Bob Dylan másik oldala – A lesajnált lemezek

2016.05.22. 11:30, rerecorder

bob-dylan-1200x720.jpg

Mindenki (el)ismeri Bob Dylan zsenialitását és örök klasszikusait, de mi a helyzet az életmű leértékelt fejezetével? A friss, 42. Recorder magazinban is olvasható cikk bővített változata a legnagyobb hatású dalszerző-énekes héten megjelent Fallen Angels című új lemezének apropóján. 

A héten jelent meg Bob Dylan legújabb, ha csak a stúdiólemezeket számítjuk, harminchetedik albuma (ősszel pedig a hatvanas évek még élő, legnagyobb alakjaival, Paul McCartney-val, Neil Younggal, Roger Waters-szel, a Rolling Stones-szal és a Who-val lép fel egy fesztiválon). A könnyűzene egykor kétségtelenül legfontosabb figurája, legnagyobb hatású dalszerző-előadója mostanra megbízható színvonalon teljesítő élő legendává nemesedett. A fantasztikus tetőpontokban bővelkedő ötvenöt éves karrier azonban több zsákutcát, kevésbé ismert és elfogadott időszakot is magában foglal. A Fallen Angels című, ötvenes évekből származó klasszikus, egy kivétellel Sinatra által is rögzített dalok feldolgozásait tartalmazó új lemez megjelenése alkalmából mi most épp ezeket a ritkábban hivatkozott korszakokat és albumokat mutatjuk be.


A rejtőzködés évei, az első törés (a 70-es évek eleje)

self_portait_3c7172e19ecb4ee8ce1c484cdbe1611c.jpgDylan karrierjének kezdeti, klasszikus korszakát minden zenerajongó jól ismeri. A protest-folkos, akusztikus szólólemezek után fekete napszemüvege mögé bújt morózus lázadóként felvett hibátlan albumok következtek, majd megunhatatlan és felülmúlhatatlan hatvanas évekbeli klasszikusait (Bringing It All Back Home - 1965, Highway 61 Revisited - 1965, Blonde On Blonde - 1966 stb.) követően éles váltással, de még egyöntetű sikernek örvendő country-americana ízű albumpárral zárta az évtizedet (John Wesley Harding - 1968, Nashville Skyline - 1969). A valamivel későbbi, kereskedelmileg legsikeresebb időszakát jelentő lemezek (Blood On The Tracks - 1975, Desire - 1976) előtt azonban valami megbicsaklott, a hetvenes évek végétől számított bő egy évtizedről nem is beszélve.

Az 1966-os, súlyos motorbalesetét követően a nyilvánosságtól egyre inkább elvonuló Dylan kezdetben a countryban talált új inspirációra, majd még meghökkentőbb fordulattal kiadta addigi, és talán a mai napig is legnehezebben emészthető albumát. Ha egyik, saját maga által adott magyarázatát vesszük, amely szerint így akarta elidegeníteni egyre idegesítőbb rajongótáborát, az 1970-es Self Portrait (fent) kifejezetten sikeresnek mondható. A lemez által kiváltott heves értetlenkedést a legjobban a Rolling Stone korabeli kritikusának elhíresült mondata szemlélteti: “Mi a szar ez?”  írta Greil Marcus a lemezről, amúgy felütésképp. Az ekkorra már számtalan váratlan húzást maga mögött tudó Dylan 1970 nyarán ugyanis egy kétlemezes, részben saját dalokat tartalmazó, részben nagy amerikai klasszikus folkdalokat és kortársakat feldolgozó albummal jelentkezett, amelyen nemcsak, hogy elhagyta addigra már védjegyévé vált nazális énekhangját, de a hangszereléssel is sokszor az ötvenes évek klasszik popját idézte meg. 

new_morning_71sfhfubbgl_sl1500.jpgÉrthető, ha a - vége felé még egy Elvis-feldolgozást is tartalmazó - albumot nem tudták helyén kezelni akkoriban, és ezen tényleg nem segített Dylan régi partnerének, Bob Johnston producernek a háttérmunkája sem, aki vonósokkal, vokálokkal turbózta fel a dalokat, még erősebbé téve az egyébként is érezhető egy évtizeddel ezelőtti hatásokat. Mindez persze nem véletlen, ha a lemez találó címéből indulunk ki. Ezek a dalok ugyanis egytől-egyig azok, amelyek Robert Zimmermant Bob Dylanné tették, és aztán alakították tovább személyiségét az évek során. Azaz hatások egy kivételes formátumú dalszerző életéből, és mint ilyenek, széttartó, nagyon személyes, egyenetlen albumot eredményeznek, amely ráadásul éppen Dylan kifejezetten visszahúzódó korszakában született, amikor sokkal inkább érdekelte újdonsült családja, semmint zenei karrierje. Ettől függetlenül utólag elmondható, hogy érdemtelenül keményen bántak el a lemezzel megjelenésekor: Dylan zsenialitása ugyanis rendre megcsillan újonnan felvett saját dalaiban, a feldolgozások egy része pedig kifejezetten érdekes, még ha a végeredmény természeténél fogva az addigi albumok színvonalához nem is ér fel.

Ugyanez mondható el a Self Portrait-t csupán négy hónappal követő New Morningról (fent) is, amelynek „dylanesebb” hangzása az előbbi lemezt szimpla kisiklásként tüntette fel, de azért nem részesült a hatvanas éveket jellemző, egyöntetű kritikai elragadtatásban. Pedig ez a kiadvány szorosan ott van legjobb albumai nyomában, még úgy is, hogy összeszedettségében azért elmarad azoktól. Dylannek azt a korszakát jól jellemzi, hogy három évet várt következő nagylemezével, a Pat Garrett és Billy, a kölyök című westernhez készült filmzenével, amelyen ugyan szerepel egyik legnagyobb slágere (Knockin’ On Heaven’s Door), de azon kívül valóban közepes, felejthető anyag, amelyet a filmzenés indíttatása miatt talán érdemtelen is teljes értékű albumként kezelni (akárcsak a szintén 73-as, kiadatlan dalokból, a szerző közreműködése nélkül összeállított Dylan című gyenge anyagot). 

A korszak összképéhez újabb szempontot adtak a Self Portrait és a New Morning sessionjeinek idejéből fennmaradt, a Bootleg Series sorozatban 2013-ban megjelent csupasz demofelvételek, amelyek még jobban megmutatják ennek a rövid, de annál ellentmondásosabb időszaknak a rejtett értékeit.


BOB DYLAN ÉS EGY KLASSZIKUS LEMEZBORÍTÓ SZTORIJA: KI EZ A NŐ?


Popos hangzás, gospelkórus, keresztény-rock (a 70-es-80-as évtizedforduló)

slow-train-coming-bob-dylan.jpgDylan a hetvenes évek közepén magára talált (az 1975-ös Blood On The Tracks az egyik csúcslemeze) és nagy visszatérését kereskedelmileg legsikeresebb évei követték. Az 1976-os Desire az eladási listák élén nyitott, de nem Dylanről lenne szó, ha a jól bevált recept helyett nem húzott volna valami váratlant. Az 1978-as Street Legal album felvételeihez az azt megelőző világkörüli turnén már bejáratott formátumot választotta, amikor is folkrockos klasszikusait áthangszerelve, azokat kísérővokállal, fúvósokkal, feszesebb tempóban, poposítva adta elő. Mindezt olyan kísérőzenekarral, amelynek tagjai között még Elvis Las Vegas-i együtteséből is szerepeltek zenészek. A Street Legal azonban a Self Portrait-val ellentétben nem csak egy egyszeri, a kritikusok által meghurcolt félrelépésnek bizonyult, hanem választóvonalnak is Dylan karrierjében, ezután ugyanis bő tizenöt éves fejvakargatás kísérte minden megjelenését. Vagy épp még az se.

Még az előzmények ismeretében is igazi sokként hatott következő lemeze, a legendás Jerry Wexler r&b-producerrel felvett Slow Train Coming (1979), amelyen már a keresztény hitre újonnan megtért Dylant halljuk énekelni vallásról, Jézusról és az átlagember vakságáról. A dalok érdekes módon egész jól működnek, talán jobban is, mint a Street Legalon, amit azért a korabeli sajtó is észrevett. Olyannyira, hogy ha egyöntetű hozsanna nem is, de – leszámítva az evangelizáló dalszövegeket – korrekt fejbólintás kísérte, és még egy Grammyt is begyűjtött a felvezető kislemezért. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy Dylan a legendás soul- és gospelfelvételek helyszínéül szolgáló Muscle Shoals stúdióba vonuljon el a munkálatokra, a segítői között pedig a műfaj biztos kezű producere mellett többek között Mark Knopfler is ott legyen. Érezhető, hogy Dylan az újdonsült hittel átitatva tele van energiával, és nem túlzás azt mondani, hogy Street Legal utáni korszakának egyik legjobb, teljes mértékben vállalható lemeze kerekedett ki a végére. Még a reggae-s hatásokat is itt sikerült először, és talán utoljára igazán jól beépítenie Dylannek (Man Gave Names To All The Animals), és a végig lüktető, gospeles, soulos dalok ráadásul jól is öregedtek. 

bob_dylan_shot_of_love.jpgMindez már nem mondható el a keresztény trilógiaként elhíresült albumsorozat következő két lemezéről (Saved - 1980, Shot Of Love - 1981), amelyeken már csak néhány fellángolásra futotta a középszerűbb dalok mellett. Ezeken már csak a koncepció maradt ugyanaz, a konstans mód színvonalas szerzemények helyett pedig kevés maradandó pillanat akad, mint például az előbbi lemez címadó dala, aztán a Solid Rock vagy épp a késői Leonard Cohent megelőlegező Every Grain Of Sand. Utóbbi kifejezetten gyönyörű dal, ami azért jól mutatja, hogy Dylan akármennyire prédikáló hangnemet ütött is meg legtöbb korabeli dalában, azért továbbra tudott olyan parádés szövegeket írni, amelyeket rajta kívül nem sokan. A Waxler nélkül felvett, inkább blues-os hatásokat mutató Shot Of Love-on már újra hallatja hangját a szekularizált Dylan, így többen is azt várták, hogy majd a következő albummal rövidre záródik ez a nem túl fényes időszak. Sajnos tévedtek, a java még csak eztán következett.


Útkeresés, kifáradás (a 80-as évek)

Az 1983-as Infidels a vallási áhitatot ugyan maga mögött hagyta, de újabb problémákat hozott a nyolcvanas évekre jellemző digitális stúdióhangzás megjelenésével. Pedig a Jokerman című nyitódal, amelyben Dylan a fénykorára jellemző (ön)iróniával szól a címben is hivatkozott Istenről, miközben a legendás Sly & Robbie dob-basszus ritmusgyár lüktet a háttérben elég sokat ígért. A lemez többi dala azonban már meglehetősen ingadozó minőségű és a jobb pillanatokban (Neighbourhood Bully, I and I) is nehéz szabadulni az ekkor már erőteljesen jelen levő, nyolcvanas évekre jellemző hangzástól. Knopfler itt már producerként szerepel, de ő sem tudta megmenteni az albumot, amely egyébként részben Dylan érthetetlen dalválasztásainak esett áldozatul. A stúdiózáskor legendásan sok felvételt rögzítő zenész ugyanis az Infidels idején több olyan, a végső szelektáláskor elkaszált számot vett fel, amelyek egyenesen az egész korszak legjobbjai közé tartoznak, és végül csak az első Bootleg Series-en jelentek meg hivatalosan, 1991-ben.

bob_dylan_empire_burlesque.jpgEzek a kívülállók számára sokszor érthetetlen döntések végigkísérik Dylan egész évtizedét, és leginkább a következő, a korszak divatos soundját meglovagoló Empire Burlesque (1985) albumra gyakoroltak rossz hatást. Bizonyos szempontból talán ez Dylan leggyengébb albuma, itt valahogy semmi sincs a helyén. A dalszerző legenda a Miami Vice-ot idéző rikító öltönyben látható a borítón és a lemezhez készült egyik erőltetett videóklipben, a produceri munka pedig minden részletében a műanyag, pillanatok alatt elöregedett hangzást tolja előtérbe, kiemelt helyen a csattogó, éles dobbal. A bukás mértékét csak tetézte, hogy igazi all-star csapat gyűlt össze a felvételekre: Tom Petty kísérőzenekara, a Heartbreakers mellett Ron Wood, Mick Taylor és Al Kooper segített be Dylannek, aki még az E-Street Banddel is rögzített egy erős dalt, ami aztán szintén nem került fel a lemezre. Wood későbbi elmondása szerint Dylan nemcsak, hogy képtelen volt irányítani a felvételeket, de mintha nem is nagyon lett volna ereje, víziója összefogni az egészet.

A kreatív kifáradás és az akarat hiányának kettőssége az Empire Burlesque-et az előzetes elvárások miatt látványos bukássá tette, de a közmegegyezés szerinti leggyengébb albumok (Knocked Out Loaded - 1986, Down In The Groove - 1988) csak ezután következtek. Teljesen súlytalan, odakent felvételek, továbbra is gyenge produceri munkával, egy-két kiemelhető dal (Brownsville Girl, Death Is Not The End) kivételével csupa felejthető pillanattal. A kereskedelmileg még az évtized elején is sikeres Dylan ekkorra odáig rombolta renoméját, hogy ezek a megjelenések szinte észrevétlenül tűntek el a süllyesztőben.


SZINTÉN ZENÉSZ: SZTÁROK ÉS ZENÉSZGYEREKEIK.


Átmenet, fellángolás, vissza a gyökerekhez (a 80-as-90-es évtizedforduló)

bob-dylan-oh-mercy.jpgA Grateful Deaddel közös 1987-es turné és 1988-as koncertlemez is jelzi, hogy a nyolcvanas évek végén Dylan magához képest szokatlanul sok közreműködővel dolgozott, ami nyilván a válság jele volt, ironikus módon mégis a zenészpartnerek kellett ahhoz, hogy aztán újra kilábaljon a gödörből. Részben a Roy Orbisonnal, George Harrisonnal, Jeff Lynne-nel és Tom Pettyvel közösen alkotott Traveling Willburys szupergrup, részben pedig a U2 és Brian Eno mellől ismert Daniel Lanois producer. A sztárokkal közös zenekar mintha visszaadta volna Dylan erejét, Lanois pedig hozzásegítette egy régóta várt, újabb erős albumhoz. Az 1989-es Oh Mercyn a producer atmoszferikus hangkulisszái és a visszafogottabb, melankolikus dalok szépen egymásra találtak, Dylan művészi visszatérése pedig annyira meglepte a kritikusat, hogy talán túl is ajnározták azt megjelenésekor. Érdemei mellett azonban meg kell jegyezni, hogy az Oh Mercy nagyon nem tipikus Dylan-lemez, legalábbis abból a szempontból, hogy túlságosan is érezni rajta a stúdió hatását, még ha ez alkalommal ez jól is sült el. Ez az album nagyrészt egy kiváló produceri munka eredménye, amely ezúttal ugyanolyan fontos elem, mint maguk a dalok, és ez egyáltalán nem jellemző az általában gyorsan és nagyon direkten dolgozó Dylanre.

Az ezt követő Under The Red Sky (1990) - talán a váratlan feltámadás utáni nagyot akarás miatt - viszont ismét egy félrement album lett, újabb értelmetlen és felesleges all-star gárdával (Elton John, Stevie Ray Vaughn, Slash), és jól mutatta mind a világ felé, mind talán magának Dylannek is azt, hogy valami azért továbbra sem stimmel. A dalszerző pedig jól érezte, hogy komolyabb változásra van szüksége, és ahhoz nyúlt, ami egyszer már jól bevált neki: a tradicionális akusztikus folkdalokhoz. Karrierjének mintegy szimbolikus újrakezdéseként a két év hallgatás után kiadott Good As I Been To Yout és az azt egy évvel követő World Gone Wrongot is a saját házistúdiójában vette fel magában és bebizonyította velük azt, hogy az évtizedek óta elhagyott szóló akusztikus előadásmód még mindig a kisujjában van. A két lemez közül utóbbi valamivel jobb, feszesebb, és a kései Dylan-repertoárt megelőlegező módon bluesosabb felhangokkal bír, de bátran ajánlható mindkét album, nem csak rajongóknak (igaz, ezek a lemezek sem kaptak túl nagy reflektorfényt, és túl sikeresek sem lettek, de elvezették hősünket az 1995-ös MTV Unplugged albumig, amin leporolhatta klasszikusait és helyére került renoméja).

Top 5 nem klasszikus Dylan

world_gone_wrong_6844_2.jpg1. New Morning (1970)
Talán nem túlzás azt mondani, hogy egész karrierjének legalulértékeltebb albuma. Igazi vintage-Dylan, majdnem csúcsformában.

2. World Gone Wrong (1993) 
(balra) Vissza a gyökerekhez-lemez, egyben útjelző a következő, bluesosabb irány felé. Remek album.

3. Slow Train Coming (1979)
Keresztény-rock ide vagy oda, ez egy változatos, szenvedélyes, teljes mértékben vállalható, érvényes album, sőt.

4. Oh Mercy (1989)
Lanois producerként tényleg erősen rányomja a bélyegét a lemezre, de ettől még ez Dylan legjobbja a nyolcvanas évekből.

5. Self Portrait (1970)
A mai napig tartja magát az a tévhit, hogy ez egy rossz, sőt, mi több, értékelhetetlen lemez, pedig dehogy. Érdemes újra és újra elővenni.


Dicsőséges visszatérés, magabiztos klasszicizálódás (a 90-es évek végétől napjainkig)

0cf59cf1dc04635780873a9d97927d8c97b8aef9.jpgRészben a lemezkiadójával való küzdelem miatt az újabb stúdióalbumra négy évet kellett várni, ami Dylan esetében akkor még rengetegnek számított, de kétség sem férhet hozzá, hogy megérte a szünet. Az újfent Daniel Lanois producerrel felvett, halálról, szerelemvesztésről szóló, 1997-es Time Out Of Mind aztán dicsőséges visszatérés volt arra a csúcsra, ahol talán a jó húsz évvel azt megelőző Desire idejében volt utoljára. A szinte rögtön klasszikussá vált album után - a siker ellenére - Dylan és az ezúttal is karakteresen jelen levő Lanois együttműködése nem tartott tovább, innentől kezdve maga a dalszerző producelte lemezeit. Az egymást pár éves kihagyásokkal követő, magabiztos, sikeres albumok pedig a bluesrockos orientáció (Love And Theft - 2001, Modern Times - 2006) után ismét az amerikai hagyományok felől érkező feldolgozásoknak engedtek teret egy karácsonyi (Christmas In The Heart - 2009), illetve egy tisztán Sinatrára emlékező lemezzel (Shadows In The Night - 2015) – és az új album szintén a Nagy Amerikai Daloskönyv, a Tin Pan Alley-aranykor szerzeményiből dolgoz fel tizenkét szerzeményt. Az egyre érdesebb hangú, lassan tényleg Tom Waits-t eszünkbe juttató Dylan az elmúlt években abban az új helyzetben találta magát – vagyis inkább mi őt –, hogy konzisztensen, kilengések nélkül szállítja az átlag feletti, de azért a legjobb pillanatait megközelíteni nem tudó saját dalos stúdióalbumokat (Together Through Life - 2009, Tempest - 2012). Az ezekhez való viszonyulást pedig a jogos elismerés mellett a nagy öregeket napjainkban megillető, csodálattal vegyes tisztelet jellemzi (lásd még: Neil Young, Leonard Cohen), miközben az igazi izgalmak azért a százszámra fennmaradt kiadatlan dalokból, demó- és koncertfelvételekből összeállított, tizenkettedik részénél tartó The Bootleg Series-válogatássorozatban rejlenek.

dylan_1280x720.jpg


cover_8.jpgPersze talán igazságtalan párhuzam is ez egy olyan valakivel szemben, aki megannyi hullámvölggyel tarkított karrierje során legalább tizenöt zseniális albumot adott ki és még mindig képes magas színvonalú dalokat írni, vagy olyan magas nívón interpretálni, mint most is a Fallen Angels-ön. Young At Heart - ahogyan a nyitószám is mondja, és valóban: az előző Sinatra-dalos LP-hez képest ez egy vidámabb, könnyedebb album, perfekt hangszerelésű és az énekteljesítményt tekintve is figyelemre méltó. Persze Dylan saját legutóbbi dalaitól lehet az embernek olyan érzése, hogy az egykor lázadó, szenvedélyes előadót sztoikus öreggé keményítette az elmúlt pár évtized, akinek a mottója talán már inkább az a pár mondat lehet, amelyet az ezredfordulón megjelent, Wonder Boys című filmhez írt remek dalában hallhatunk: “I used to care, but things have changed” (“Egykor még akartam, de a dolgok megváltoztak”).

Mondjuk az is igaz, hogy Dylan annyiszor lepte már meg a világot, hogy az sem lenne váratlan, ha nemsokára újabb szakaszához érkezne ez a páratlan életmű.

Csada Gergely


a Fallen Angels című új Bob Dylan lemez beszerezhető az iTunes és az Amazon oldalán, a Melancholy Mood című szám pedig itt hallható.


és íme egy harmincszámos playlist a tárgyalt korszakok és lemezek esszenciájával - micsoda tripla lemez lehetne belőle: 

https://recorder.blog.hu/2016/05/22/bob_dylan_masik_oldala_a_lesajnalt_lemezek
Bob Dylan másik oldala – A lesajnált lemezek

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr658736546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.