Ordítva mutatott középső ujj – Szepesi Mátyás ajánlja Iggy Pop új albumát

Bármilyen hihetetlen, de Iggy Pop is öregszik és ebben az állapotában határozottan úgy érezte, hogy muszáj még egy nagyot dobnia. A Josh Homme-val összehozott friss albumról Szepesi Mátyás írt recenziót, akinek Konyha nevű zenekara áprilisban friss dallal harangozta be az őszre várható új albumot, másik zenekarának, a Magashegyi Undergroundnak pedig még tavasszal érkezik a harmadik lemeze.

Iggy Pop: Post Pop Depression

Kiadó: Loma Vista / Universal

Megjelenés: 2016. március 18.

Stílus: rock

Hogy mennyire veszélyes és mennyire szellemes pasas Iggy Pop, azt számomra legjobban technikai ridere (a koncertszerződés mellékleteként a helyi szervezőknek küldött lista a produkció igényeiről) legendássá vált sora jelképezi: „Szükségünk van egy (1) monitorkeverő technikusra, aki jól beszél angolul és nem fél a haláltól sem.” Neve négy évtizede a fékezhetetlen színpadi performance szinonimája, lemezeinek sikere viszont finoman szólva hullámzó, nagyban kiszolgáltatva annak, hogy kivel-kikkel írta és vette fel az egyes albumokat. Nem véletlen, hogy új lemezét hatalmas érdeklődés övezi, mivel alkotótársa nem más, mint a Queens Of The Stone Age-vezér Josh Homme, aki a papíron összehozható legstílusosabb zenekart trombitálta össze erre az anyagra Matt Helders, az Arctic Monkeys „nyomokban még mindig kölyökképű” dobosa és Dean „hogyan szólaltassunk meg mindent élőben, ami a lemezen jó ötlet volt” Fertita multiinstrumentalista (QOTSA, The Dead Weather, Beck stb.) személyében. Iggy sms-ben kérte fel Josh-t a kollaborációra, aki azonnal igent mondott gyerekkori bálványának, az album pedig hosszas barátkozás-beszélgetés és ötletbörze után majdnem egy évig készült, teljes titokban.

Oké, innentől tudtuk, hogy a lemez jól fog szólni és a srácok nagyon jól fognak kinézni bőrkötésben, valamint azt is, hogy a pr-gépezet rengeteg izgalmas aspektust talál majd a projekten. De mi van még?

Egy nagyon élvezetes lemez, egy kortalan kordokumentum.

Első hallásra olyan érzésem volt, mint Miles Davis utolsó, hiphopproducerekkel készített Doo-Bop című lemezénél (aminél többször talán semmit nem hallottam életemben, köszönhetően az egykori szentendrei Dalmát Pince pultosainak): amikor a vállalkozó szellemű mester és tanítványa olyan területekre jutottak el együtt, ahová maguktól sosem merészkedtek volna. Egyrészt Iggynek lett egy olyan albuma, ami úgy jelen idejű, hogy nincsenek rajta olyan dalok, amikre öt-tíz év múlva azt mondják az alkotók kényszeredett mosollyal, hogy „akkor jó ötletnek tűnt” (ajánlom a Livin’ On The Edge Of The Night című 1989-es Iggy-klipet, ahol hősünk kétségbeesetten próbál MTV-kompatibilis lenni). A másik oldalon pedig az derült ki, hogy a Homme-műhelyben kicsiszolt hangkép (jellegzetes vokál-harmóniák, ütős vintage dobok, széttorzított basszusgitárok, csilingelő xilofonok és a trademark-szerű, minden műfajban ütős, sivatagi bluesból induló gitározás) még annál is több zenei stílust/műfajt bír el a hátán, mint ahányat a vörös óriás saját zenekaraiban megszoktunk. Személyes kedvenceim a táncosabb lüktetésű dalok, az elsőként kiadott Gardenia és a hatperces, Blondie-világából induló, majd szétgitározott, végül szimfonikus zenévé folyó Sunday, amelyekre biztos, hogy David Bowie is vidáman billeg a mennyek VIP-jébe beengedett angyalokkal. Azért ahogy az várható volt, a sivatag szele átjárja az albumot: a Vulture Tarantino-westernért kiált, a nyitó Break Into Your Heart pedig számomra a Homme-életmű egyik csúcsa, nem lepődnék meg, ha évek múlva beépítené saját repertoárjába is.

POP ELSŐ KÉT SZÓLÓLEMEZÉT BOWIE-VAL KÉSZÍTETTE, AZOK ILYENEK.

A lemezcím azonban nemcsak szójáték, figyelmeztetés is: óvatosan ezzel a lemezzel, nem egy vidám darab. Nagyon tiszteletreméltó célja, hogy magasról szarik a slágerlistákra és a rádiók elvárásaira, nincsenek rajta balladák, lebutított hangszerelésű számok és így tovább.

A lemezkritikák és az interjúk nagy része kész tényként tálalja, hogy ez lesz a nem túl jó kutyabőrben lévő Iggy utolsó albuma. Reméljük nem, de ha így van, tegyük egy perce Bowie Blackstar lemeze mellé: Iggy barátunk kaméleon-ikertestvére artpopba és légies, intelligens hangkulisszák közé csomagolva, méltósággal búcsúzott az élettől, amely csodálatos. Iggy a legdögösebb mai rockzenekar élén, ordítva mutogatja középső ujját a lemez utolsó dalában is. Nem kívánom neki, de ennél nem lehetne tökéletesebb codája életművének.

Szepesi Mátyás
Szepesi-fotó: Dancs Enikő Bianka

a lemez: 

Popék a KCRW rádióban játsszák a élőben stúdióban a Sunday című dalt a friss lemezről: