„A személyes hangok összegyűjtése” – interjú Zányi Tamással, a Saul fia hangmérnökével

2016.02.28. 09:30, rerecorder

zt1.jpg

Zányi Tamás 1998 óta dolgozik magyar filmekben hangmérnökként, számos szakmai díja (Hukkle, Dealer stb.) közül az Oscarra jelölt Saul fia című alkotás lehengerlő hangmérnöki munkájáért kapott Vulcan-technikai díj a legrangosabb. Zányit gyerekkorától komolyan foglalkoztatja az akusztika, gitárosként több jazz- és blueszenekart is megjárt 1985 és 1995 között, ám ezután magával ragadta a filmek világa – erről beszélgettünk vele. A 39. Recorder magazinban közölt interjú bővített változata következik.

- Mi az első zenei emléked?

- Az édesanyám éneke. Tanító néni volt, és amikor készült az énekórára, akkor mindig énekelt. Még arra is emlékszem, hogy furulyázott. Már ilyen kis óvodásként figyelgettem esténként, hogy mit csinál, hogy miket énekel. Ez volt az első komoly zenei találkozás.


- A zene később mennyire lett fontos a gyerekkorodban?

- Játék szinten volt jelen, próbálgattuk a hangunkat, meg hülyéskedtünk is. Szopránhangon énekeltünk operaáriákat, de olyan is volt, hogy hangokat utánoztunk. Egy ideig például nagyon jól tudtam a kakaskukorékolást utánozni, egészen addig, ameddig át nem mutálódott a hangom. Tehát akusztikai játékok, akusztikai élmények habzsolása szintjén egészen jelen volt a zene gyerekkoromban. Formálisan akkor még nem tanultam zenélni, akkoriban a sportolás vitte el nagyon az érdeklődésemet, de emlékszem, hogy az iskolában már híresek voltunk arról, hogy a szünetben dobzenekart alakítottunk és a székeken zenéltünk. Voltak azok a klasszikus iskolai faülőkés székek, nagyon jól lehetett hangolni őket, különböző hangmagasságokra preparálni és mi ezeken doboltunk, egészen addig, amíg az ügyeletes tanár fel nem oszlatta a zenekart. Aztán a gimnázium végén jött be újra a zenélés, és tulajdonképpen akkor már egészen komolyan foglalkoztam vele. Megtanultam gitározni és onnantól kezdődött ez az egész zenei és hangi pálya, valamint a hangmérnök pályafutás.

zt4.jpg


- Emlékszel, hogy mi volt az elő lemez, amit saját pénzeden vettél?

- Én élősködő voltam ebben a tekintetben, az édesapám és a bátyám különböző lemezeit hallgattam a Beatles-től elkezdve a Kraftwerkig egészen sok mindent. Arra véletlenül nagyon jól emlékszem, hogy hogyan lettem tudatos lemezvásárló. Egy Muddy Waters-lemezt vettem elsőként, a dupla Fathers And Sons albumot jugoszláv kiadású vinylen. Ekkoriban már pengettem gitáron mindenféle rock’n’roll- és blues-témákat. Székesfehérváron jártam gimnáziumba, amikor elsétáltam a belvárosban a lemezbolt előtt és meghallottam ezt a hangot. Akkor még nem tudtam, hogy ki énekel, nem ismertem Waters munkásságát, de bementem és mondtam az eladónak, hogy ez az! Ez a zene, ezt senki nem mutatta idáig nekem. És akkor megvásároltam azt a lemezt, már nem emlékszem, hogy mennyibe került, de nagyon örültem neki, az volt az első saját lemezem.


- Lemezgyűjtő lettél?

- Nem lettem igazi lemezgyűjtő. Mindig voltak lemezeim, vettem ezt-azt, összegyűlt egy ruháskosárnyi vinylem, de soha nem voltam szisztematikus gyűjtő, ami jött éppen és megtetszett, azt megvettem. Például kint voltunk Lengyelországban és onnan hazahoztam egy Zbigniew Namysłowski-albumot. Azt sem tudtam ki ő, csak megtetszett borító alapján, meg jazz és akkor tökjó. Bluegrass-, blues-, jazz- és klasszikus-lemezeim voltak, főleg ezek érdekeltek.


- A gitározás mennyire fordult komolyra?

- Egy darabig úgy tűnt, hogy egészen komoly lesz, de aztán elvitt a hangmérnöki pálya, kioltotta a zenészkarriert. Egy jó darabig azonban aktív voltam. Még gimnáziumban kezdtem és elég jó tanáraim voltak, Tóth Gyula jazzgitáros (Stúdió 11 zenekar – a szerk.) és Mohai Tamás, aki meg rengeteg jól ismert együttesben szerepelt (Faxni, Háború, Boom Boom, KFT, Tomistar zenekarok – a szerk.). Később tanultam még Juhász Gábor kiváló jazzgitárostól is. A társakkal alapítottunk egy zenekart, eleinte jazzt játszottunk, meg egy kis bluest, de akkoriban nagyon érdekelt engem az amerikai folklór is. Megtanultam a háromujjas pengetési technikát és egy időben még az öthúros bendzsóval is próbálkoztam. Nagyon vonzott az afroamerikai folklór, úgyhogy ebbe az irányba mentünk. 1986 és 1995 között több efféle kis akusztikus zenekarban megfordultam. Először Légrádi Péterrel játszottam sokat, aki jó ideje a 100 Folk Celsiusban bendzsózik. Akkor mindannyian Szombathelyre jártunk főiskolára, ahol én közben ének-zene tanári szakot végeztem. Aztán amikor 1991-ben Budapestre kerültem, akkor itt játszottam két blues-zenekarban is elektromos gitáron, az egyik Vas Zoli Bluesügyi Hivatal nevű bandája volt, a másik pedig Vladár Károly Bad Luck & Trouble nevű együttese. Ezzel 1992 és 1995 között elég sűrű klubéletbe csöppentem bele, akkoriban elég nagy bumm zajlott a magyar blueszenében. Úgyhogy mi elég sokfelé jártunk, fesztiválokra, az ország minden pontján Debrecentől Szombathelyig. Ez úgy 1995-1996 táján szűnt meg, mert akkor felvettek a Színművészetire mint másoddiplomást és ott elkezdődött a filmhangmérnöki, hangmesteri pályám. Ez akkor teljesen elvitt a film irányba és minden tekintetben abbamaradt a zene. Olyan értelemben persze nem, hogy a filmhangkészítésen keresztül folyamatosan dolgozunk zenével és zeneszerzőkkel is. Ezen felül szoktam zenefelvételeket is készíteni, de a konkrét pengetés az megszűnt.


- Mi volt az a hang, ami a hangmérnöki pálya felé vitt?

zt6.jpg- Nem volt konkrét, egyetlen hang, de engem mindig érdekelt az akusztika, illetve az akusztikai hatások, amik szerintem mindenkit elvarázsolnak. Kezdve mondjuk a legprimerebb élményektől, amikor a fürdőszobában megtalálja az ember azt a hangot, amire gerjed a helyiség. Aztán jöttek a kültéri visszhangok, meg a mindenféle ritmusjátékok. Minden érdekelt és a hallási élmény szintjén nagyon lekötött.


- Vannak kedvenc hangjaid, effektjeid, nagyon maradandó akusztikai élményeid?

- A hangok nagyon összetettek. A természetben nincs sinus-hang, ahogyan ezt tanítjuk is. Tehát nincs olyan, hogy egy hang önmagában szólna, ezek mindig összefüggenek egymással. Nem is tudok kiemelni egyetlen hangot én sem, viszont nagyon sokféle hangélmény tud elvarázsolni. Például sokáig énekeltem kórusban, és az szerintem mindenkinek nagy és utánozhatatlan élmény, ahogyan egy templomban megszólal egy kórus. A másik nagy alapélmény a filmes területről jön, nagyon szeretek zajokkal-zörejekkel sok rétegben dolgozni, tehát nemcsak zenével és a színészek dialógusával, hanem komolyabban elmélyülni az atmoszférában, de ott sem csak egyszerűen effektezni vagy szinkronzörejezni egy jelenetet, hanem megvizsgálni az összes lehetséges összetevőt. A hangi környezetünk nagyobb része nem kimondottan konkrét zene vagy emberi beszéd, hanem az, amit zajnak hívunk, ami körülvesz bennünket. Ezek mellett nagyon szeretek mindenféle furcsa zajokat gyűjteni, ha találok valami megkapót és éppen van nálam rögzítő is, akkor azt biztosan felveszem. Egyszer például a Corvin áruház udvaráról mentem ki, és ott szólt egy csikorgó hang, amiről kiderült, hogy az egy úgynevezett tömörítő-daráló gép, amibe a hulladék kartondobozokat dobják bele. Azt fel is vettem, volt épp nálam rögzítő. Persze hogyha efféle érdekes hangzásokat rögzítek, azokat vagy tudom használni később valamire, vagy nem. Sok atmoszférát gyűjtöttem már össze, amik egy jó része nyilván elérhető más zörejtárakból is, de az embernek azért a saját személyes hangjait is érdemes összegyűjteni, amiket aztán akár használhat is. Egészen más egy konzervhanggal dolgozni, mint egy saját felvett hanggal. Ezeknek a gyűjtése például nagyon érdekel, komolyan is veszem, van is egy komoly hangtáram itt a saját hangstúdiómban.


- Mi volt a
Saul fia című filmben az általad megalkotott legösszetettebb hang?

- A filmekben úgy általában mindegyik jelenet bővelkedik olyan hangokban, amiket egyébként külön-külön nem nagyon hallunk, főképp mert a képi világ és a történet vezeti a nézőt, az akusztikai réteg pedig tudat alatt, másodlagosan hat. Ám ha odafigyelünk, akkor észrevehetjük, hogy a filmek minden jelenete bővelkedik összetett hangi atmoszférákban. Ha egy ajtónyikorgást kell összehozni, vagy bármi olyan hangot, ami egyébként már létezett, azt én mindig megtoldom még két-három plusz hanggal, vagy effektezem, esetleg megváltoztatom a hangmagasságát és így jön létre a megfelelő hatású végeredmény. Ilyen szempontból minden film tele van nagy mennyiségben létrehozott hangokkal és ezek nagyon komplexek. A Saul fiában a krematóriumhang alapatmoszférája talán a legösszetettebb hang, az a morgás egy tízsávos montázs és keverés eredménye. Egy állandó, dinamikusan változó, egymásba fonódó valami, aminek az egyik alapösszetevője egy bányaatmoszféra volt. Nem elég egyetlen hangot odatenni, hanem mindig komplexitásra kell törekedni. Persze néha nagyon egyszerű, néha meg nagyon bonyolult hangmontázsokból jön létre a megfelelő megoldás, amit aztán később egyetlen hangnak hallunk. Nagyon szeretek ezekkel az atmoszférákkal, zajokkal játszani, mert nagyon természetes hatást tud kiváltani a nézőből, nem olyan direkt módon működik, mint a zene. A zenének egészen más a szerepe, sokkal nagyobb hatásfokú hangi eszköz. Persze a hangi atmoszférában is meg lehet teremteni nagyhatású megoldásokat, csak ezek ritkábbak, de ott van a Csillagok háborújában a Ben Burtt által létrehozott emblematikus lézerkardhang vagy a birodalmi lépegető hangja, ezekre emlékszik az ember.


zanyi_tamas1-800x450.jpg


- Kedvenc filmes kísérőzenéd?

- Ha most nagyon szemtelen akarnék lenni, azt mondanám, hogy nem szeretem a kísérőzenéket. Amiatt, mert a zenét én önmagában jobban szeretem, mint filmes kísérőzeneként. De hogyha nem akarok annyira szemtelen lenni, akkor azt mondom, hogy a nagyon egyszerű, minimál zenéket szeretem, mondjuk egy  repetitív, finom, picit ismétlődő, hangulatfestő, atmoszférateremtő zenét. Nagyon jó zenei finomságok vannak például Fliegauf Benedek Csak a szél című alkotásában, ami nyert is a berlini fesztiválon egy díjat. Ott egy nagyon szép, egyszerű cimbalomjátékból bomlik ki a zene, és egy finoman repetitív héttér alakul ki belőle. Ezek nekem jobban bejönnek filmben, mint a nagy kísérőzenék. Persze az ember elolvad, amikor megszólal a nagyzenekar a Csillagok háborújában, de annak teljesen más a funkciója.


- Kedvenc magyar lemezed?

- Egyrészt az van, hogy már nem gyűjtöm a zenéket, másrészt nagyon sok magyar lemezről derül ki véletlenül, hogy tök jó. Például mostanában akadt a kezembe néhány ősrégi Szabó Gábor-lemez, azok számomra nagyon szerethetőek. Nagyon tetszenek Szalóki Áginak a versekre épülő albumai is, például a Körforgás címűt sokat hallgattuk a kislányunkkal. Ha szabad ilyet mondani, akkor mint hangmérnök én is benne voltam pár jó lemezben, például Az Esterházy Udvar Zenéje címmel készült egy válogatás az Esterházyak zenei életéről.


- Kedvenc külföldi lemez?

- A pop és a rock nagyon érintőleges volt számomra, inkább mindig a blues, a jazz és a folk felé vitt az érdeklődés. Viszont nagyon szeretem a Bratsch nevű francia zenekart, ők zseniálisak, ahogyan mindenfélét ötvöznek a francia sanzontól a jiddisen át az arab zenékig, főleg fantasztikus akusztikus hangszereken. Ez egy csodálatos zenekar. Korábban csak egy lemezüket ismertem, de most megszereztem még három másikat, úgyhogy ez az, amit mostanában nagyon sokat hallgatok otthon. Emellett gyakran hallgatok jazzlemezeket, a közelmúltban Stan Getz és Scott Henderson anyagok kerültek a kezembe, nagyon szeretem mindkettőt.


interjú:
Dömötör Endre
nyitófotó: Tóth Márta


a Saul fia előzetese: 

https://recorder.blog.hu/2016/02/28/_a_szemelyes_hangok_osszegyujtese_interju_zanyi_tamassal_a_saul_fia_hangmernokevel
„A személyes hangok összegyűjtése” – interjú Zányi Tamással, a Saul fia hangmérnökével

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr458425058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.