Lemeztáska - Erdész Róbert (Solaris)

A billentyűs hangszereken játszó Erdész Róbert a több mint 35 éve működő instrumentális progresszív rockzenekar, a Solaris alapító tagja, aki a nyolcvanas években társaival együtt átcsoportosult a Napoleon Boulevard első felállásába, a kilencvenes évek elején megalapította a rövidéletű Cabaret duót, a kétezres években készített „magyar world music” lemezt és írt skandináv „rituális operát”.  Közben mindvégig benne volt a Solarisban, amelynek a Marsbéli krónikák című kultikus első lemezére koreografált balettet az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatták be.

Első zenei emléke

Táncdalfesztivál, 1966. Hétévesek voltunk, ültünk a játszótéri hintában, és teli torokból üvöltöttük – mert azért éneknek azt nem nevezném – a dalokat. Különösen szerencsés, hogy akkoriban még nem voltak okostelefonok, mert így nem kell most szembesülni sok-sok kis archív videóval… (nevet)


Első lemez, amit saját pénzből vett

Colosseum: Live. Azt az orgonahangszínt, ami a Lost Angeles című dalt uralja, húsz évig kergettem mindenféle hangszerekben.


Zene, ami zenélésre inspirálta

A Pink Floydtól az Atom Heart Mother. Ezt a lemezt ma is a világ csudájának tartom. Van benne egy nagyon egyszerűnek tűnő csellótéma, ami valójában egyáltalán nem az - már nem technikailag, hanem amennyire dallamosnak tűnik, olyan sokszor vált hangnemet. Az ilyesmit ritkán érzi kézenfekvőnek az ember, ez mégis az. Nagyon szeretem benne azt a kortárs szomorúzenét idéző kórust is, ami később nagyon sok mindenre inspirált (nemcsak engem.)

Meghatározó koncertélménye

Nem nagyon szeretem a koncerteket, de ha muszáj, a lengyel SBB a Budai Ifjúsági Parkban, 1977-ben. Tízezer ember, és mind a legelvadultabb progresszív zenére kíváncsi! (nevet) Hihetetlen időszak volt, kár, hogy a Hanglemezgyár akkori megmondó emberei mellett úgy mentek el ezek az évek, mintha nem is lettek volna.

Hatások a Solaris indulásakor

Pink Floyd - ez, azt hiszem, nem szorul magyarázatra. A progresszív rock talán legmaradandóbb zenekara. Ráadásul úgy tudtak populárisak lenni (Money, Wish You Were Here, The Wall), hogy közben mindvégig sikerült megtartani a zenekar eredeti arcát. Nekem ma is ők a Number One.
Focus - ők a másik (jobbra). Ráadásul róluk ma már alig tudja valaki, kik is voltak. Hiába írnék ide bármit, annál sokkal többet mond ez az 1973-as tévéfellépésük.  Aki megnézi, annak nem kell magyarázni, mit keresnek a listámban. (mosolyog)
Trace. Három "nagy” holland zenekar volt akkoriban: az Ekseption, a Trace és a Focus. Az Ekseption főleg komolyzenei átiratokat csinált, én nem annyira szerettem. Ám a Trace-t imádtam! Rick van der Linden Hammond-játéka nagyon nagy hatással volt rám.
King Crimson - ez a megfoghatatlan, hol betegesen disszonáns, hol a kínosság határáig dallamos zene a mai napig lenyűgöz. Nagyon durva!
Jethro Tull - ez, azt hiszem, a mi esetünkben kézenfekvő. A zenekar minden tagja szerette, Attilának meg külön inspirációt jelentett Ian Anderson fuvolajátéka.
Colosseum, Mannfred Mann, Emerson, Lake & Palmer, Genesis, Yes, Mike Oldfield - soroljam még? Rengeteg hihetetlenül jó progresszív zenekar/előadó volt akkoriban, és mindnek köze volt ahhoz, hogy mi is ezen az úton indultunk el.


Kedvenc magyar lemeze

Locomotiv GT: Loksi. Ezt akkoriban, amikor megjelent, nem nagyon szerettem. Sok-sok évvel később lett a barátom, amiben Dusán szövegeinek legalább akkora szerepe van, mint a valaha volt legjobb magyar zenekarnak. Vagy valaki nem ért egyet velem? (mosolyog)

Kedvenc magyar dala

Egyet nehéz mondanom, de íme néhány. Zorán: Apám hitte, Ne várd a májust, Quimby: Senki se menekül, Most múlik pontosan, Dés László: Nagy utazás, Anna & The Barbies: Márti dala, Vad Fruttik: Lehetek én is, Nekem senkim sincsen, Kispál és a Borz: Ha az életben, Kern András: Lövölde tér, Majka: Belehalok, Máté Péter (Rúzsa Magdival): Most élsz. Más-más időkből származnak, mégis ugyanazt az érzést váltják ki belőlem. Elmagyarázni nem tudom, milyet, de nagyon jót. (Na, mégis elmagyaráztam.) Bármelyikre szívesen mondanám, hogy az enyém.


Kedvenc Napoleon Boulevard-dala

Világfalu. Ezt a dalt sok évvel a zenekar megszűnése után írtam, amikor egyszer még színpadra álltunk így együtt. Nem tudom, miért pont ez maradt meg bennem, és nem a régi, nagynak tekintett slágerek, de talán aki meghallgatja, rájön. Én mindenesetre szeretem.

Kedvenc Cabaret-dala

Kisember. Ez a dal valójában a szüleim életéről szól. 1990-ben, édesanyám halála után írtam, de 1999 óta már mindkettőjükre emlékeztet. 1956-ban negyedéves egyetemisták voltak az ELTE-n. Október 23-án ott mentek a diáktüntetés első soraiban. Ezt követően évekig attól kellett tartaniuk, hogy előkerül egy ott készült felvétel, és valaki felismeri őket. Még évtizedekkel később is sokszor szóba került a dolog. Aztán jöttek a kilencvenes évek, és ők mindketten elmentek, szépen, csendben, szeretetben, ahogyan éltek. Nekem persze nem a csend az első dolog, ami eszembe jut '90-ről és ’99-ről, inkább valami kikiabálhatatlan düh. Pár évvel később egy október 23-i televíziós megemlékezéshez csináltam zenét. Átküldtek hozzá néhány korabeli filmrészletet. Vagy százszor néztem őket végig - rajta voltak a szüleim. Premier plánban, ahogy fiatalon, vidáman vonulnak az első sorban, 1956. október 23-án - vagyis létezett a felvétel, amitől mindig is tartottak. Már messze jártak, mire kiderült, hogy a félelmük nem volt alaptalan: a rendszer mindvégig ott ólálkodott a hátuk mögött. Hol ez a rendszer, hol az, és ez meghatározta az egész életüket. Én nem hiszek semmiféle istenben. Ők hittek. Tudom, hogy azzal a meggyőződéssel mentek el, amivel éltek. Ez védte meg őket mindenféle vihartól. Emiatt tudtak derűsen és fölemelt fejjel végiggyalogolni a huszadik század utolsó kétharmadán. És ezt a bizonyosságot mindig is irigyelni fogom tőlük - nem kapták ingyen.


Minden idők legjobb lemeze

Pink Floyd: Wish You Were Here. 1975-öt írtunk, harmadikos gimnazisták voltunk. Tóth Zoli nevű osztálytársam édesapja hozta neki ezt a lemezt külföldről. Ott ültünk náluk, a lemezjátszó előtt – végre nem a Szabad Európa kivehetetlen sustorgásából kellett kihalászni a zenét! – és elsőre csalódásnak éreztem. Nem volt elég elborult, elég attraktív, elég progresszív – évek múlva vettem csak észre, hogy a zenei ízlésemben átvette a hatalmat. A teljhatalmat. Ma úgy gondolom, hogy nehéz lenne ennél jobb lemezt csinálni. Én mindenesetre már nem tudok szabadulni tőle. (mosolyog)

Kedvenc rocklemeze

Deep Purple: Deep Purple In Rock. Ez az album még általános iskolás koromban talált meg. Tizenkét éves voltam. Egy Tesla hordozható magnóra másoltam át egy másik Tesláról. Addig Beatlest, Mungo Jerry-t, Mouth & MacNealt hallgattunk, csupa slágerzenét, így nagyon hátba vert a Deep Purple. Még hasonlót sem hallottam soha. Pedig rég a színen volt már Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, az Iron Butterfly, de ezek hozzánk, tizenegykét éves gyerekekhez nem jutottak el. Eleve másokhoz se nagyon, mert a rádióban, tévében ilyesminek nyoma sem volt. Szóval, amikor meghallottam a Deep Purple In Rockot, egy világ nyílt ki előttem. Ma sem tudom csak úgy, egy akármilyen rocklemezként hallgatni.

Kedvenc újhullámos lemeze

The Police: Synchronicity. Ez a feleségem bűne. Én akkoriban még a nagyon progresszív, nagyon koncept-, nagyon hosszú hangszerszólós albumok világában éltem, de miatta olyan sokat hallgattam a Police-t, (például az Every Breath You Take-et), hogy egy idő után rá kellett jönnöm: ez jó, basszus! Nagyon megszerettem Stinget is.


Kedvenc billentyűs szólista lemeze

Presser Gábor: Electromantic. Emlékszem, hogy épp a Magyar Rádió 8-as Stúdiójába mentünk életünk első stúdiófelvételeinek valamelyikét elkészíteni, és ott épp egy Roland Jupiter 8-assal ügyködött Kiss István, az Electromantic hangmérnöke. Mutatott pár részletet az akkor készülő albumból, és nekem végem volt. Gyönyörű ez a lemez, csodásak a szintihangszínek rajta, a hangszerelés, a témák, az egész sound – semmit sem kopott az eltelt évek, évtizedek alatt. Azóta tudom, hogy Vangelis-ünk nekünk is van! (nevet)

Kedvenc elektronikuszenei lemeze

Vangelis: Spiral. Ugyanazt mondhatnám róla, mint az Electromantic-ról: imádom!

Kedvenc Kraftwerk-lemeze

Radioactivity. Ezt szintén, csak egész másért. A Kraftwerk olyan agresszíven primitív, arcomba tolt hangszínekkel operál, annyira nyers és gusztustalanul direkt, hogy ahányszor hallom, mindig valami ilyesmit szeretnék csinálni.

Kedvenc ethno/világzenei lemeze

Goran Bregović Ederlezi című dala a Cigányok ideje zenéjéből. Ezt Rúzsa Magdinak köszönhetem, anélkül, hogy ismernénk egymást: azután kerestem rá, miután a Megasztárban elénekelte. A filmet is csak ezután láttam. Így a távolból is köszönet neki érte!

Kedvenc progresszív/fúziós rock lemeze

King Crimson: In The Court Of The Crimson King. Nem írnék mást, mint amit fentebb már megfogalmaztam: megfoghatatlanul, idegesítően dallamtalan, betegesen disszonáns, a kínosság határáig dallamos és behízelgő - nagyon durva! Ilyesmit nem tudnék kitalálni. Pedig nagyon szeretnék!

Kedvenc filmzenéje

Gladiátor (Hans Zimmer és Lisa Gerrard). Egy barátom azt mondta, hogy ez a zene túl kiszámítható, túl konformista, túl hollywoodi. Lehet. De olyan tökéletesen az, hogy az engem lenyűgöz. Szeretem hallgatni.
Amélie csodálatos élete. Na, ez mindenben az ellentéte a Gladiátor zenéjének. De épp ez tetszik benne; az idétlen kiszámíthatatlanság, miközben nagyon is egyszerű dallamokkal és harmóniafűzésekkel operál – szerintem ez Yann Tiersen legjobb filmzenéje.
Tűzszekerek - ez meg Vangelisé, nem véletlenül kapta pont ezért az Oscart.
John Williams és a Csillagok háborúja. Bármennyire is lerágott csont, ezt kellett volna első helyre tennem, mert bár egyfelől klasszikuszenei stílusgyakorlat, másfelől viszont embertelen jó témákból áll, és irgalmatlanul van hangszerelve! És még egy apróság: egyszer egy nagy (és egyébként elképesztő) német hangstúdióban jártunk, ahol a kétszeres Grammy-díjas hangmérnök megmutatta, mi a sound design etalonja nála. Két lemezt vett elő: egy Michael Jacksont és a Star Wars-t, ez pedig jelent valamit…

Kedvenc sci-fi/űrzenéje

A 2004-es Battlestar Galactica tévésorozat főcímzenéje. Előre is elnézést mindenkitől, akinek más a véleménye, de ehhez foghatóan tökéletes főcímzenét ebben a műfajban nem ismerek. A sorozatot is imádtam, de ez már az én betegségem. Nekem valamilyen szinten minden film jó, amiben van űrhajó, és ebben van rendesen.

A leginkább "matekos” zene

Ha ugyanazt értjük “matekoson”, akkor a Dream Theater.

Olyan zene, ami nagyon elüt a stílusától, mégis nagyon szereti

Hú, ezért mindenki utálni fog… muszáj? Cserháti Zsuzsa Kicsi, gyere velem rózsát szedni válogatáslemeze. Ilyen hangja senkinek nincs.

Bűnös zenei öröme

Cserháti Zsuzsa: Mindig az a perc a legszebb perc. Nem magyarázom, még akkor sem, ha az a vád ér, hogy Cserháti Zsuzsával minden tetszik - mert ráadásul így is van…

Dal, amit bárcsak Ön írt volna

Youssou N’Dour & Neneh Cherry: 7 Seconds. Vajon ki nem vállalná ezt a dalt? Időnként újra előveszem és jól esik meghallgatni. Youssou N’Dour egy zseni. De nem tudom megállni, hogy ne legyen itt egy Sting is: a Russians. Nagyon szíven ütős dal, el tudnám nézegetni, ha az én nevem lenne aláírva szerzőként, csak valaki kérje meg Stinget, hogy énekelje el, mert igazából attól is tetszik ennyire.