Pin Ups – A Recorder szerzőinek kedvenc Bowie-dalai

2016.01.16. 15:00, rerecorder

buruma_1-052313.jpg

Egyetlen kedvenc Bowie-t választani, az – mint azt mindenki tudja, aki már megpróbált ebbe belegondolni – nem olyan egyszerű feladat. De van kedvenc, mi is megkerestük magunkban.

Biczó Andrea

Starman (1972)

2013 májusában egy londoni kiruccanás során egyetlen dolgot akartam igazán megkeresni: az emléktáblát, amit egy évvel korábban, 2012-ben a Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars negyvenedik évfordulójára állítottak a Heddon Streeten. Itt volt ugyanis a stúdió, ahol a lemezt felvették, és itt készült az album borítója is. Térképolvasási ismeretek hiányában nem volt egyszerű megtalálni, emlékszem, hogy a Regent Street egyik luxusszállodájának ajtónállójától kértem végül segítséget, aki hatalmas mosollyal mondta el, hogy már közel járunk a megoldáshoz. Mikor megtaláltuk, egy furcsa, nyugodt érzésem lett, mintha egy pillanat alatt megnéztem volna a város összes nevezetességét. Este a szállásra visszatérve olyan hévvel meséltem a dolgot a couchsurfer hostunknak, hogy az felállt, beletúrt a lemezgyűjteményébe, kivette a szóbanforgót, és a kezembe nyomta azzal, hogy „ez nálad sokkal jobb helyen lesz!”


Csada Gergely

Sound And Vision (1977)

Nemcsak, hogy legjobb, de kedvenc Bowie-dalt választanom is pokoli nehéz (sőt, legjobbat talán könnyebb is lenne a Heroes formájában), de most, hogy egy napja megint csak Bowie-t hallgatok, a Sound And Vision esik a legjobban, és szégyenszemre nem is önnön jogán, hanem mert folyton eszembe juttatja a Beck-féle monumentális, csodálatos nagyzenekari átdolgozást. De talán épp ennek a feldolgozásnak a léte mutatja meg a Sound And Vision (és vele együtt Bowie) igazi nagyságát, azt, hogy egy ilyen Bowie-szinten egyszerű, fülbemászó popdal is milyen lehetőségeket rejt magában, már ha avatott kezekbe kerül. Mert Beck valójában semmi olyat nem tett a dallal, aminek a lehetősége ne lett volna benne, vagy amit ne bírt volna el, csupán odafigyelt azokra az apró részletekre (többek között a játékos vokálokra, a vonósokat mímelő szintire vagy a funk ihlette basszustémára), amitől a Sound And Vision negyven év után is teljesen frissnek hat. 


Dömötör Endre

Velvet Goldmine (1972)

Amikor sorra érkeztek a fenti és alábbi válaszok, akkor hümmögtem magamban, igen, nekem is a Warszawa a kedvencem, igen, nekem is a Modern Love, persze, hogy az All The Young Dudes. Szóval a szokásosnál is nehezebb egyet kijelölni. The Man Who Sold The World – van ennél szebb? The Bewlay Brothers – van ennél jobb? Station To Station – van ennél erősebb? Végtelenül variálható személyes top 10-ek lehetnek mindenkinél. De csak kell egyet, és akkor az a Velvet Goldmine. A dal első másodperce. A megunhatatlan dallam a refrénben. Ahogyan sokszázadszorra is kiráz a hideg. Milyen lenne a Ziggy Stardust… lemez, ha rajtamaradhatott volna ez a szám is (ami először csak 1975-ben jelent meg egy kislemez B-oldalán)?


DAVID BOWIE-RA EMLÉKEZÜNK.


Elekes Roland

All The Young Dudes (1972)

Az én kedvenc David Bowie-dalom nem is a saját dalaként vált híressé, mi több, kvázi a Glam Rock himnuszává. Bowie ezt a dalt direkt a haverjainak, a Mott The Hoople zenekarnak írta meg, ami így megmentette őket a feloszlástól. Később Bowie maga is bevette a repertoárjába, így aztán van mindenféle verzió, egy dologban viszont nincs különbség közöttük: mindegyik tökéletes.


Fábián Titusz

Modern Love (1983)

Én elismerem és nagyon tisztelem David Bowie különböző artrock-, elektronikus-, berlini-, és egyéb művészi korszakait, de hozzám valahogy az állt legközelebb, amikor épp stadion popsztárt játszott. A Let’s Dance szerintem egy tök korrekt album, olyan jó slágerekkel, mint a China Girl, a Let’s Dance, a Criminal World vagy épp a Modern Love.

Van egy kedvenc történetem is Bowie-ról, ami mondjuk nem annyira érdekes, de legalább tök aranyos. Nagyon régi sztori, abból a korszakból, amikor Bowie-t még David Jones-nak hívták és csak ábrándozott a popkarrierről. Paul Du Noyer a kiváló angol szerző írja az In The City – A Celebration Of London Music című könyvében, hogy Bowie-nak és a későbbi T. Rex-es Marc Bolannek közös menedzsere volt 1965-ben. Mivel az arc épp nem tudott semmi értelmes munkát adni nekik, ezért rájuk bízta, hogy meszeljék ki az irodát, addig se unatkoznak, meg legalább csinálnak valamit. Na, most képzeljük el: Bowie és Bolan pont 18 évesek (Bowie fél évvel volt idősebb, mint Bolan), és meszelik a falat. Talán ekkor találkoztak először. És akkor Bolan megkérdezi: „Honnan szerezted ezt a cipőt, haver? És az inget?” És meszelés helyett egyből ruházati kérdésekre terelődik a szó, aztán elkezd mindenki álmodozni. „Ó, én énekes leszek, és olyan nagy leszek, el sem hiszed, ha látod!” – így Bolan. „Hú, szép. Én akkor majd írok neked egy musical-t, mert én meg a legnagyobb dalszerző leszek!” – kontrázik Bowie. „Figyelj haver, hallanod kell a számaimat, egyszerűen kurva jó dalaim vannak. És ismerek egy varázslót Párizsban!” – folytatja Bolan. És ez így megy tovább…

12 év múlva, 1977 őszén már mindketten majdnem 30 évesek, és rock-ikonok. És még mindig haverok. Bowie persze a hitelesebb és elismertebb figura, a punkok hősként néznek fel rá, míg Bolan akkor már kicsit lejárt lemez. De azért az ő neve is jól cseng, saját show-ja van az egyik brit tévében. Egy héttel halálos autóbalesete előtt rögzítették a műsor utolsó epizódját. Az adásban David Bowie volt a vendég és a műsor fináléjaként előadtak még egy közös dalt. Azaz, csak előadtak volna. A két (egykori) glam-sztár kicsit túlnyomta magát kokainnal, ami Bolanra volt rosszabb hatással. Az egó túl nagy volt, a színpad meg túl kicsi. Nem csak a dal esett szét fél perc alatt, hanem a T-Rex guru is, szegény Bolan leszédült a pódiumról. Bowie csak meglepetten vigyorog, ahogy észreveszi mi történt. Idő már nem volt újravenni a jelenetet. Szeptember 16-án Marc Bolan meghalt, a felvétel másfél hét múlva így került adásba. Most 39 év múlva újra találkozhatnak. Biztos lesz sok mesélnivalójuk egymásnak.


Forrai Krisztián

Golden Years (1975)

Bowie minden korszakából vannak örök kedvenceim, de nekem legjobban a "funky Bowie" akadt be, talán mert valahogy a funkolást a legfurcsább hozzá társítani - de persze neki az is jól állt. Az újhullámos funk-számait (Fame, Fashion, D.J.) is imádom nyilván, de azok már túl fehér seggűek a Golden Years-hez képest. Köszi Elvis, hogy visszadobtad!


Katona Eszter

China Girl (1983)

Első Bowie-emlékem, első Bowie-kedvencem.


Kálmán Attila

Warszawa (1977)

Nincs semmi különösen bomba Bowie-sztorim, sosem voltam túl nagy rajongó. De a Low ettől függetlenül hatalmas örök kedvenc, valószínűleg minden idők top 10 lemezében bérelt helye van nálam. A Warszawa pedig még innen is kiemelkedik utcahosszal: az egészben van valami olyan földöntúli, jeges és fennkölt idegenség, hogy csak olyan Nagy Szavakat tudnék róla leírni, amiket később szégyellnék.


Németh Róbert

Heroes (1977)

.


DAVID BOWIE-RA MAGYAR ZENÉSZRAJONGÓI IS EMLÉKEZNEK.


Reszegi László

Aladdin Sane (1913-1938-197?) (1973)

Egy kedvenc Bowie-dalt választani olyan, mint eldönteni, hogy a tíz ujjunk közül melyik a legfontosabb. Nem lehet. Mindegyiknek megvan a maga szerepe. Ha mégis muszáj egyet kiemelni, akkor az Aladdin Sane lemez címadó dala mellett döntök. A dal pontos címe: Aladdin Sane (1913-1938-197?). Az eredeti vinylcímkén minden szám után zárójelben szerepel, hogy hol született meg a dal. Ennél ez olvasható: (R.H.M.S. "Ellinis"). Ez annak a hajónak a neve, amellyel Bowie hazautazott Angliába a Ziggy-turné amerikai állomásai után. A lemez legtöbb dala valamelyik amerikai nagyvárosban íródott (kivéve a Londonban írt két dalt, valamint a Rolling Stones-feldolgozást). Tehát Bowie egy óceánjárón, hazafelé tartva a világháborúkról elmélkedett (innen az évszámok: a két világháborút megelőző évek keltezése, valamint jelezve, hogy a harmadik bekövetkezhet még az adott évtizedben).  A dalt tartalmazó lemezt Londonban rögzítették és ez volt az első, amelyen Mike Garson zongorajátéka hallható. Valójában szerintem pont az ő játéka győzött meg, hogy erre a dalra voksoljak most. A hosszú zongoraszólóval megtűzdelt – alapból zaklatott – tétel már-már káoszba fulladó hangulata és a sejtelmes szaxofonjáték is arról tanúskodik, hogy Bowie fantasztikus frontember volt: pontosan tudta, hogy mit akar hallani. Szinte látom magam előtt, hogy napokon át hajózik, és ahogy a dal alapjait megírja, már hallja is azt a verziót, amelyet rögzítettek számunkra. Egy fantasztikus lemez fantasztikus dala.


Szabó Benedek

Ashes To Ashes (1980)

Mondhatnám, hogy kívülről tudom az egész életművet, de hazugság lenne. Engem Bowie, a jelenség mindig sokkal jobban magával ragadott, mint Bowie, a zenész. Ennek is köszönhető, hogy a csúcslemezeken kívül meglehetősen ritkán hallgattam tőle bármit is. Az Ashes To Ashes viszont a mai napig olyan hatással van rám, hogy feláll a szőr a karomon: nagyon kevés szám van a világon, amiben a versszakoktól az átvezetőkön keresztül az elsöprő és szívfacsaró refrénig egyre erősebb és erősebb minden, miközben a szöveg kamaszként és felnőttként is ugyanolyan szép és átélhető. Tessék, most is legalább harmadszor megy le, mialatt ezt írom. Megyek is, hallgatom tovább.


ma este, január 16-án a Beat On The Bratben David Bowie-buli lesz, Facebook-eseményoldal

Címkék: david bowie
https://recorder.blog.hu/2016/01/16/pin_ups_a_recorder_szerzoinek_kedvenc_bowie-dalai
Pin Ups – A Recorder szerzőinek kedvenc Bowie-dalai

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr508277618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.