Hallgasd meg We Plants Are Happy Plants új albumát!

A zenész-producer Bergmann Péter által vitt We Plants Are Happy Plants egyedülálló színfoltja a hazai elektronikus zenei palettának, 2010 óta jelentet meg albumokat senki máséhoz nem hasonlítható, de azonnal felismerhető hangzásvilágú, felemelően érzelmes szerzeményeiből, a legutóbbit 2014-ben. Ezt követően ambiciózus filmes vállalkozásba kezdett, hogy emléket állítson egyik szellemi irányadója, Terence McKenna életének és munkásságának (a néhai amerikai etnobotanikus-író-előadó a modern sámánizmus egyik atyja, akit nem véletlen kapott fel a kilencvenes évek elején kibontakozó pszichedelikus tánczenei színér, szerepel a Shamen egyik számában is.) A monumentális filmhez We Plants Are Happy Plants-szerzemények adják a zenei aláfestést, ezekből áll össze a Fields Of The Goddess című album, amely itt végighallgatható, plusz a lemez kapcsán beszélgettünk is alkotójával filmje hátteréről, na meg spiritualitásról és ezotériáról, Daft Punkról, filmzenéről.

A We Plants Are Happy Plants 2008 körül indult a gitárzenekaros múltú Bergmann Péter egyszemélyes elektronikus hálószobaprojektjeként (és gyakorlatilag az is maradt), ezzel a névvel (mely egy Radiohead cd bookletből való) először nem hivatalos Daft Punk-remixeivel irányította magára a figyelmet a franciaelektró/újelektró-hullám tetőzésének idején a budapesti underground partiszíntéren, majd 2009-ben szélesebb közönséghez is eljutott a Sell Your Soul című dalával, melynek klipjét játszotta a VIVA zenetévé. Az azonnal fülbemászó, vokóderezett énekű euforikus elektropop-dal a WPAHP egyetlen slágere, itthon máig a legtöbben ezzel azonosítják, Bergmann azonban nem ezen a populáris úton ment tovább. "Számomra a Sell Your Soul soha nem volt sláger, inkább egy tudatos csali" - mondja már mostani fejjel. "Úgy tekintek rá, mint szükséges lépcsőfok, de nem tervezek visszalépni rá. Nem az a kérdés, hogy írok-e még ilyen zenét, hanem hogy miért írnék olyat, amit bárki más is tudna?"  És bár ezután nem készített több hasonló kaliberű, fősodorba illő dalt, 2010-es bemutatkozó albuma még nem távolodott el teljesen a popos-klubos világtól tapadós dallamaival és önfeledt táncos ritmusaival, miközben a nagyívű, túláradóan érzelmes szintifutamok folyama már megelőlegezte az ezután kikristályosodó WPAHP-hangzást. "A Time Is A Landscape a legnépszerűbb albumom a Spotifyon, úgyhogy valószínűleg ez a legajánlottabb új hallgatóknak. Itt indult az a taktikám, hogy egy szám teljesen kilóg a többi közül stílusban - ez a Sell Your Soul volt -, miközben a többi szám már sokkal közelebb állt az igazi stílusomhoz." 

Bemutatkozó lemezére Bergmann tulajdonképpen az addig felgyülemlett számaiból válogatott, ezt követően fordult a koncepciózus albumok felé, miközben egyre mélyebbre ásta magát matematikai, filozófiai, csillagászati és spirituális témákban, melyek aztán nagyban hatottak a zenéjére - kereste önmagát és zenei identitását. "A franciaelektró erőssége és táncklub-orientáltsága mindenképp befolyásolt a kezdetekben, de gondolom ezt az impulzust építem le a mai napig. 2011 körül világossá vált számomra, hogy ezek a stílusok nem hosszútávúak, túl helyhez és időhöz köthető jelenségek. Muszáj volt megtalálnom egy saját hangot és világot, ami kirántott ebből a szcénából." 2012-es második albuma, az Any Day Now már semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Bergmann kizárólag a maga feje után megy, öntörvényűen és tudatosan alakítja saját zenei mikrokozmoszát, amelynek jól körülhatárolható hangzásvilága pont elég tág teret enged az újabb impulzusok, hatások beépülésének. "Az Any Day Now bőven a legkísérletibb munkám, mely a 9-re és vortex matematikára épülő, alternatív hangolású album. Eckhart Tollének (német származású spirituális tanító -  a szerk.) dedikáltam, akinek volt szerencsém oda is adni egy példányt." Tolle mellett ebben az időszakban Alan Watts, Terence McKenna, és Abraham Hicks munkássága is fontos szellemi iránymutatást jelentett Bergmann számára, aki komolyan belemerült a spiritualizmusba és az ezotériába, illetve a klasszikus zenébe. Mindezen inspirációk kulminációja a 2014-es Songs About The Unspeakable album. "Gustav Mahler eléggé befolyásolta ezt a lemezt, és természetesen Beethoven. Éveket töltöttem azzal, hogy a végtelen szimfóniákban kis momentumokat keressek, általában ezek a sokréteges összeérések azok, amik leginkább inspirálnak, amikor minden hangszer kiveszi a részét. A Songs About The Unspeakable a személyes kedvencem, nem hiszem, hogy valaha fogok tudni tökéletesebb konceptalbumot készíteni." Bergmann úgy érezte, ez élete csúcsműve, innen nincs hová lépni egy új albummal. Március 4-én mégis megjelenik egy új lemeze, a Fields Of The Goddess azonban fele részt korábbi számainak átigazításaiból áll, melyek Terence McKennáról készített filmjét festik alá.

- Mi is ez a film tulajdonképpen, miért érezted, hogy el kell készítened, és hogyan "jött a képbe" hozzá a zenéd?

- Két filmről beszélünk. 2012 körül, amikor első szárnypróbálgatásként csináltam egy Facebook-csoportot, ahová inspiráló idézeteket gyűjtöttem, kezdtem el foglalkozni komolyabban az addig csak kedvtelésként hallgatott Terence McKennával, mivel az egyik teóriája szerint 2012 végén egy fordulóponthoz érkeztünk. Az akkori albumom, az Any Day Now címe is egy célzás arra, hogy ez 'már bármelyik nap' megtörténhet, ugyanakkor kettős jelentéssel utal arra az Eckhart Tolle-i meglátásra is, hogy 'minden nap most', azaz nincs mire várni. Bár McKennát szinte minden nap hallgattam a következő években, más spirituális tanítókkal foglalkoztam főleg, a Songs About The Unspeakable címe viszont már az egyik McKenna-előadásra utal - Language About The Unspeakable -, és amúgy is neki dedikáltam az albumot. Ezen a ponton már több rövid videót készítettem McKennáról, és észrevettem, hogy talán az ő hangjához és ötleteihez illik leginkább a zeném. Ő beszél minden számomra érdekes filozófus és tanító közül a legszélesebb témákban. de soha nem készült róla tisztes megemlékezés a halála után. Összegyűjtöttem minden videót, ami a 80-as évektől 2000-ben bekövetkezett haláláig készült róla, illetve ahány hanganyagot csak tudtam. Ezután a 2014-es évemet egészen novemberig a gépem előtt töltöttem, aminek a 3 és fél órás The Transcendental Object At The End Of Time lett a gyümölcse, egy audiovizuális kavalkád és összefoglaló McKenna fő témáiról. Ehhez felhasználtam rengeteg zenét az utolsó két albumomról, ami amúgy is a terv volt ezekkel a főleg instrumentális zenékkel - mindig is az volt a célom, hogy fel tudjam használni őket újra és újra emberek hangjával. Tehát soha nem terveztem külön filmzenét írni, hanem a kezdetektől úgy csinálom az albumokat, hogy maximum egy-két számban van ének.

Miután ezt a filmet közzétettem és rendkívüli visszajelzések érkeztek rá, úgy éreztem, megérkeztem valahova, és elengedhetem McKennát, illetve kezdhetek más videókkal foglalkozni. De a hangok a fejemben nem engedtek, és viszonylag hamar azon kaptam magam, hogy megint reggeltől estig vágok valamit. Csakhogy ezen a ponton felhasználtam már szinte minden anyagot, amit összegyűjtöttem Terence-ről, és szinte minden zenémet is. Nem akarom szélesen ecsetelni a következő egy évemet, de ez volt a legérdekesebb periódusa az életemnek, ahol minden nap egy újabb kis darabkája esett az ölembe ennek az új filmnek, Hála a crowdfundingnak, 45 éves előásott fotóknak, a McKenna családjával való kommunikációnak és a rajongóinak a semmiből sikerült csinálni egy újabb, majdnem 3 órás filmet, ez lett a Terence McKenna's True Hallucinations. Ehhez viszont némileg meg kellett változtatni a hangszínét egy-két zenémnek, illetve szükség volt pár új témára, úgyhogy, bár nem terveztem újabb albumot kiadni jó ideig, összeállítottam egy 10 számos válogatást, egy-két új zenével és kicsit átvariált régebbi számokkal. 

- A zenéddel bátran elmégy odáig érzelmi felfokozottságban, ahová előtted nem sokan. Hogy látod, mennyire nyitottak az emberek erre, főleg mi búskomor magyarok?

- Ezek a zenék nagyon komoly érzelmi dedikációt igényelnek, különben hamar zajjá fordul, ahol az ember a gondolataival van elfoglalva és nem mélyed bele a zenébe. Nem mindenkinek olyan egyszerű egy csapásra elég boldognak lenni ahhoz, hogy a boldog zenével összhangban legyenek. Szóval ez lehet, hogy összefüggésben van azzal, hogy általában komorabb a hangulat ebben az országban, emiatt egy kis ellenállás van a felemelő zene és hallgatója között. Ettől még ilyesmit feloldani csak akarat kérdése bármelyik pillanatban. 

- A 2014-es albumodat már egész nyilvánvalóan áthatja az ezotéria, amivel aztán tényleg sokan nem, vagy nehezen tudnak azonosulni. 

- Én nem tudok róla, hogy bárki is ilyen erősen ellene lenne annak, amit ezoterikusan képviselek, a Facebook-oldalamon mindig is nagyon figyeltem arra, hogy ne promótáljam azokat a videókat és projekteket, amik a zenén túl valóban komoly spirituális témákkal foglalkoznak. Próbálom különhelyezni a macskás képekkel való szórakoztatást a pszichésen hasznos tevékenységeimtől. Megvan a trükkje annak, hogyan rántsuk bele egymást az adott pillanat megélésébe, de ha az ember csak beledörgöli a mások orrába ezt, az olyan, mint egy Paulo Coelho-idézet; továbbra is ugyanabba az irányba mutatunk, viszont nincs meg a varázslat, ami valóban átemelne minket abba az állapotba, ahol meg akarjuk érteni egymást és nem az egónk ködösít.

Én egyébként nem akarok szélesebb közönséghez szólni a zenémmel, az nekem egyet jelent a felületességgel. Mindig az volt a cél, hogy akinek tetszik, amit csinálok megtaláljon, és lehetősége legyen feltárni mélyebben azt, amire a zenéim a hangulatukkal és címükkel utalnak. És a YouTube-nak hála, ha ma egy angolul tudó hallgató elindul felfedezni a zenémet, egy sokkal mélyebb és tapasztalati élményben lesz része a videókon keresztül, mert ezekben a zeném felett több mondanivalóval találkozik, mint bárki, aki elé egy rádióban vagy valamilyen kommerszebb módon teszik le ezeket a dolgokat. Nem célom, hogy csak azért hallgasson valaki, hogy ezáltal többen hallgassanak. Ha van egy út, amit a rajongó bejárhat - ahogy én tettem McKennával-, akkor ki tud alakulni egyfajta érzelmi kötődés a hallgató és az előadó között.

- Mit gondolsz, a te zenédnek mi a legfőbb spirituális erőssége?

- Az, hogy működik. Legalábbis nekem. Valahogy sikerült belekódolni azt, amire szükség van, hogy visszatérjek abba az állapotba, amit maga a zene képvisel.

- Volt zenéhez kötődő transzcendens élményed?

- Persze, de nem érdemes különválasztani a transzcendenciát a zenétől, és általában az élettől. Bárki, aki éli az életét ugyanúgy készen áll megtapasztalni azokat a dolgokat, amikre a gyakorlati filozófia és spiritualítás megtanít, amik utána az egész további életére kihatással vannak, hiszen minden transzcendens, mindegy, hogy felemelő zenét hallgatunk, sétálunk az erdőben, vagy szerelembe esünk. Minden felhasználható arra, hogy meghaladjuk önmagunkat és érzelmileg erősebben megtapasztaljuk a létezés titokzatosságát. Tény, hogy a zene a legerősebb módja ennek. Ez az, amiért buliba járnak az emberek, és ez az, amit a legtöbben keresnek az életben, de nem találnak, pedig mindig az orruk előtt van. 

- Azért a popos oldaladat sem sorvasztottad el teljesen, időről-időre készítesz remixeket népszerű hazai zenekaroknak (többek közt a Zagarnak, vagy a Mary Popkids-nek). Nem lesz soha újabb Sell Your Soul?

- A popos oldal csak annyit jelent, hogy egy kicsit kevésbé ezoterikusan fogalmazva is készíthetem a dolgokat, hogy ezzel több embert érjek el. Legtöbbünkben van egy vágy, hogy mindenki értékelje és értse meg azt, amit mondani akarunk, és néha azon kaptam magamat, hogy ennek az impulzusnak bedőlve mást próbálok csinálni, mint ami igazából belülről fakad. De lehet egyensúlyozni a 'populáris' és a 'belső hang' között, és szerintem eddig ez a legjobban az új lemezemen sikerült az egyetlen éneklős számban, amire mondhatjuk, hogy az "új Sell Your Soul" - persze zeneileg teljesen más, és nem is tervezem a WPAHP világát visszaterelni az elektróba.

- A Radiohead-, Coldplay- és Daft Punk-rajongás sem veszett ki belőled, a mai napig remixeled a dalaikat.

- Érdekes, hogy mennyivel elektronikusabb előadóvá váltam dacára a Radiohead kezdeti fő behatásának (ugye a név is tőlük ered), de mára eltávolodtam mindentől, ami nem klasszikus zene, vagy a 70-es évek diszkó zenéje, ahol az érzelmek vannak előtérben. Ettől még imádom ezeket a zenekarokat, a Daft Punk-rajongásom fő összefoglalója egy 2014-es mix, amit élőben rögzítettem az azt megelőző öt év remixterméséből. Ezek adnak valamit azoknak a hallgatóknak is, akik nem annyira a saját irányzatomban érdekeltek. 

- Filmzenei témákat is weplants-esítesz, ami adja magát, hiszen a saját hangzásvilágodban is sok a filmzenés hangulat. Az Eredet egyik zenei témájának táncos verziója az eredeti szerzőnek, Hans Zimmernek is bejött.  Ő a nagy kedvenc? Mi fog meg legjobban a filmzeneszerzésben?

- Igen, megosztotta Facebookon és a fő csatornáin. Megvan a jegyem a májusi koncertjére! A filmzeneszerzőkben általában azt csodálom, hogy kérésre tudják hozni ezt a transzcendens minőséget, mindegy, hogy szuperhősös film vagy dráma, az ujjukból rázzák ki azokat a témákat, amik utána évtizedekig rezonálnak a közönséggel. Valaki megkérdezte egyszer Hans Zimmert, hogy ő is libabőrös lesz-e a zenéitől, amire azt válaszolta, hogy nem, tehát nem is tudatosan csinálják néhányan, de világos, hogy akaratlanul is belénk ültetnek olyan érzelmi húrokat, amik később bármikor megpendülnek, ha felcsendül egy adott zenei téma. De most megint túl világosan beszélek arról, amit hígítani kell ahhoz, hogy berántsunk egy új érdeklődőt. Ebből a zeneszerzői iskolából amúgy James Newton-Howard és John Williams a legerősebb. Ettől még nagyon várom az élő Hans Zimmert, viszem az Inception-remixemet is, hátha tudok váltani vele pár szót.

- Valódi filmzenét szívesen írnál, ha igen, milyen filmhez?

- Biztos vagyok benne, hogy készültek mostanában jó filmek attól még, hogy egyet sem láttam. Ami a populáris kultúrán keresztül, minden korosztályt megszólítva, borzalmas CGI-effektekkel tűzdelve ér minket, nem tud eléggé inspirálni, amíg nem történik változás abban, hogy miről érdemes álmodnia az embernek egy moziteremben órákig, nehéz azt mondani, hogy szívesen dolgoznék ilyesmin. Így pedig maradna az underground és alternatív filmvilág, de ezekben a McKenna-filmekkel már benne vagyok. Meglepő módon a saját filmem az, amibe igazán illik a zeném. Amíg az olyan filmek, mint a Lány a vízben, nem sikeresek (zene James Newton-Howard), nem álmodozok Hollywoodról (nevet).

ez pedig akkor We Plants Are Happy Plants saját filmzenéje a saját filmjéhez: