Milliók élnek úgy, hogy nem hallották – a Tortoise-diszkográfia (1994-2016)

2016.01.30. 19:00, rerecorder

tortoise_ny.jpg

Egy hete jelent meg a chicagói posztrock alapzenekar, a Tortoise hetedik önálló stúdiólemeze (The Catastrophist), amelyet bő két hét múlva, február 17-én mutatnak be első magyarországi koncertjükön, az A38-on. Ráadásul a nagyhatású formáció a posztrock műfajára nézve is legfontosabb albuma, az 1996-os Millions Now Living Will Never Die pontosan ma húsz éve, 1996. január 30-án jelent meg – akkor hallgassuk is végig az életművet együtt.

A posztrock egy minden – lényegében konszenzusosan ide sorolt – szereplője által megtagadott jelző, olyan, egyébként nagyon jól körülhatárolható műfaj és elnevezés, amiben az alkotók legkisebb közös többszöröse az, hogy mindannyian ezt mondják: „mi nem posztrockot játszunk!” Hogy ez miért van, arra nem tudom a választ, de az kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elején formálódott, az évtized közepén berobbant és annak második felében igen divatos zene a mai napig tartja magát és bár a legrosszabb műfaji epigonok crescendo- és hatásvadász megszólalása borzasztóan fárasztó, azért a stílus kiemelkedő előadói a mai napig aktívak. A kanadai Godspeed You! Black Emperor tavaly adott ki nagylemezt, a Tortoise ugye a múlt héten, a skót Mogwai áprilisban fog, az izlandi Sigur Rós pedig éppen dolgozik új albumán, amit a nyáron a Szigeten is bemutat majd (szintén első magyarországi fellépésén). Szóval a húszéves periodicitás ezt a zsánert is utolérte, de ezzel majd inkább egy másik alkalommal foglalkozom, most hallgassuk meg a Tortoise-életművet.

band1.jpgA posztrock gyökerei ugyan messzire nyúlnak, de az, hogy a kilencvenes években összpontosult ez a döntően instrumentális, különleges hangszerekkel és felállásokkal feltűnést keltő, elektronikus tánczenével is flörtölő rock utáni stílus, leginkább a Talk Talk kései lemezeinek és a Slint-életművének köszönhető (ugyan egyik inkább a pop műfajhatárait rombolta és építette újra posztpopjával, a másik meg egy eleve „utáni” műfaj, a poszthardcore dekonstruálást vitte szélső pontig). Ők hatással voltak az amúgy is szerteágazó experimentális zenei színterekre, amik közül a chicagói az egyik legerősebb. Az volt már a Tortoise 1991-es megalakulásakor is: az eleinte négytagú formáció két helyi dobos-basszusgitáros kísérletező párosára épült. Az egyik ebből Doug McCombs basszusgitáros és John Herndon dobos volt, akik afféle indie-Sly & Robbie-ként szerettek volna alternatív ritmusszekcióként elhíresülni. McCombs amúgy a helyi zajos indie/alternatív rockos Eleventh Dream Day-jel kezdett menő lenni, Herndon pedig sok más mellett ekkoriban lépett be a hasonszőrű noiserock/poszthardcore Poster Childrenbe (de volt közös zenekaruk is, a nyolcvanas évekbeli Simple). A másik ritmusszekció, akikkel ötleteik találkoztak John McEntire dobosból és Bundy K. Brown basszusgitárosból állt, ők meg a Gastro nevű poszthardcore zenekarral vettek egyre kísérletezőbb kanyarokat, olyannyira, hogy a Washingtonból Chicagóba költözött formáció hamarosan Gastr del Sol-ként folytatta, de miután 1993-ben megjelent a később matekrockosnak nevezett első lemezük (The Serpentine Similar), McEntire Brownnal már inkább a Tortoise-szre koncentrált és kilépett. Eddigre a Tortoise is kibővült, csatlakozott Dan Bitney (szintén punkrockos irányból, ő a Tar Babies tagja volt korábban), aki alapvetően ütőhangszeres volt, de sok más hangszert is képes megszólaltatni, akárcsak az együttes többi tagja. Mire 1993-ra megjelentek a zenekar első kislemezei (a még éneket is tartalmazó Lonesome Sound és a Mosquito – ez utóbbi a zenekar neve is volt a legkezdetibb időkben), készen volt az igen különlegesnek ható „három ütős/két basszusgitáros-megszólalás”, amit aztán 1994-ben egy igen erős debütlemezzel csak tovább súlyoztak és hangsúlyoztak.


Tortoise
(1994)

1_r-7130920-1434399519-9214_jpeg.jpgA helyi színtéren jelentős, de idővel – főképp nyilván a Tortoise felfutásával párhuzamosan – nemzetközileg is fontos Thrill Jockey kiadónál megjelent cím nélküli debüt alapvetően egy meditatív, lassú grúvokra épülő, a két basszusgitárt kreatívan, az ütősöket sokszínűen használó lemez, ami van annyira változatos, hogy végig fenntartja a figyelmet és csúcspontjain (Ry Cooder, Spiderwebbed) a műfaj legjobbjaiból is tartalmaz. Már itt nyilvánvaló, hogy az ambientes, drones-os játék, a dubos megközelítés és a lüktető ritmusszekcióval való kísérletezés lesz a zenekar védjegye, de mindez persze még nem olyan koherens, mint a következő két kiadványon. Amúgy az is nyilvánvaló, hogy amikor blöfföl egy posztrockzenekar, mint itt a keresés, megindulás hangjaival játszó Flyrodban, akkor a minimalista, „érzékenyen leheletfinom” technika hamar unalomba fullad. Indulásnak mindenesetre nagyon erős anyag és tudtak innen könnyedén feljebb lépni is. A lemez itt hallható.

8.5


Rhythms, Resolutions & Clusters
(1995)

2_r-86494-1409828836-9871_jpeg.jpgEz technikailag az első lemez remixverziója, nyilván kevesebb számmal és jóval több elektronikával. A felvételek részben zenekartagok (McEntire, Brown), részben jól ismert zenészhaverok (Steve Albini, Jim O’Rourke) átértelmezésében szólnak, sokszor szinte felismerhetetlenek az eredetik, de a koncentráltabb, ritmusközpontúbb formulák miatt már szinte downtempo lemezként is élvezhető (és a korabeli downtempo-ra utaló kifejezés még nem szitokszó volt). Sokan magasabbra értékelték, mint a debütöt (a Wire magazin is feltette évvégi listájára a lemezt), a Tortoise-sznek pedig ihletet adott a folytatást illetően. (A lemez lentebb, az A Lazarus Taxon válogatáskiadványon hallható.)

8.0


Millions Now Living Will Never Die
(1996)

tortoise-1996-millions_now_living_will_never_die-cover-300x300.jpgA húsz éve megjelent album előtt azonban történt egy tagcsere a kvartettben: először kiszállt Brown, majd hamarosan bevették a Slintből ismerős David Pajo-t, aki ugyan basszusgitárosként is csatlakozott, de nyilvánvaló volt, hogy gitárjátékával új színt hoz az összképbe és ezzel együtt új irányba indul a zenekar. Eddigre már bőven megszaporodtak a hasonszőrű instrumentális együttesek, de egyik sem játszott ennyire komplex és szép zenét, mint ami ezen a lemezen szól. A már eddig is meglévő, szokatlan dupla ritmusszekciós, hagyományos indierock-szerkezeteket lebontó és a minimalista, ambientes attitűd, valamint a dubos technikákkal való játék mellé bejött a még nyilvánvalóbb krautrockos motorik lüktetés, a remixlemez hatásaként az erősebb elektronikuszenei kísérletezés és mindennek tökéletes egybegyúrása a lemez fő trekkje, a sokszor megakadó, új irányba kanyarodó 21 perces Djed. A posztrock mintadala mellett azonban a B-oldalt kitevő öt rövidebb szám is perfekt, a Tortoise csúcsra járatott ihletettségben írta és vette fel ezt a lemezt, amit majdnem milliók hallgattak és hagyták, hogy hasson rájuk. A nyilvánvalóan legerősebb Can-hatás mellett Steve Reich kortárs klasszikus minimalista, lassan építkező szerkezetei és a dub körkörössége jelentik a másik olyan pilléreket, amivel a zenekar talán minden kortársánál hatásosabban játszott. Ahogyan a Stereogum is írja a lemezről szóló visszaemlékezésében, a maga idejében revelációnak ható zene a mai napig nem öregedett – és ez elég nagy szó. A lemez itt hallható.

9.5


TNT
(1998)

4_r-12054-1294376583_gif.jpgA xylofonok, marimbák, vibrafonok és ki tudja milyen ütőhangszerek eddigi fő-, vagy jelentős szerepe mellé a harmadik sorlemezre egyértelműen becsatlakozott a gitár is, hiszen újabb taggal, a jazz és az avantgárd felől érkező Jeff Parkerrel gyarapodott a zenekar és lett erre a lemeze szextet (aztán a TNT felvételei után Pajo kilépett). A TNT azonban mégsem gitárcentrikus kiadvány, bár kétségtelenül ismét alakult a megszólalás és ismét új, de nagyon izgalmas irányba kanyarodott a kreatív alapmag. Ez pedig a jazzes megközelítés, ami talán kissé meglepő módon nagyon jól áll ennek az előző lemezen lényegében tökélyre fejlesztett posztrock-amalgámnak. A játékos, dallamos, koncentrált dalokban nem csak a kibővült zenekar játszik, hanem először szerepelnek vonós és fúvós hangszerek is, amiket sessionzenészek szólaltaknak meg, de amiktől csak még izgalmasabb lett a végeredmény (és persze attól is, hogy mondjuk a gamelán ütőszenéből vett lüktetést is okosan építették be). Nekem igazából ez a megunhatatlan posztrocklemez, amelynek ugyan a tökéletes első fele egy hajszálnyival erősebb az egyértelműen elektronikusabb másodiknál (ott még élő drum’n’bass is szól), de ezzel együtt is alighanem ez a formációban – és a posztrockban – rejlő csúcs. A lemez itt hallható.

9.5


Standards
(2001)

5_r-104234-1079155745_jpg.jpgPajo kiválásával tehát kialakult a máig alkotó ötös, de ezzel együtt meg is kezdődött a kevésbé érdekfeszítő fejezet a zenekar pályáján – talán mintha az új impulzusok mindennél fontosabbak lennének a zenekarnak, és ezek elmaradása után csak az önboncolgatás maradt. Persze eddigre már bőven eljutottunk oda, hogy minden tagnak olykor több mellékprojektje is működik, a kreatív és máshonnan érkező behatások azonban többnyire ezekben is csapódnak le: a legrégebbi ilyen az indierockos The Sea And The Cake (amelyben McEntire mellett szerepel az a Sam Prekop is, aki a februári budapesti koncerten majd az előzenekari pozícióban játszik), a Slint-Tortoise szupergupként indult The For Carnation, a jazzesebb Isotope 217° és Chicago Underground Quartet (amelyekben Parker a kulcsfigura), Herndon Five Style-ja, McCombs mellékprojektjei, a Brokeback, a Pullman és a Toe, az igazi monumentális avantgárd jazz szupergrup, az Exploding Star Orchestra és a későbbi többi: a Bumps, a Bird Show Band, a Powerhouse Sound vagy a Chicago Odense Ensemble. A későbbi Tortoise-lemezek pedig ugyan mindig a megújulás igényével készülnek, de a csövön már nem jön ki a korábbi minőség. Az eddigi leghosszabb szünetet tehát részben a megszaporodó mellékzenekarok is indokolták, aztán meg 1999-ben kijött egy közös minialbum a holland In The Fishtank improvizációs lemezsorozat keretében (a sorozat ötödik darabja), a holland The Ex-szel közös 23 perc (amelyet két nap stúdióidő alatt kell összeraknia a zenekaroknak) értelemszerűen csapongóbb és zajosabb, rockosabb anyag. Ez utóbbi viszont akár hathatott is a Standards megszólalására, amivel a Tortoise talán a legközelebb áll a kortárs progresszív rock címkéhez (és amúgy az sem értelmetlen, hogy posztrock=21. századi progrock). E mellett azonban szintén ez a lemez az, amin a legorganikusabb az elektronika és a hagyományos hangszerek (és Tortoise-megszólalás) násza – és még akkor is organikus, ha ezen az albumon a leghangsúlyosabb az utómunka szerepe. Ezzel együtt is, a Standards már egy kevésbé eredeti és erőteljes kiadvány (igen, akad önismétlés is), amin határozottan megjelenik az okoskodás, a kissé túlzásba vitt agyalás és cicomázás. A lemez itt hallható.

7.5


It’s All Around You
(2004)

6_r-247346-1439500546-8977_jpeg.jpgA színvonalesés (vagy még inkább stílusváltás) azonban csak itt feltűnő igazán, az újabb három év elteltével megjelent It’s All Around You a jó kezdés és a nézegetnivalót bőségesen biztosító lemezborító ellenére sajnos meglehetősen unalmas kiadvány (a Crest newage-e ugye csak vicc?), főleg egy olyan fülnek, amelyiknek a TNT végig izgalmas. Azonban ez a statikusabb, döntően progjazzes (néha meg kifejezetten easy listeninges) megszólalás is tud érdekes lenni (Dot/Eyes, Salt The Skies), de ordít a lemezről, hogy az ekkoriban már bőven divatos matekrockzenekarok hatottak vissza az egykori mesterekre, ami azért valljuk be, nem hangzik valami jól. 

A lemez itt hallható.

5.5


Tortoise & Bonnie ’Prince’ Billy:
The Brace And The Bold (2006)

7_r-767659-1156728591_jpeg.jpgKitérő, ami során a zenekar megnézi, hogy van-e keresnivalója a vokális zene területén. Ami azt illeti, van. Ez az általában lesajnált lemez inkább jó, mint nem, klasszikus rock- és folkdalok (Elton John, Minutemen, Devo, Melanie, Richard Thompson) feldolgozásait tartalmazza, amiket a kiváló dalszerző-előadó Bonnie ’Prince’ Billy énekel el könnyen felismerhető erős orgánumán és amiknek a hátterét a posztrock-királyok biztosítják. Kábé úgy szedik szét a dalokat, ahogyan azt egy ilyen párostól elvárjuk, a melankolikus hangnem ellenére jól hallatszik, hogy örömzenés attitűddel született az anyag, és hogy sikerült hozzátenni az eredetikhez, tehát volt értelme a projektnek. Döntően a Tortoise-féle groove-os lüktetés és csengő-bongó hangszerelés, valamint a Bonnie-ra jellemző szomorkás-drámai hangvétel fúziója uralkodik. Bruce Springsteen Thunder Roadja kifejezetten erős lett és emblematikus dal esetében ezt különösen nehéz véghez vinni. A lemez itt hallható.

7.0


A Lazarus Taxon
(2006)

8_r-764150-1165353884_jpeg.jpgEgy nagyszabású és nagyon erős gyűjteményes kiadvány, három cd-vel, egy dvd-vel és egy húszoldalas füzettel. Nem best of, hanem ritkaságok és kiadatlan felvételek kompilációja. Akadnak közte kislemez b-oldalak, remixek, feldolgozások (Joy Division, Yo La Tengo stb.), szerencsére itt van a Stereolab kiadójánál (akikkel a producerként is felkapott és keresett McEntire is dolgozott), a Duophonicnál megjelent 1995-ös kiváló 12” anyaga, a Gamera/Cliff Dweller Society és számtalan remek felvétel az 1996-1998-as csúcsidőszakból. A harmadik cd-n a fent már tárgyalt, eddigre forgalomból kifogyott 1995-ös remixlemez anyaga szerepel, amin ott az eredetire is tervezett, de akkor időhiány és technikai problémák miatt lemaradt Mike Watt-remix is. A dvd-n pedig a zenekar összes klipje, és egy jó adag élő felvétel. Szóval klasszik rajongói ajándék, de az első két lemez miatt azoknak is hallani kell, akiknek bejött a Millions… és a TNT.

A lemez itt hallható.

8.5


Beacons Of Ancestorship
(2009)

9_r-1815008-1246475154_jpeg.jpgHa tisztán csak az önálló stúdióalbumokat nézzük, akkor az addigi leghosszabb, ötéves szünet után kijött Beacons Of Ancestorship azzal okoz meglepetés, hogy nem okoz meglepetést. A két előző (2004-es és 2001-es) anyaggal ellentétben nem annyira tömbszerű, egységes, hanem csapongóbb, sokszínűbb, amolyan válogatáslemez érzetét kelti, ami a zenekar szinte összes korábbi stílusából, hangulatából, megszólalásából felvillant valamit, csak persze nem olyan erős, kidolgozott dalok formájában, mintha egy tényleges best of lenne. Ami kiemelhető, az az, hogy felerősödött a szintentizátorok, dobgépek szerepe és újra kicsit izgalmasabbak a felvételen megjelenő ötletek, ennek megfelelően jobb az It’s All Around You-nál, de már csak utánérzés az összes többi lemezhez képest. Elég jó háttérzene – és ezt itt egyáltalán nem sértésnek szánom. 

A lemez itt hallható.

6.5


The Catastrophist
(2016)

10_r-7994860-1453126227-8262_jpeg.jpgTovább lassult az idősödő teknős, ezúttal majd hét év telt el a két album között (oké, volt közte egy lemezen ki nem adott folkosabb filmzene a Lovely Molly című alkotáshoz 2012-ben és közreműködtek Beck Record Club című sorozatában a Yanni-féle Live At The Acropolist újrateremtő felvételen 2010-ben), ennek ellenére a friss lemez majdnem olyan, mintha az előző egyenes ági folytatása lenne, egy hetekkel később elkészült – és a teknős lassulására is reflektáló, jóval lassabb – anyag. Ez feltételez némi időtlenséget a megszólalással kapcsolatban, ami kétségtelenül sajátja a Tortoise-nek, de az újra egészen meditatív hangnem a filmzenés hatásról is tanúskodhat. Akárhogy is, ezúttal is a szintetizátorok kapnak főbb szerepet, úsznak-lebegnek a tortoise-ös drone-ok, most jellemzően lassan építkező a tempó, ám a lassabban leeső hatás sem marad el. Ha az előző elég jó háttérzene volt, akkor ez elég jó altatózene – és ez sem sértés. A lemez itt hallható.

6.5


Dömötör Endre


a Tortoise február 17-én lép fel először Magyarországon, az A38-on, Facebook-eseményoldal


a megunhatatlan TNT


a kulcsdal, a Djed


a zenekar legfrissebb videója, az új lemezen szereplő Yonder Blue című számhoz, amiben szokatlan módon énekhang is szerepel, a baráti Yo La Tengóból Georgia Hubley


az 1996-os Glass Museum klipje: 


az 1996-os Dear Grandma And Grandpa videója: 


az 1998-as Four Day Intervalhoz készült mozgókép: 


a '98-as TNT-lemez másik kisfilmje: 


a 2001-es Seneca klipje: 


a 2004-es Salt The Skies videója: 

https://recorder.blog.hu/2016/01/30/milliok_elnek_ugy_hogy_nem_hallottak_a_tortoise-diszkografia
Milliók élnek úgy, hogy nem hallották – a Tortoise-diszkográfia (1994-2016)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr698332424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása