Amikor minden flottul megy – Womex, Budapest, 2015.

2016.01.04. 18:30, rerecorder

yapx3k6rte3yh_1lji7zts0kbq97hgsacozutw0m_e8.jpg

2015-ben a hazai zenei szakma talán legnagyobb teljesítménye az volt, hogy a szervezők Budapestre tudták hozni a vezető világzenei vásárt, a Womexet. 2015-ös évértékelőnkben lássuk azt is, hogy hogyan teljesített az esemény zeneipari szemszögből – és ha már vásár, megnéztük, mit is hozott a zenéből élők konyhájára.

Mintha mi sem volna természetesebb

„Tudom, hogy közhely, de a zene nem ismer határokat” – talán ez a mondat hangzott el a legtöbbször a Womexen. Hálás feladat lenne leleplezni, hogy a világzenét körülölelő, néha cukros-hippis körítés mögött valójában ez is kőkemény üzlet, hogy ők is csak lemezt akarnak eladni, turnézni, meg egyéb kapitalista dolgokat. És nyilván azt akarnak, de ettől még ez a szakvásár–konferencia–showcase fesztivál volt az egyik legpozitívabb, zenével kapcsolatos dolog, amit valaha átéltem. Talán nem, vagy nemcsak azért, mert mindenkit áthatott a Világzene Szelleme, hanem mert ebben az üzletben nincs sem annyira sok, sem annyira kevés pénz, hogy eluralkodjon a cinizmus és áskálódás.

A Womex szakmai találkozó részét kb. úgy kell elképzelni, mint egy rém giccses propagandafilmet az ENSZ-ről, csak éppen ez tényleg igaz volt. Ahogy az ember belépett a Bálnába, ahol a szakvásár zajlott, mindenféle embereket látott, az összes bőrszínt az összes kontinensről; fiatalokat, középkorúakat és idősebbeket; népviseletben, laza (nyugati) ruhában vagy öltönyben. Mindenki rém barátságos volt, beszélgetett, nevetett. Nem hogy nem volt semmi feszültség, hanem fel sem merült, hogy lehetne. Az a kinti világban volt, ami persze bejött ide is: gyűjtöttek menekülteket segítő szervezeteknek; rengetegen viseltek „no one is illegal” pólót, matricát; a delegáltak egy nagy közös fotózáson álltak ki a sokféleség mellett. A politika és zene kapcsolatának másik oldala is megjelent, például egy szórólapon, amely az ellen tiltakozott, hogy „a svéd népi kultúrát kisajátítsák a rasszista és nacionalista mozgalmak”; több kerekasztal-beszélgetés is érintette ezt a témát.


A VÁSÁR NAGYON SIKERESEN ZÁRT.

Ez a rendkívül pozitív hangulat egyfelől lenyűgöző volt, másfelől olyan természetes, hogy szinte észrevétlen maradt: az emberek csak csinálták, ami a dolguk, mert hát mi mást csinálnának, nemde? Mint ahogy a szervező Hangvető, illetve a nemzetközi Womex-csapat munkájának nagyszerűségét is pont az mutatta, hogy nem is lehetett látni: egyszerűen minden flottul ment. (Mikor látott utoljára valaki olyat errefelé, hogy valami csak úgy működik?)

e787fpntmr-cfxhxikyb1oal1xsymn-v4nzzul1wybq_kigfpkoolnjpscz2tjpiuckz8vrs6vdwipbuvhefum_rawkfgwzdb4uwcjyzycm9oqrrsy5ulna7g0y_mg_b4_10jvwzi9cjtjor0gty8-0ivndvrxxz-za45xonjfwpi.jpg



Mindenki kapcsolatokat épít – de mit jelent ez?

Azt lehet tudni, hogy egy ilyen összejövetel legfontosabb része a „networking”, na de pontosan mit jelent ez? Például azt, hogy egy New Yorkban élő német újságíróhoz odament egy német kollégája, bemutatta egy izraeli csapat, a „hardcore klezmert” játszó Ramizalech két tagját. Gyorsan kibeszélték a New York-i zsidó zenészkolóniát, a turnézást, majd a zenészek átadtak egy kártyát, valamint egy Ramizalech feliratú kipát, ami a viselőjét nagy hatalommal ruházza fel: amikor a megállóba ér, akkor jönni fog a busz – vagy ha pont elment, akkor mondhatja, hogy „azért, mert zsidó vagyok!”

Én a cseh standnál kerestem valakit egy kérdéssel, és mire megbeszéltem a jelenlévővel, hogy nem ő az, a kezemben volt öt válogatáslemez cseh világzenével, rockkal, elektronikával. Vagy volt a meghatott változat is: amikor a záróesemény, a díjkiosztó után kijöttem a Művészetek Palotájából, így fogadott két zenész: „Ó, az utolsó Womex-résztvevő, nem hiszem, hogy vége”. Addigra már természetes volt, hogy szóba elegyedtünk: SundRi Feeling a nevük, az Indiai-óceánon lévő Réunion szigetről jöttek, „poétikus jazzt” játszanak. Először voltak Womexen, és csak remélik, hogy lesz haszna (egyikük szkeptikus, másikuk optimista), de „csodálatos tapasztalat” volt.

Ezeknek a kapcsolatfelvételeknek egy részéből nem lesz semmi, de mindegyikből lehet valami. (Lám, a Ramizalech és a SundRi Feeling bekerült egy magyar magazinba!) Ugyanezt hallottam egy kevésbé ismert standnál is. Az I Love Kuduro című dokumentumfilmet készítő Da Banda cég Angolában csinált egy fesztivált, és most ennek az utazó változatát kínálja: a teljes „kuduro tapasztalatot”, amiben van dj, mc, táncosok és igény szerint akár ételek is. A standnál elmondták, hogy ők maguk is mentek másokhoz, de mivel a kuduróra most sokan kíváncsiak, inkább hozzájuk jöttek kérdezni. A stílus – amelyet a legtöbben a portugál Buraka Som Sistema révén ismernek – jelenléte, az iránta mutatkozó érdeklődés azt mutatja, hogy a „világzene” fogalmába a Womexen simán belefért ez is. (Nálunk ez kevésbé jellemző, és ha eljönnek hasonló formációk, mint a Buraka, vagy Nozinja és Omar Souleyman, akkor elektronikus zenei rendezvényen lépnek fel.)

1_9unbrngcmg40dmqyovdlfeduq1cwtyvymwxkh-oza.jpg


De nemcsak az ismeretlen zenekarok és új projektek networkölnek, hanem még a Real World kiadó is, amelyet Peter Gabriel alapított 1989-ben, és azóta olyan nagy nevek lemezeit adta ki, mint Nusrat Fateh Ali Khan, a Värttinä, az Ozomatli stb. Az ember azt hinné, nekik aztán tényleg minden kapcsolatuk megvan, ami ebben a szakmában lehet. Ám a standnál megtudtam, hogy az egész napjuk találkozókkal telik. Egyrészt jó az „európai” (értsd: nem brit) partnerekkel személyesen beszélgetni; másrészt például a szomszédban lévő ausztrál–új-zélandi standon létrejött egy új terjesztési megállapodás, aminek a Womex nélkül még a lehetősége sem merült volna fel. Ők is promótálják a saját előadóikat, és sokan mennek oda demókkal, mégpedig nem egyszer a zenészek (a világzenében is megfigyelhető, ami sok műfajban: a művészek átvesznek olyan feladatokat, amelyeket korábban a menedzsmentek végeztek). Noha ki volt írva a standon, hogy promót nem fogadnak el, a szemem előtt adott át egyet egy zenész, és nem elhajtották, hanem beszélgettek és névjegyet cseréltek – ráadásul a Real World munkatársa azt mondta, hogy mindegyik cd-t meg is fogják hallgatni.


A Womexen fellépni olyan, mintha kapnál egy Oscart

Ezek után nem meglepő, hogy a showcase-koncertek nézői sem olyanok, ahogy elképzeljük a „szakmai közönséget”: nem fapofával, karba tett kézzel álldogál a szakma, hanem úgy viselkedik, mint a rendes közönség. (Az összes jegyet eladták mindhárom napra, a vásárlók nagy része a több ezer womexes volt.) Láttam még egy vendéglátós-elektronikus kolumbiai zenére táncoló igen decens, őszülő koreai hölgyet is, ránézésre valami kultúrintézet munkatársa lehetett.

A koncertek a Müpában többé-kevésbé párhuzamosan mentek, aztán hajnalig dj-zés az A38-on; a három estébe sűrített 60, egyenként 45 perces fellépésnek komoly a tétje, hiszen itt van az egész szakma.

BESZÁMOLÓ A FESZTIVÁL KONCERTJEIRŐL.

Az egyik legjobb koncertet, amit láttam, a kolumbiai Rancho Aparte adta: közvetlen megszólalású, a legjobb értelemben vett plebejus szórakoztató zene volt, három ütőssel, három fúvóssal és az egészet a hátán cipelő frontemberrel. Másnap a kolumbiai standnál találkoztam a menedzserükkel. Bár nem nagyon értettük egymást – azért odaadta a telefonját, hogy írjam bele a számomat, és nem volt szívem nem megtenni –, azt kivettem, hogy abban bíznak, hogy jövőre az elsőnél nagyobb európai turnét tudnak összehozni, és már elkészült első lemezük kiadásáról is a koncert utánra időzítették a tárgyalást. Nincs szó „befutásról” és nagy tervekről, csak egy normál karrier beindításáról.

1cv6t2rzl8ywrseubnpvnkr7wwkzfh1nar2bf3_hvpy_yannis_psathas.jpg


Egy éves távlatból a tavalyi Womexen fellépő kolumbiai Tribu Baharú tagja mondta el, mit hoz egy sikeres koncert: sok sajtómegjelenést, az ott szerzett kapcsolatokra alapozott nagyobb turnét. Ehhez a fesztivál után volt szükség nagy munkára, leginkább intenzív, folyamatos levelezésre hónapokon át. A kolumbiai stand munkatársa szerint egy koncert után odajönnek az érdeklődők; aki nem lép fel, annak oda kell mennie másokhoz. Mint mondta, egy Womex-fellépés olyan, mint egy Oscar-díj: a produkcióra rákerül és végleg rajta is marad „a minőség pecsétje” és a szakmában ettől mindenki nyitottabban áll hozzájuk.


AZ ÉLETMŰDÍJAT 2015-BEN CHEIKH LO KAPTA.


Nagy az érdeklődés a régiónk iránt

Magyarországról, illetve a régióból az átlagosnál több zenekar lépett fel. A megnyitó a roma zene jegyében zajlott, a régiós Club Duna színpad programját sokan látogatták. „A legtöbb fellépő iránt nagy az érdeklődés, többnek már körvonalazódnak turnéi” – mondta el Weyer Balázs a Hangvető networkingelési eredményeiről. Alakul a visegrádi országok együttműködése, csinálnak például egy régiós színpadot a legnagyobb cseh (nem világzenei) fesztiválra, a Colours Of Ostravára. Egy kelet-európai szakvásár-fesztivál ötlete már régebben felmerült, és most mindenkinek megjött a kedve, úgyhogy ha minden jól megy, jövőre Budapesten meg is rendezik az elsőt. Összehozták a világ zenei exportirodáinak informális közösségét is – Magyarországot a világzenében de facto ezt a feladatot ellátó Hangvető képviselte.


Rónai András

fotók: Jacob Crawfurd/WOMEX15 (nyitókép és csoportkép a Bálnánál), Eric Van Nieuwland/WOMEX15 (vásár), Yannis Psathas/WOMEX15 (nyitóesemény a Müpában)

HOGY MILYEN NAGY AZ ÉRDEKLŐDÉS A RÉGIÓNK IRÁNT, AZ IS JELZI, HOGY A VILÁGZENE ÉVES DECEMBERI ÖSSZESÍTÉSÉBEN 11 MAGYAR KIADVÁNY IS HELYET KAPOTT.

https://recorder.blog.hu/2016/01/04/amikor_minden_flottul_megy_womex_budapest
Amikor minden flottul megy – Womex, Budapest, 2015.

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr358236778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.