A vesszőből font ember és az ouroboros – a Roadburn Fesztivál 2016 utolsó két napja

2016.05.29. 11:20, rerecorder

neurosis1.jpg

Hollandia egyre közelebb kerül ahhoz, hogy fesztivál-nagyhatalom legyen: az experimentális elektronikára fókuszáló Rewire, az alternatív és posztpunkbandákat felléptető Grauzone, a metál nagyjából minden fajtáját lefedő tilburgi Roadburn és Netherlands Deathfest, illetve a stílusokon felül álló Le Guess Who? közül mindenki megtalálja a neki tetszőt (és akkor még szó sem esett a mainstream eseményekről, az ezen tekintetben is Európa elsőligás Pinkpopról és Lowlands-ről). Sőt, az elképesztően nyitott és barátságos közegről, valamint a budapestinél csupán egy kicsit magasabb árakról nem is beszélve. Az első két nap után a harmadikra és a negyedikre olyan zenekarok jutottak, mint a Neurosis, az Amenra, a Converge vagy a Misþyrming. Beszámoló.

HARMADIK NAP

A Roadburn négy napjának egyik legnehezebben befogadható élménye Diamanda Galás és Davide Pepe „fájdalomáriájának”, a Schrei 27-nek a vetítése volt. Az eredetileg  rádiójátéknak indult rövidfilmet a világ különböző mentálhigiénés intézményei és az ott végbemenő kínzások inspirálták. Ahogy a művésznő fogalmazott: „...ezekről a helyekről nincs menekvés, nincsenek jogaid, csak a félelem és rettegés, ezt akartuk átadni, hogy milyen érzés, ha itt vagy fogva tartva.” Sikeresen: az alkotás leginkább a Tetsuo vagy épp a Begotten legsötétebb pillanatait idéző ideglelés, aminek a hatása alól nehéz kivonni magam. Galás túlvilági hangja már önmagában elég lenne, de a feszültséget csak növelő hiperintenzív vágás, a megkínzott testek látványa és a torz elektronikus alapok szép lassan lehántanak minden réteget, hogy aztán ott maradjak remegve, egyedül. Ezt ellenpontozandó, a vetítés utáni nyílt interjún maga Galás meglepően kedves és beszédes volt, nemcsak a görög egészségügyi helyzetről mesélt hosszan, de többek közt az énektechnikájáról is. Ráadásul megnyugtatott mindenkit, hogy esze ágában sincs visszavonulni.

A második napi Úlfsmessa kapcsán már méltattam az izlandi black metál színteret, a Naðraval kapcsolatban azonban vegyes érzelmeim voltak, amelyek a roadburnös fellépés után sem múltak el. Hiába játszanak a tagok olyan zenekarokban, mint a Carpe Noctem, az Urhrak vagy a Misþyrming, a bemutatkozó albumukból (Allir vegir til glötunar) valami hiányzott. Be tudták járni rajta a stílus összes szegletét a Venom nyers, punkos ihletettségű riffjeitől a Blood Fire Death-érás Bathory himnikusságáig, anélkül hogy az egész összeesne a saját változatossága alatt – érzelmek tekintetében mégsem tudott hatni rám. Ugyanez történt a koncerten is: Ö. mániákus vokáljai és a tegnap már megtapasztalt energia ugyan élőben még brutálisabb, az egész mégis elment mellettem. Lehet persze, hogy csak az Extase elrendezése és a telt ház miatt nem hallottam mindent úgy, mint mások az első sorban, akik szerint a nap koncertjét adták. Mindegy, vissza a nagyszínpadhoz, a nap első igazán súlyos koncertélményéért.

brothersofthesoniccloth.jpg

Mit kapunk, ha az egykori TAD- és Hog Molly-tag Tad Doyle-hoz adunk még két másik veterán tagot, akiknek (Brothers Of The Sonic Cloth - fent) a cím nélküli debütalbumát a többek közt a Sleeppel és a High On Fire-rel is dolgozó Billy Anderson keverte? Doomot, természetesen. Hegyomlásszerű riffeket, térdre kényszerítő zajfüggönyöket, beborult tízperces rituálékat, ahol az oltár a hangfal és a gitár az áldozati kés. Már a kilencvenes évek Seattle-jében is csak a Melvins játszott súlyosabb és sludge-osabb zenét Doyléknál, most pedig azon sem lepődtem volna meg, ha a koncert nyomot hagyott volna a Richter-skálán. Így a tervezett Galley Beggar-koncert helyett inkább türelmesen megvártam a nagyszínpad következő fellépőjét, az Amebix-basszusgitáros-énekes Rob „The Baron” Miller és a Voivod-dobos Michel „Away” Langevin által életre hívott Tau Cross-t.

Őket fél mondatban leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy olyan, mintha a Killing Joke rászokott volna a hardcore punkra és a trash metálra. Miller ezt még találóbban örömzeneként írta le, és ez sütött a színpadról is: mindenki teljes hőfokon égett, Rob jellegzetesen durva hangja pedig még sosem szólt ennyire átszellemülten. Ez viszont nem tudta teljesen feledtetni azt, hogy nincs még elég emlékezetes számuk, amivel ki tudnák tölteni az egy órás játékidőt. Szerencsére, ugyanis így még pont elcsíptem a Rise Above Records egyik legígéretesebb újoncának, a Beastmakernek néhány számát a Het Patronaatban.

A kaliforniai trió pedig hozta azt, amit a debütalbum alapján vártam: a hetvenes évek okkult rockjának és a klasszikus doomnak a legjobb pillanatait ötvöző, eltalált dalokat, baromi lelkesen eljátszva. Ugyan sosem fogják őket bíróság elé cibálni túlzott eredetiség vádja miatt, de nem is baj – elég az is, hogy ilyen jó érzékkel kevesen tudnak még egy bőrt lehúzni a Pentagram, a Black Sabbath vagy épp a Witchfinder General örökségéről.

Eközben a Misþyrming tagjai az utóbbi évek egyik leginnovatívabb black metál albumát, a Söngvar elds og óreiðut játszották el a kisteremben. A borító pedig az ő esetükben nemcsak a zene, hanem az élő fellépések tökéletes leképzése is: egy kitörő vulkán erejével és kíméletlenségével temették be az összegyűlteket a rájuk jellemző klausztrofób hanglávával. Ebből következik, hogy egyáltalán nem volt könnyű befogadni azt a kíméletlen sötétséget, ami a színpadról áradt, sőt – nagyon sokan alig pár perc után kimentek. Akik viszont maradtak, azok biztos sokáig emlegetik majd; maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül választották őket az idei Roadburn egyik kurátorának.

converge_bloodmoon.jpg

A nagyteremben ezalatt már javában zajlott a Converge (fent) második különleges fellépése: a Blood Moon alkalmával a koncerteken kevésbé játszott, lassabb, atmoszférikusabb dalaikra helyezték a hangsúlyt. Ráadásul a turnén velük játszott Stephen Brodsky, Chelsea Wolfe, Ben Chisholm és most Steve Von Till is; a libabőr tehát előre borítékolható volt. A Plagues-zal induló és a Last Lighttal záródó egy órát azonban nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, több okból sem. Már Berlinben is az volt az érzésem, hogy nemcsak nekem, de a zenekarnak is szokatlan a lassabb tempó, a másfajta felszabaduló energiák – ez pedig erre a koncertre sem múlt el. Ráadásul amikor nem gitározott, Jacob Bannon a Deafheaven legrosszabb pillanatait idézően állt pózból pózba. A hangja viszont sokkal magabiztosabb volt, mint az első napon és tökéletesen egészítette ki Chelse Wolfét: a közösen előadott Wretched World vagy a The Cure-feldolgozás Disintegration ott vannak a legerősebb hozzájuk köthető emlékek közt. Kíváncsi vagyok, innen merre mennek tovább.

amenra_akusztik.jpg

Bár az Amenra (fent) fő profilja az elképesztően sötét és nihilisztikus hardcoreban gyökeredző sludge, már a 2009-es akusztikus Afterlife-fal is megmutatták, hogy nem csak egyféleképp tudják magukkal rántani a hallgatót a mélybe. Idén pedig megjelent a folytatás, az Alive, amit teljes egészében el is játszottak a Roadburnön. Ami leginkább olyan volt, mint egy különleges rituálé telihold idején, Twin Peaks erdejének közepén. Így, hogy nem volt, ami elnyomja, Colin törékeny és fájdalmas éneke bekúszott a bőr alá: nem is kellett az akusztikus gitárnál és a csellónál több kíséret hozzá. Amikor pedig belekezdtek a Tool-féle Parabolba, legalább akkorát dobbant a szívem, mint mikor az est főzenekara eljátszotta a Day Of The Lords-ot.

A legenda szerint a megalakulásukkor a Neurosis tagjai a próbatermük falára egyrészt azoknak a zenekaroknak a nevét írták fel, akikhez fel akartak érni – amelyek közt ugyanúgy ott volt az Amebix, mint a Pink Floyd –, másrészt egyetlen szót: katarzis. Utóbbi pedig talán a legtökéletesebb összegzése annak, hogy milyen is volt a banda két, eddigi harminc évét felölelő holland életműkoncert. Csak a végén vettem észre, hogy az elején vettem utoljára levegőt. Onnantól, hogy az Enemy Of The Sun első dala, a Lost elhozta a csak rájuk jellemző, keserű, világvégi hangulatot, odáig, hogy a Stones From The Sky kipasszírozta a maradék lelket belőlünk, egy percre sem lélegezhettünk fel. A Neurosis egy-egy koncertje a súlyos zenék egy teljesen más szintjét képviseli.

neurosis2.jpg

Életműkoncerthez híven a teljes diszkográfiából – leszámítva a Jarboe-val közös splitet – voltak számok, a Pain Of Mind dühös-nyers hardcore punkjától az eddigi utolsó sorlemez, a Honour Found In Decay erekbe robbanó katarzisáig. Egy részüket évtizedek óta nem játszották élőben, mégsem törték meg a koncert integritását, sőt. Inkább olyan volt, mint valami félelmetes és fenséges entitás evolúcióját végigkövetni, ahogy fokozatosan magába olvasztott új stílusokat és eszközöket, azzá a megállíthatatlan monstrummá válva, amit a Roadburnön is láthattunk. Vagy a Souls At Zero borítóján is visszaköszönő vesszőből font emberré, aki – akárcsak a filmben – minden más fölé magasodik. A két óra alatt ugyanis nehéz nem belátni, mennyit merítettek az egyes zenekarok a Neurosis munkásságából: a Misþyrming nyers mizantrópiája, a The Body nihilista súlya, a Converge félelmetes agressziója valahol mind tőlük eredeztethető. A koncert végére szemmel láthatóan őket is felemésztette az a tűz, ami az egészet táplálja, de ahogy arra a már említett borító ouroboros-szimbóluma is utal: a vég igazából valami másnak a kezdete is volt, hiszen megágyazott aztán nemcsak egy életre szóló emléknek, hanem egy még súlyosabb második koncertnek.


NEGYEDIK NAP

Scott Kelly úgy látszik, nem számolt még le az összes démonával: a Buried At Sea-tag Sanford Parkerrel közösen alapított Mirrors Of Psychic Warfare-t az inszomniája ihlette. A forgolódás, a leszedált nappalok, a kialvatlanság, a napalm hajnalok. Ennek a zenei letükröződése pedig valahol félúton van a Cold Meat Industryhoz köthető hideg, fémes indusztriál és a szintén közös projekt Corrections House pokoljáró doomja között. Felállásban, súlyosságban a koncert a The Body két nappal előbbi fellépését idézte, de lehet még annál is beborultabb volt.

Az utánuk következő Blind Idiot God pedig megmutatta, miért is ők az elmúlt harminc év egyik legegyedibb zenekara. Röviden: úgy váltottak grindcoreból free jazzbe, abból pedig mondjuk poszt-punkba, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ráadásul az egész egy percig sem tűnt öncélű stílushalmozásnak, inkább csak három ember műfajokkal nem törődő örömzenélésének, akik gyermeki kíváncsisággal próbálgatják a gitárzene határait és hogy mi van azon túl. Így szólhatott a Roadburnön dub és roots reggae, a másnapos közönség legnagyobb örömére, hogy aztán az idilli ringatózást egy szőnyegbombázás erejével foszlassa szét egy koponyaremegtető noise rock gitártornádó.

jakob2.jpg

Ilyen élményekkel eltelve kicsit szkeptikusan mentem át a Jakob (fent) különleges vizuálokkal kísért koncertjére: bár egy időben nagyon szerettem őket, az elmúlt egy-két évben azt vettem észre, hogy a legtöbb posztrock/metal lemez már semmit sem ad nekem. Talán emiatt, de a trió koncertje volt a négy nap talán legpozitívabb csalódása. A dobos és a basszusgitáros által diktált feszes tempó miatt sosem ült le igazán az egész, a gitáros Jeff Boyle pedig tanítani való módon hozott mindent, amit a stílus megkövetel, az egymásra rétegzett „sírós” gitároktól a katartikus zajlavináig. Ha mindenképp válaszolnom kéne arra, mitől volt ez más, mint mondjuk a tavalyi, legjobb pillanataiban is csak korrekt Mono-koncert, azt mondanám, hogy volt benne valami mélyen emberi. Talán mert az utóbbiakkal ellentétben mindig jó érzékkel maradtak a giccshatáron belül. Talán mert a zene tökéletes szimbiózisban élt a Jérôme Siegelaer által egymásra rétegzett tájképekkel és természetfilmes felvételekkel. Nem tudom, de egy biztos: ha lesz a közelben Jakob koncert, biztos elmegyek rá.

Bár az előző napi akusztikus Amenra-szeánsz megmutatta a bennük rejlő törékeny szépséget, a „rendhagyó” koncertjükre (lent) szinte semmi nem maradt belőle. Helyette viszont olyan vehemenciával játszották végig az egy órás koncertet, ami tényleg egyfajta vallási eksztázishoz hasonlított. A megfogalmazás nem véletlen: ők hívták életre a Church Of Ra kollektívát is, amelynek tagjait egytől-egyig körüllengi egy olyan mély spiritualitás, ami teljesen más dimenzióba tolja az élő fellépéseket is. Ezt erősítette az is, hogy minden lámpát lekapcsoltak: csupán pár templomi gyertya és a kivetítő szolgáltatott némi fényt. Ebben a sötétségben pedig Colinék zenéje felért egy lelki élveboncolással, görcsoldó nélkül. Annyira, hogy szinte feloldozásnak hatott a Neurosis. (Ha valaki szeretné megtapasztalni, milyen élmény is a Church Of Ra-kollektíva valamelyik zenekarának a koncertje, azoknak ajánlom a július hatodikai The Black Heart Rebelliont a Dürer Kertben.)

amenra.jpg

Az est fő zenekara, a Neurosis (lent) pedig rögtön a Souls At Zero hét perces nyitómonstrumával, a To Crawl Under One’s Skinnel nyitottak, amit az életmű egyik legsúlyosabb darabja, a Locust Star követett. Scott Kelly elbődülésétől még mindig feláll a karomon a szőr. Egyszerűen az az erő, ami ebből a hat emberből sugárzik a színpadon, nem hasonlítható semmi máshoz. Mintha minden egyes hangban ott lenne az életük, annak fájdalmaival, büszkeségeivel, lemondásaival. Arról nem is beszélve, hogy egy kezemen meg tudom számolni, mely másik zenekar tud e mellé még olyan számokat is írni, mint a The Doorway vagy a No River To Take Me Home. Egyszerűen van valami bennük, ami az ember leglényegéig hatol.

Ez pedig most sem volt másképp. Az a tűz, ami arra sarkalta őket, hogy újabb és újabb dolgokat próbáljanak ki, folyamatosan megújulva, de mégis megőrizve a gyökereiket – mint a már emlegetett ouroboros –, száz százalékos erővel lángolt bennük. A közönség és az előadó egymást hergelve-hipnotizálva tört át egy olyan gátat, aminek a legtöbb fellépés a közelébe sem ér. Ismét kétórányi olyan utazásban volt részem, ami azt hiszem, nem csak hozzám tett, meg is változtatott valamit bennem. Erre pedig csak a legnagyobbak képesek.

neurosis3.jpg

Amikor pedig már azt hittem, hogy tényleg nem bírok el több súlyt, jött a Buried At Sea és a Mariana-árokig döngölte le a maradék közönséget. Egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy megilletődtek volna attól, hogy a Neurosis után kell játszaniuk; egy jó hangulatban végigwhiskyzett beállás után mindenfajta különösebb faxni nélkül és olyan koncertet toltak, hogy abba minden nyakizom belesajdult. Talán így hangzana, ha a korai Earth egy végtelenül súlyos bad tripen lenne. Vagy ha a tenger fenekén uralkodó nyomást megpróbálnánk megzenésíteni. Vánszorgó tempó, pörölyként lesújtó dobok, némi acsargó kiabálás és pincemély riffek. Tökéletes zárása volt az elmúlt négy napnak.

Kollár Bálint
színes fotók: Erik Luyten Photography
fekete-fehér fotók: Stefan Raduta Photography


Converge - Blood Moon

Mirrors Of Psychic Warfare: 

Jakob: 

Buried At Sea: 

Amenra akusztik: 

Amenra: 

Neurosis: 

https://recorder.blog.hu/2016/05/29/a_vesszobol_font_ember_es_az_ouroboros_a_roadburn_fesztival_2016_utolso_ket_napja
A vesszőből font ember és az ouroboros – a Roadburn Fesztivál 2016 utolsó két napja
süti beállítások módosítása