Ne lőjétek le, ő csak a zongorista! – Elton John

2016.03.25. 12:45, rerecorder

elton-john-in-1977-012.jpg

Elton John az ötödik legtöbb lemezt eladó előadó a popzene történetében. A hivatalos méréseket tekintve ő vezeti a legkelendőbb kislemezek listáját a 33 millió példányban fogyott Candle In The Winddel (nemhivatalosan a Bing Crosby-féle White Christmas). Közel hatvan dala lett top 40-es sláger. Készített vagy nyolc perfekt, kritikailag is ünnepelt albumot. Széles tiszteletnek örvendő camp ikon. Magyarországon azonban még mindig bizonygatni kell, hogy ott van a pop nagyjai között. A 39. Recorder magazinos cikkével bizonygatjuk, hiszen február elején jelent meg Wonderful Crazy Night című új, hosszú idő után ismét stadionpopos lemeze a 69. születésnapját ma, 2016. március 25-én ünneplő sztárnak.

Ki ő?

1229017541_resized.jpgReginald Kenneth Dwight – hát, nem egy kifejezetten király név egy popkirálynak. A David Bowie-val azonos évben, 1947-ben, a fenti néven anyakönyvezett Elton John Bowie-hoz hasonlóan művésznevet vett fel, hozzá hasonlóan a hatvanas évek végén indult pályája, a hetvenes évek elején elkezdett hibátlan lemezeket kiadni, vagány és ordítóan camp cuccokban extravagáns koncerteket adni és ő is bejelentette, hogy biszexuális. A hasonlóságok itt azonban majdnem véget is érnek, hiszen Elton John lényegében ellentéte a változatosságnak, szinte soha nem lépett ki a zongorás softrock világából, igaz azt legalább a lehető legszínesebben variálta. Kreatív csúcskorszaka ugyan a hetvenes évek közepén véget ért, de szorgalmas dalkovácsként még sokáig évente ontotta a lemezeket, amikre azért mindig elszórt egy-két vállalható világslágert. Még a kilencvenes években is – amikor alig pár pocsék lemeze jelent meg – képes volt kiugró sikereket elérni (igaz, az egyik az Oroszlánkirály filmzenéje volt, a másik meg egy Diana hercegnő emlékére készült szupergiccses kislemez, aminél többet már aligha fognak eladni egyetlen dalból).

Elton John, azaz a kis Reginald már háromévesen zongorázott, tehetsége egészen nyilvánvalóan megmutatkozott. Karrierje néhány sessionzenészi mellékes után – volt közös projektjük a későbbi supertrampes Rodger Hodgsonnal is (ahogyan arról interjúnkban mesél Hodgson) – 1967-ben állt pályára. Ekkor ismerkedett meg Bernie Taupin szövegíróval egy dalszerzőket kereső meghallgatáson és egy életre barátok, szerzőtársak lettek (viszont mindig külön írják a maguk részeit). Eltonék dalai egyszerre kifinomultak és erőteljesek, a korabeli softrock hangszerelésen belül azonban mértéktartóságuk mellett is nagyon ötletesek. Ötletes a főhős ruhatára is, amire viszont a mértéktartó jelző soha nem volt igaz. Életvitelére sem mindig: a hetvenes évek közepén volt egy a hedonista fázisa, ebbe egy drogtúladagolás is becsúszott (ekkoriban játszotta egyetlen emlékezetes moziszerepét a Who-féle Tommy filmváltozatában, mint Pinball Wizard). 1976-ban, egy Rolling Stone-interjúban biszexuálisnak mondta magát, 1984-88 között egy német hangmérnök volt a felesége, de a házasság végével nyíltan felvállalta, hogy meleg, azóta a melegjogok egyik legnagyobb harcosa. 1993-ban ismerkedett meg élete párjával, 2005-ben, attól a naptól, amikortól ez Nagy-Britanniában lehetséges lett, bejegyzett élettársi kapcsolatban élnek, 2014-ben, amikortól legálissá vált, össze is házasodtak. Elton imádja a labdarúgást, 1976-tól többször is hosszú ideig tulajdonosa volt a Watford focicsapatának. 1992-ben, cimborája, Freddie Mercury halála után hozta létre az Elton John AIDS Foundationt és az alapítványon keresztül a mai napig a betegség elleni küzdelem egyik legnagyobb élharcosa.


elton-2015-05-20-at-08_26_19.jpg


Miért fontos az életműve?

elton20john20-20honky20chateau20-20front_1.jpgElton John nem inspirálta új zsánerek születését, de még csak új hangzások sem kötődnek a nevéhez, alapjaiban a legegyszerűbb eszközökkel – nagyon jó énekhanggal, nagyon stabil zongorajátékkal, nagyon átélhető, de a szentimentalizmus csapdáját (legalább a hetvenes években) az esetek többségében elkerülő szövegekkel és csúcspillanataiban hibátlanra formált popdalokkal – dolgozó előadó, aki azonban kellően színes ahhoz, hogy feltűnjön. Szóval a középpontba helyezett szerzeményekkel hat leginkább, ő a klasszikus, háromperces formátum egyik királya. Emellett az nála sem elhanyagolható, hogy szórakoztató ruhatárával, camp megjelenésével az egyéniség diadalát hirdeti, melegjogi harcosként pedig önmagunk felvállalását – és ily módon is nagy hatású. Alapvetően a zongorás-dalszerzőket inspirálja, Billy Joel, Kate Bush, Ben Folds mind egyértelműen sokat köszönhetnek neki, de George Michael, Rufus Wainwright vagy a Magnetic Fields is nagy rajongó. Ugyanakkor a Scissor Sisters-féle campdisco sem lenne ugyanolyan nélküle, sőt a kétezres évek közepi szoftrock-reneszánsz (Maroon 5, Orson, The Feeling), majd a 70-es évek dalszerzőinek feltűnő tavalyi divattrendje (Father John Misty, Tobias Jesso Jr. stb.) is újra sűrűn hivatkozottá tette nevét. Az ausztrál Pnau elektropopzenekar 2012-ben csinált egy lemeznyi nu-disco/szintipop-tisztelgést több tucat dalát felhasználva, az is No. 1 lett a brit albumlistán.


Mik a csúcslemezei?

elton_goodbye-yellow-brick-road-by-elton-john.jpgA sokszínű 1969-es Empty Sky-on Elton még kereste a hangját, az 1970-es címnélküli második albumára viszont megírták Taupinnal a Your Songot, ami sláger lett és minta arra, hogy az egyszerűség sokszor nagyszerűség. A folytatásban aztán jó darabig nem nagyon hibáztak, az americanás konceptű Tumbleweed Connection (1970), az FM-rádiopopos Madman Across The Water (1971), a briliáns életműcsúcs Honky Château (1972), a slágeres Don’t Shoot Me I’m Only The Piano Player (1973), a nagyszabású, dupla Goodbye Yellow Brick Road (1973), a spontán Caribou (1974), az önéletrajzi Captain Fantastic And The Brown Dirt Cowboy (1975) és a frissebb megszólalású Rock Of The Westies (1976) mind klasszikus albumok, egyben érdemes végighallgatni őket – de aki csak a slágerekre kíváncsi az is kaphat két durva Greatest Hits-t a korszakból.


Mik a felejthető produkciói?

41lgf6nzhql_sx300.jpgA hetvenes évek közepétől azonban törés következett a pályán, az addigi állandó zenekar lecserélésével a koherens albumok is eltűntek. Egy darabig még csak önismétlő lett az amúgy szűnni nem akaró termés, a nyolcvanas években viszont tényleg másod-, harmadosztályú a színvonal. A discós kitérő viccesen bénácska (Victim Of Love, 1979), a phillysoulos különben jó (The Thom Bell Sessions, 1977-ben félbemaradt lemez, 1979-ben és 1989-ben jelentek meg róla dalok, a 2016-os Record Store Dayre a '79-es maxi újra megjelenik vinylen), de a kommerciális sikerek is akkor tértek csak vissza, amikor John leállt a trendkövetésről és posztdiszkós, new wave-es, digitális hangokkal bélelt lemezek helyett visszatalált ahhoz, amiben jó (ilyen például az amúgy szintén rosszul fogadott 1988-as Reg Strikes Back). A mélypont akkor jött el, amikor már csak a felnőttpopos szentimentál balladái értek el sikert, ő pedig nyilván ezeket is erőltette. A trenden ráadásul a Lion King Oscar-díjas sikere csak rontott: megjelent a tényleg katasztrofális Aida musical.


Miért jó újra?

0004423_wonderful-crazy-night-2016cd_300.jpegKései karrierjében egyértelmű választóvonal a 2001-es Songs From The West Coast album, innentől újra a felesleges mázaktól (szirupos vonósok, felpuhított megszólalás) mentesek, szikárak lemezei és újra jó színvonalú mind. A 2004-es Peachtree Road kicsit tempósabb, a 2006-os The Captain & The Kid önreflektív, a Leon Russell-lel közös 2010-es The Union öblös, mély, a 2013-as The Diving Board pedig tisztán zongorás és személyességében is a korszak legjobbja – a hetvenes évek közepe-vége óta nem volt olyan, hogy zsinórban ennyi remek kiadványa legyen. Egyedül a slágerek nem tértek vissza, mindössze két top 10-es új, önálló dal került a neve mellé a 21. században (duettekkel, újrakiadásokkal együtt azért már jobb a helyzet). Na meg persze hiába jók ezek az albumok, olyan nincs köztük, ami a megérdemelt dicséreten túl revelációt okozott volna a popvilágban – mint mondjuk Bob Dylan 2006-os sikerlemeze. Valamint olyan turnéja sem volt, mint amilyen Leonard Cohen hangosan ünnepelt 2007-es színpadi visszatérése. Talán ez lehetett az ötlet a friss album esetében, hiszen a Wonderful Crazy Nighthoz hasonlóan lendületes, stadionokba, arénákba való kiadványa talán a nyolcvanas évek végén volt utoljára. A lemez amúgy ismét jó, és jó apropó egy ilyen, Eltont újra piedesztálra helyező koncertsorozathoz, de azon azért többnyire a klasszikus slágereket kell majd eljátszania. És ha már David Bowie-val való összevetésekkel kezdődött a cikk, itt van még egy: az új anyagon sokszor megdöbbentően közelinek tűnik egymáshoz a két énekes orgánuma. Hiába, ugyanaz az évfolyam.

Dömötör Endre


a friss Elton John-lemez, a Wonderful Crazy Night


egy 1974-es koncertfelvétel, karrierje csúcskorszakából: 

https://recorder.blog.hu/2016/03/25/ne_lojetek_le_o_csak_a_zongorista_elton_john
Ne lőjétek le, ő csak a zongorista! – Elton John

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr38525110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.