1984-ben az ő koncertjükön találtam ki, hogy ezzel szeretnék foglalkozni és két év múlva már mellettük, a színpadon fényképezhettem őket.


- Mi volt a legemlékezetesebb koncertfotózás?

- Innentől éveken át ment így a munka, dolgoztam a Pecsában, más koncerteken is, zenekari fotózások jöttek, lemezborítók. Benne voltam a körforgásban, nagyon sokat buliztam a zenekarokkal, sok szép emlékem van, például, amikor az ember felébredt reggel valahol egy lakásban és nem tudta, hogy hol van. Körülnéztem, „ott a Kalapács, aha, akkor a Pokolgéppel buliztam”, vagy „ott a Paksi, akkor az Ossiannal voltunk valahol” (az Ossian a lenti képen, 1988-ban, a PeCsában). A legkorábbi Tüzes Víz nevű kocsma volt ekkoriban A Hely. Volt benne egy kocsmarész, ahonnan nyílt egy ajtó, és oda csak pofára engedték be az embert, „te idetartozol, jöhetsz!” Itt gyülekeztek péntek esténként a zenészek, és én is velük. Emlékszem, ott voltam, amikor a Szasza kitalálta a Sex Actiont, hogy kéne csinálni valami nagyon durva, dirty rock’n’rollt. Vokáloztam, vagy persze inkább hörögtem egy Pokolgép-lemezen. Vannak olyan sztorijaim, amiket a mai napig nem mesélnék el. De a legemlékezetesebb talán az volt, ahol ez a folyamat először megszakadt. A Pokolgép 1989-ben játszott sokadszor a Pecsában és egy pirotechnikai eszköz véletlenül felrobbant, konkrétan az történt, hogy belegyömöszöltek valamit egy csőbe, ami nem kifelé lőtt ki, ahogyan azt tervezték, hanem szétrobbantotta a csövet, bombaként viselkedett. Gyakorlatilag az ő karrierjükben is nagy visszaesést jelentett, de számomra is meghatározó volt.

ossian_19881202_003.jpg


- Hogyan történt pontosan a baleset ezen a Pokolgép-koncerten?

- Az orrom előtt történt az eset, de nagy mázlim volt, mert elkerültek a szilánkok, repeszek, csak az arcomba égett bele egy apró fekete pötty, viszont annyira közel voltam, hogy utána egy hónapig semmit sem hallottam. Nagyon fura volt, mert egyszercsak hirtelen csend lett. Ez volt az első, amit érzékeltem. Felkapcsolták a lámpákat, nyilvánvaló volt, hogy emberek sérültek meg. Bementünk egy irodába, ahova behozták a sérülteket, állt a vér a padlón, az egyik srácnak egy szilánk letépte az arcát, a másiknak a koponyája is nagyon csúnyán nézett ki, mindketten nagyon súlyosan megsérültek. De, hogy pontosan hányan sérültek, azt nem tudom, mert engem is elvitt a mentő, a hallásom megszűnése miatt már nem is tudtam kiszállni belőle, elvesztettem az egyensúlyérzékemet, napokig feküdtem kórházban. Nagyon szar helyzet volt, mert senki nem akart semmi rosszat és mégis a lehető legrosszabb valósult meg egy hülye balesetben. Ez eléggé betett a Pokolgép karrierjének. De az eset persze rossz volt mindenkinek, a műfajnak is, a Petőfi Csarnoknak is. (a lenti kép a Pokolgép 1989-ben a Pecsában)

pokolgep_19890607_001.jpg


VANNAK MÉG FOTÓINK A 80-AS ÉVEKBŐL:
LGT-RŐL ITT. POPPEREKRŐL ITT. ROCKEREKRŐL ITT.


- Hogyan folytatódott ezután a fotóskarriered?

- Mivel hangos helyekre sem járhattam, és kellett keresni valami munkát, így eljutottam a MALÉV-hoz. Bementem a kis rockfotóimmal és könyvborítóimmal az akkori legnagyobb presztízst jelentő munkahelyre és felvettek. Megnézték a képeket és azt mondták, hogy majd hívnak. Ebből persze azt gondoltam, hogy azt jelenti, soha nem fognak keresni, de két hónap múlva egyszercsak mégis jött egy telefon és onnantól én készítettem a MALÉV-fotókat. Nagyon sokan irigyeltek ezért, ez valóban a legjobb meló volt a szakmában, nagyon komoly fizetéssel. Az elvárás szerint olyan szintű reklámfotókat kellett készíteni, amik a legjobb nyugati magazinokban is helyt állnak, így innen már tényleg csak ezek felé vezetett tovább az utam, a német GEO magazinhoz és a hasonló lapokhoz.


- A lemezborítós munkák hogyan jöttek?

- Jórészt a zenekarokon keresztül, elkezdtem promofotózni őket, és amikor lemezt készítettek, akkor is engem kértek meg, de egy idő után már a lemezgyár is megtalált, meg voltak elégedve a munkáimmal és elkezdtek hívni. Csináltam magyar nótás lemezborítót is, nem volt semmi averzióm azokkal sem, kedves, nyitott bácsikat ismertem meg, szerettem velük lenni, élveztem ezeket a munkákat is. És amúgy a lemezgyári melóknak köszönhetően lettem vállalkozó. Ha nem hoznak egy olyan törvényt, hogy az adóalapot háromszorosára emelik, akkor máskülönben aligha váltam volna vállalkozóvá. A fizetés akkoriban úgy működött, hogy a lemezgyár elküldte a pénzt a Képzőművészeti Alapnak, ők levonták az adót és kifizettek. A fizetés 35%-a ment az adóalapba és nem volt semmi más költség, nem kellett számlákat gyűjtögetni. Csak talán 1990 januárban kitalálták, hogy ez mostantól nem 35%, hanem 90% lesz. Fogalmam sem volt, hogy mi az a betéti társaság, de kénytelen voltam belevágni és mivel számlaképes lettem, hamar elvállaltam ezt is, azt is, tipikus kényszervállalkozóként kezdtem. (a lenti képen a Tátrai Band 1992-ben, zenekari fotó)

tatraiband_199201_001.jpg


- A zenekari fotózás ezek mellett nyilván elmaradozott, de azért még azt is csináltad egy jó darabig.

- Elmaradozott, de csináltam azért még egy ideig. Miután elkezdtem dolgozni a MALÉV-nek egy darabig még párhuzamosan ment a Pecsa-fotózás és a lemezborító-fotózás is, de a más jellegű munkáimért többszörös fizetést kaptam a zenekari fotózáshoz képest, ráadásul úgy, hogy azért akkoriban már a zenei világban sem kerestem rosszul és ez azért durva kontraszt volt. A kilencvenes években még Ákossal dolgoztam hosszú ideig, én készítettem a fotóit, lemezborítóit és a koncertjeit is fényképeztem, de rajta kívül már csak nagyon kevés zenészt fotóztam, a MALÉV mellett akkoriban már nem jutott idő semmi másra.


- Mivel foglalkoztál a MALÉV után?

- Áttértem más területekre, az üzleti életbe, grafikai tervezéssel és nyomdai kivitelezéssel foglalkoztam, az első szórólapoktól eljutottam addig, hogy a Panasonic-nak tíz országban én csináltam a nyomdai munkáit. A kilencvenes évek második felétől sokáig ebben a szférában tevékenykedtem. Úgy tíz éve kezdtem el újra fotózni, de akkor sem olyan nagy elánnal, közben egy jó darabig éltem Amerikában is és mindössze négy éve hagytam abba minden üzleti vállalkozásomat és azóta foglalkozom újra csak a fényképezéssel. Eltelt közben tizenegypár év és hiába lebegett ott mindig, hogy még miket szeretnék megvalósítani a fotózásban, soha nem volt rá idő amellett, amivel pénzt lehetett keresni. Eljött egy pont, amikor azt mondtam, hogy oké, akkor most ezeket a dolgokat abbahagyom és újra kamerát fogok a kezembe. Bementem a Baptista Szeretetszolgálathoz, és elkezdtem azzal foglalkozni, amivel mindig is szerettem volna. Ezt nagyon szeretem csinálni és tudom, hogy értelme is van. Például, ha egy katasztrófa sújtotta övezetben adományosztás van, akkor tudom, hogy nem mellébeszélésről van szó, hanem a saját kezünkkel adjuk át az adományokat és látjuk, hogy attól azoknak az emberek valamivel javulnak a körülményeik. Még akkor is, ha ez csak csepp a tengerben. Ha egy faluban ki tudtál osztani húsz sátrat, akkor húsz családnak nem kell a szabad ég alatt aludnia. Persze emellett nehéz olyan fotósmunkát találni, ami eltartja az életedet, és belefér az idődbe is, de abban biztos vagyok, hogy ezt nem akarom abbahagyni. Havonta négy-öt napnál többet nem szeretnék üzlettel foglalkozni, mert ez a munka kielégíti a lelkemet, és pontosan az, amit mindig is szerettem volna csinálni. Már csak azért is, mert egészen más a rálátásom ezáltal a világra, például a menekültkérdésben is. Az első menekültekkel én négy évvel ezelőtt találkoztam Szerbiában, de voltam az szír-libanoni határon is egy menekülttáborban egy évvel ezelőtt és akkor már lehetett tudni, hogy jönni fognak. És csodálatos, hogy nem lehet összekeverni az embereket. Innen csak az látszik, hogy jön egy csomó menekült. De hogy mennyiféle sors van mögöttük, az ilyenkor nem tud kiderülni. Némelyikük valóban csak jobban szeretne élni, másoknak viszont lényegében nincs más választása. Találkoztam olyan kétgyerekes anyukával, akinek a férjét a rozzant kocsijáért ölte meg az ISIS, mindenük elveszett. Vagy szintén a világra való rálátásomat alakította, hogy ott voltam a fülöp-szigeteki tájfun idején, ahol az epicentrum volt. És ilyenkor jön rá az ember arra, hogy a mainstream média mennyire máshogy hozza le azt, ami valójában történik. Ezzel a munkával benne lehetek a valós világban és ez mindennél többet ér.

stu_2915_2015.jpg


- A fotózásban a zenei témák már egyáltalán nem térnek vissza?

sonny_sandoval_pod.jpg- Nagy ritkán még elmegyek egy-egy barátom koncertjére és még ritkábban fotózok is, de ez már nem az. Amerikában például egy közösségbe jártam a P.O.D. énekesével, Sonny Sandovallal, őt lefotóztam párszor (jobbra). Vagy például itthon a Magna Cum Laude-t fotóztam néha, de megmondtam, hogy nem adok el képet, pedig kerestek újságoktól is. Ha nagyon akarnak venni, akkor adok, de csak sok pénzért, és inkább ne akarjanak, már nem azért fotózom. Nem szeretek álszerény lenni, elnézem néha, hogy milyen koncertfotók készülnek manapság és azt érzem, hogy ennél sokkal jobbakat tudnék még mindig. Aztán persze volt olyan is, hogy elmentem egy koncertre, fotóztam egy keveset, visszanéztem a képeket és nem voltam velük elégedett. Technikai tökéletesek voltak, de már hiányzott belőlük valami, ami régen megvolt. Nem vagyok már benne a körforgásban, azokban az élethelyzetben, talán ez lehet a titok. De például Stu33 barátom koncertjén (a fenti képen), ahol a tizenöten vannak, még csinálok jó képeket, egyszerűen, mert ismerem az embert, jóban vagyunk, ilyen esetben még teljesen benne tudok lenni a helyzetben. Máshogy nem megy, csak így működnek a dolgok.

interjú: Dömötör Endre
fotók: Fehér Bertalan


És akkor egy szép nagy válogatás Fehér Bertalan fotóiból. A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!


Bonanza Banzai, 1987, Pecsa, Csillag születik tehetségkutató

bonanza_87.jpg


Bonanza Banzai, 1989, lemezborítófotó

bonanza_borito_19890305_001.jpg


Ákos, 1994, Test album, klipforgatáskor (Láss bennem mást) készült fotó

akos_test_001.jpg


Bery Ary, 1987, lemezborítófotó egy soha meg nem jelent albumhoz

beryary_198712_001.jpg


Sexepil, 1987, sajtófotó, Pecsa-szabadtér

sexepil_19870920_001.jpg


Beatrice, 1987, Pecsa

beatrice_1987_004.jpg


Pokolgép, 1987, Pecsa

pokolgep_19870821_001.jpg


Ossian, 1988, Pecsa

ossian_19881202_004.jpg


Bikini, 1988, Pecsa

bikini_19881209_001.jpg


Szekeres Tamás, 1988, lemezborítófotó

szekeres_001.jpg


Hobo, 1988

hobo_19881015_001.jpg


Charlie, 1992

charlie_199201_001.jpg


Step, 1988, viccelődés egy agárdi fellépés előtt

step_19880715_001.jpg


Magna Cum Laude, 2014, Aréna 15 éves jubileumi koncert

mezomisi_0409_2015.jpg

mcl_3196_2014.jpg


Fülöp-szigetek tájfun után, 2013, Tacloban

tacloban_1158_2013.jpg

 
A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!
 


A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

nkacstp_logo_650_png.png

 

https://recorder.blog.hu/2016/06/20/_benne_lehetek_a_valos_vilagban_es_ez_mindennel_tobbet_er_feher_bertalan_fotorecorder_1_resz
„Benne lehetek a valós világban és ez mindennél többet ér” – Fehér Bertalan (Fotórecorder 1. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr668825100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.