Hagytuk, hogy azt csináljon velünk, amit akar, és ezt élveztük – Donaufestival, 2016. 04. 29-30.

2016.05.03. 12:12, rerecorder

mbongwanastar2.jpg

A Donaufestival 2005 óta hozza Ausztriába a tág értelemben vett underground krémjét; volt itt már Sonic Youth és Mike Patton is, de a lényeget azok a náluk jóval kevésbé ismert, izgalmas és újító előadók jelentik, akik akár még Bécsig sem jutnak el; viszont mindig jut belőlük annyi a két hosszú hétvégére, hogy bőven érdemes értük Bécstől még egy órát nyugat felé autózni a Krems nevű kisvárosba.

Idén az első hétvége első két napjára mentem ki, amikor főleg elektronikus produkciók voltak, és olyan, hm, globális előadók, akiket még a tág értelemben vett világzenébe sem szívesen dobozolnánk be, de valamilyen, a nyugatitól eltérő hagyományos zenéből (is) merítenek. A második hétvégén (május 5-7.) olyanok lesznek még, mint Tim Hecker, DJ Koze, Lotic, Babyfather (vagyis Dean Blunt), Total Freedom, Le1f, Cut Hands, Angel-Ho és így tovább.

Azok a dj-k, akik többet akarnak, mint pusztán a tömeg igényét kielégíteni, olyasmit szoktak mondani, hogy „utazásra visznek”; vagy aki ezt elhasznált közhelynek érzi, arról beszél, hogy eljut valahonnan valahova, és a számok egymás mellett új jelentést kapnak. Mostanában tűnt fel egy új dj-zési mód: a közönséget nem elvarázsolni, hanem meglepni, sőt, kizökkenteni akarják; az utazás metaforája által sugallt folyamatosság helyét a szándékos töredezettség veszi át. (Ez a megközelítés a Tiny Mix Tapes 2015-ös összefoglaló cikkében a „neofuturista esztétika” címkét kapta.)

ec_11201611_984700838256684_6418826280802616370_n.jpgEz elméletileg nagyon érdekes, és otthoni hallgatásra legalábbis nagyon jó dolgok születtek már ebből – de vajon hogyan működik élőben? Nálunk ez az új irányzat tudomásom szerint nem mutatkozott még be, ám Evian Christ mostanában ezt csinálja, ezért nagyon kíváncsi voltam a fellépésére. Josh Leary először arról lett híres, hogy a kőkemény trapet és lágy ambientes futamokat talán ő hozta legjobban össze;  aztán még híresebb lett arról, hogy Kanye West Yeezusán ő volt az egyik közreműködő producer (ebben). Mostanában pedig Trance néven szervez partikat, mert miért ne (és persze mert a trance épp reneszánszát éli - a szerk.). Persze mint például ebből a nagyszerű mixből tudható, korántsem csak trance szól ezeken.

Azonban Evian Christ fellépésének első öt perce nem neofuturista kísérletezés volt vagy bármi emelkedett dolog, hanem kőkemény trollkodás: trance-szintik, trance-dívák, aztán zaj, néhány ütem trap, még töményebb zaj, Örömóda csengő gyerekhangon, egy képújságzene-klasszikus és hardcore szirénák, egy-két kósza durranó lábdob – ez mind-mind ott kavargott benne, miközben dőlt a füst és villogott a stroboszkóp. Erre tényleg csak kétféle válasz lehetséges: vagy elmenekül az ember, vagy áll, hagyja, hogy átmossa a káosz, és közben vigyorog. Később azért jöttek hosszabban meghagyott döngölések, és persze trance-szintik, csipogóra felpitchelt dívák, szoftpop-slágerek acapellái – ezek nyilván valami egészen hozzájuk nem illő elektronikus durvulással összekeverve. Egyedül egy jó kis Rihanna-idézet hiányzott.

Amikor lehetett táncolni, akkor sem tudhatta az ember, hogy meddig hagyja ezt Evian Christ, mikor húz egy váratlant, amivel megakadályozza a belefeledkezést; és a trollkodásról sem mondott le teljesen. Így aztán hiába tűnt el a színpad a füstben, valamiképp mégis inkább róla (értsd: nem rólunk, táncolókról) szólt ez a másfél óra. Nem „utazás” volt tehát, hanem inkább úgy lehet leírni: hagytuk, hogy azt csináljon velünk, amit akar, és ezt élveztük.

De miért? Azt hiszem, erre nem adható egyértelmű válasz, túl azon, hogy egyszerűen: élvezetes volt; nincsenek még meg a fogódzók, jól működő fogalmak ahhoz, hogy egy jó „neofuturista” fellépést vagy mixet egyértelműen elkülönítsünk a sima össze-visszaságtól. Persze segített az, hogy néha nagyon jól összejöttek a dolgok, összeálltak a különnemű részletek valami ütős, szellemes vagy egyenesen vicces egésszé; Evian Christ bizonyította, hogy a szó hagyományos értelmében nagyon jó dj. De lehet, hogy ez olyan, mint amikor egy avantgárd művészt azzal mentegetnek, hogy de fiatalkori képei megmutatják, hogy tudott azért rendesen is festeni. És persze az is lehet, hogy nem kell túlgondolni az egészet.

gaika.jpg

A londoni Gaika (fent) zenéje olyan, mintha Tricky egyszer csak összekapná magát, és a Pre-Millennium Tension végtelenül klausztrofób, minimalista, jamaicai beütésű hiphopját folytatná, kiegészítve néhány kortárs hatással: Kanye West (kisebb mértékben az 808s érzelmes AutoTune-ja, nagyobban a Yeezus megalomán dühe), a trap sötét oldala és a szaggatott, ipari beütésű klubzene-dekonstrukciók. Főleg új, Security című mixtape-jén jön ez igazán jól össze. Élőben azért hiányoztak a társak, akik oldják a fura, egyszerre elidegenítő és Gaika sebezhetőségét kiemelő AutoTune (ha ez az) monoton hatását. (A mixtape-en kiemelkedik közülük Miss Red, aki Gaika Martinája lehetne, de csak egy számban énekel; az izraeli származású énekesnő amúgy The Buggal csinált egy, az utóbbi régebbi zenéit megidéző „acid ragga” mixtape-et). Hozzáadott viszont a koncerthez Gaika színpadi jelenlétének ideges energiája, amitől majdnem szétrobbant, és amivel még a megszokott előadói gesztusokat is a maga képére formálta.

rpboo.jpg

A többi dj és elektronikus produkció közül a chicagói footwork egyik úttörője, RP Boo (fent) biztos kézzel mutatta be, hogy mi minden rejlik ebben a műfajban, az egyértelműbb döngöléstől a jellegzetesen túlpörgött, követhetetlen ritmusokig; az egyben hagyott hangmintáktól a szanaszét szaggatottakig. Úgy volt kipróbált, profi szórakoztató, hogy közben megőrzött valamit a felfedező lelkesedéséből. Inkább tisztességes volt Kode9 gyors, gyakran szintén a footworkhöz nyúló szettje, illetve Fatima Al Qadiri grime-ból, ballroomból, dancehallból, socából stb. összegyúrt, de a Fade To Mind kiadó művészétől elvártakhoz teljesen illeszkedő fellépése. Hieroglyphic Being élőben játszott; a chicagói house, a kemény techno és az egymás körül tekergő szintifutamokból és ravasz ritmusokból álló (mondjuk) kozmikus ambient között ugrált. Néha finoman lépkedett egyiktől a másikig, máskor hirtelen ugrott; a különféle részeket csak az előadó víziója tartotta össze, amibe nem vagy csak részleteiben engedett betekintést a zene. Ez olykor kifejezetten jó volt – ahogy egy nem egészen érthető, de egyértelműen nagyszabású valamit csodálni jó lehet –, néhol frusztráló: még hallgattam volna ezt akár tíz percig is, hahó!

shackleton.jpg

Az elektronikus és a hagyományokból kiinduló zene közötti átmenetre helyezhető Shackleton új, Powerplant (fent) nevű projektje: a producer mellett két ütős és egy vibrafonos a tagja. Shackleton maga alig valamit tett hozzájuk (alig a hallásküszöb fölötti basszusokat, űreffekteket, cineket, a vibrafonból vett loopokat), de egyértelműen az ő zenéje volt ez, nem csak azért, mert karmesterként irányított. A keleties ihletésű, tőle megszokott sűrű, ideges ritmusok lezáratlanok, ezért mindig újra meg újra ismétlődnek; a vibrafon dallamai a repetitív zenét idézik, és a sok ismétlődés közben majdnem elveszítik dallamos jellegüket. Az élő zenészek, a ravasz hangosítás és a rendkívül sűrű megszólalás következtében az egész roppant gigantikus lett, majdnem mint az olyan ütős produkciók, amiket az olimpia nyitóünnepségén vagy a Kongresszusi Központban lehet látni; ám Shackleton jellegzetes eljárásra, hogy mindig csak fokozza a feszültséget, de soha nem engedi csúcspontra jutni, ellenkezőjébe fordította ezek hatásmechanizmusát – ám a maga paradox módján így még hatásosabb lett, mint amit megszoktunk tőle.

islamchipsy.jpg

Omar Souleyman budapesti koncertjét nagyon vártam, ám annál nagyobb csalódást okozott; itt nem volt olyan elkedvetlenítő, de mintha billentyűse, Rizan Said egyszerűen elfáradt volna. Nem úgy Islam Chipsy (fent), aki virtuóz módon játssza a chaabi nevű egyiptomi elektronikus mulatósból kiinduló zenéjét. A két fáradhatatlan dobos (ők hárman az EEK), és a néhány felismerhető alapmotívumot végtelenségig variáló, moduláló, olykor a billentyűket magasról, de pontosan célba találva ütő Islam Chipsy elképesztő tempót diktált. Rendkívül sűrű, energikus és sodró ez a zene, kézenfekvő a punkhoz vagy acidhez stb. hasonlítani hatását tekintve. Felvételről olyan, hogy azt gondolod: „úristen, milyen jó lehet ez élőben”, és pont olyan jó élőben, mint ahogy elképzelted. Kicsit talán több a kiállás és robbanó visszatérés, mint a lemezen, de a lényeg a másfél óra folyamatos ugrálás, úgy, hogy közben fülig ér a szád – mint ahogy Islam Chipsynek is.

INTERJÚNK OMAR SOULEYMANNAL.

mauricelouca.jpg

A fesztivál első két napjának legnagyobb meglepetése Maurice Louca (fent) volt. Ő szintén egyiptomi, de elsősorban hangmintákkal dolgozik: ütősöket, vonósokat és művonós-hangzású szintiket, vokálokat manipulált. Loopjai néha felismerhetőek, de úgy vagdosta és rétegezte őket egymásra, hogy hamarosan a gyökerekkel már csak halvány hangzásbeli kapcsolatot tartó, pulzáló és hullámzó hangfolyam lett belőlük; olykor egészen a zajig elment. Néha pedig egy-egy mókásan szétmodulált szintiszólót is közbeszúrt. Hathúros basszusgitáron és dobon kísérte egy libanoni és olasz társa, főleg kemény dubos alapokat játszottak. A nagy meglepetés pedig az volt, hogy milyen erős hatást tud ez a látszólag inkább agyas zene elérni; a koncert súlypontján a hirtelen berobbanó, metálos dob-basszus fölött csak vonósdarabkák kavarogtak, de úgy (és úgy felvezetve), hogy az katartikus volt.

mbongwanastar_1.jpg

A Mbongwana Star (nyitóképen és fent, ahol szerepel még egy közönségből felhívott lány is, akinél nem sokkal később ruházati baleset következett be az ugrálástól) legfőbb vonzereje lemezen az, ahogy az euforikusan kaotikus, egymás alá-mellé helyezett rétegzett hatásokból (kongói zenéből, posztpunkból, dubból, pszichedelikus rockból, hiphopból stb.) varázslatos módon a végén kedves dalok lesznek. Élőben a (szinte már túl) gazdag kíséretet mindössze gitár-bassszus-dob képviselte, minimális ütős rásegítéssel. Mégis, majdnem összejött a majdnem követhetetlen, mégis egyértelmű húzású káosz, mert a gitáros végtelen űrrockos szólókba bonyolódott, miközben a ritmusszekció rendíthetetlenül biztosította az alapot. A Staff Benda Bililiből megismert két kerekes székes frontember közül főleg Coco Ngabali volt előtérben. Bőrdzsekire húzött bárányjelmezt viselt, körbeforgott, emelgette magát: jobban megkövetelte a figyelmet, mint sok ép frontember. Talán ha először élőben hallom őket, nem zúgok bele annyira a Mbongwana Starba, mint lemezen, de így azért így is elragadó volt.

Rónai András
fotók: David Višnjić / Donaufestival


hogy milyen is egy Evian Christ-szett: 


a Shackleton-féle Powerplant élőben: 


Islam Chipsy vigyorgásra és heves bólogatásra késztető zenéje: 


és ízelítő abból, hogy hangzik Maurice Louca élőben: 

https://recorder.blog.hu/2016/05/03/hagytuk_hogy_azt_csinaljon_velunk_amit_akar_es_ezt_elveztuk_donaufestival_2016_04_29
Hagytuk, hogy azt csináljon velünk, amit akar, és ezt élveztük – Donaufestival, 2016. 04. 29-30.

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr398682448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása