Csada Gergely – Kedvenc 2015-ös dalok

2015.12.27. 18:42, rerecorder

kamasi.jpg

Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlistát követően kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as és 2014-es sorozat után kezdődik a 2015-ös daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a sort Biczó Andrea nyitotta, ma Csada Gergely színes válogatása legyen a nap kísérőzenéje! (A nyitóképen Kamasi Washington.)


A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE CSADA GERGELY - KEDVENC 2015-ÖS ALBUMAI.


Pat Thomas & The Kwashibou Area Band:
Odoo Be Ba

Pat Thomas a highlife legendájaként verbuvált maga köré fiatal kísérőzenészeket Kwashibou Area Band néven, és kiegészülve olyan legendákkal, mint Tony Allen vagy Ebo Taylor felvette idei új lemezét, amiről elég nehéz kedvenc számot választani, mert nagyjából mindegyik remek. Az Odoo Be Ba talán a legszikárabb, fúvósokat csak minimálisan alkalmazó dal, egészen laza, funkos húzással. Aki volt olyan szerencsés, hogy ott volt az együttes idén Pesten adott két (egy plusz egy meglepetés)koncertjén az tudja, hogy mindez persze élőben működik igazán, de én a lemezt is ronggyá hallgattam már.


The Souljazz Orchestra:
Greet The Dawn

A Strut Records másik nagy dobása az évből, a kanadai Souljazz Orchersta lehengerlő nagylemeze volt. Aki irtózik az olyan zenekaroktól, ahol többségben vannak a fúvósok annak a Souljazz Orchestra lesz a fordulópont. A Greet The Dawn tökéletes példája annak az energialöketnek, amit a soul, funk, jazz, afro és latin elemeket ötvöző zenekar az egész albumon képes végig megtartani.


Kamasi Washington:
Malcolm’s Theme

Századszorra is magába szippant ez a gyönyörűen elhelyezett felütés, mellyel finoman belecsusszanunk a dalba, ami a masszív lemez nagyobb részéhez képest egészen visszafogott, a kitörési pontokon Washington ügyesen visszafogja a gyeplőt, és pont ettől a dinamizmustól válik igazán hatásossá a Malcolm’s Theme. Persze az ízlésesen felhasznált, Malcolm X-et bejátszó archív hangfelvétel is sokat segít a dolgon.


fantasma-spoek-suitcase-magazine-690x400.jpgFantasma:
Basbilize

A dél-afrikai Spoek Mathambo vezetésével a Fantasma az egyébként is egyre izgalmasabb afro-pop színtérnek próbál egyfajta szintézese lenni, ami a legjobb pillanatokban egészen fantasztikusan működik is. Az első nagylemezüket indító Basbilize-ben benne is van a sokszínű egyvelegből jó sok minden, az intro finom afro-gitártémája, a kortárs dél-afrikai hip-hop, a törzsi kántálásra hajazó vokál, mindez a feszes groove-val megtámasztva. Imádom.


Drake:
Hotline Bling

Ezt talán nem kell magyarázni. Nincs ebben semmi bűn, csak a vegytiszta öröm, még mielőtt valaki azt gondolná.


D’Angelo:
Betray My Heart

Nem tudom, mikor volt utoljára, hogy egy megjelenésnek ennyire örültem, mint D’angelo tavalyi év végi, váratlan visszatérésének. Az egy dolog, hogy mennyire nagyot szólt egy éve, és mennyire ellenállhatatlannak hallatszott, az meg egy másik, hogy még most is mennyire az. Igazi klasszikus a Black Messiah, ami tele van jobbnál jobb számokkal, de talán a Betray My Heart a legfényesebb csillag mind közül. Ahogy a minimalista, szikár, jazzes gitártéma észrevétlenül sűrűsödik be a végére, miközben D’Angelo csodásan hozza a scat-éneklést az egészen kivételes.


Leon Bridges:
Coming Home

Kicsit óvatos lennék a felhajtással, ami már most körülveszi Leon Bridgest, mert ugyan tényleg nagyon jól sikerült a debütálás, de még a tíz dal közé is becsúsztak gyengébb darabok, úgyhogy várjuk ki a végét. Mindenesetre a Coming Home tényleg hibátlan, minden elemében tökéletes soul hommage Sam Cooke, Otis Redding és a többiek előtt.


569_destroyer_poisonseason_2500px_sq-c157ff2f3c1c1bb1f48bdd4e834c145e38526ec0.jpgDestroyer:
Girl In a Sling

Dan Bejar egyszerűen verhetetlen abban, ahogy a romantikus, utcai költő figuráját hozza. Ez a valóságban talán soha nem is volt karakter az új albumot is végigkíséri, néha vadabb, néha törékenyebb, mint ebben a vonósokra támaszkodó gyönyörű dalban.


Sufjan Stevens:
Fourth of July

Sufjan Stevens teljes idei albuma szívszorító, de talán ez, az album közepén elhelyezett dal csap leginkább arcon. A visszafogott akusztikus hangzásból is metszően kitűnő darabban Sufjan anyja halálos ágya mellett próbál feloldozást nyerni az alól a teher alól, melyet a félresikerült kapcsolat okozott, és közben belekapaszkodni az utolsó pillanatokba, utánanyúlni azért a szeretetért, ami nem úgy jött, amiből nem annyi volt. És mi az útravaló? Ez az egész úgyis véget ér egyszer, engedd el, és élj, amíg igazán tudsz.


Meg Baird:
Back To You

Meg Baird korrekt folk-rockos albumáról kiemelkedik ez az egy szám, ami valahova Monterrey környékére, egy ideálisan elképzelt hippi szeánszra repít vissza engem, akárhányszor hallom.


Joanna Newsom:
Leaving The City 

Akármennyire finomodtak a manírjai, lettek megfoghatóbbak a dalai, Joanna Newsom még mindig szélsőséges reakciókat vált ki az emberekből. Én vállaltan az elfogultak közé tartozom, úgyhogy idei albumát is imádtam, pedig a Have One On Me kolosszusának közelébe sem ért, bár hallhatóan nem is volt ilyen célja. Az érezhető viszont, hogy Joanna apró lépésekkel integrálja az alt-rock, folk-rock, country fogásait zenei világába. Ebből pedig még remélhetőleg nagyon sok figyelemreméltó dolog fog kisülni, aminek a Leaving The City csak az ízelítője.


Ryley Walker:
Same Minds

Van Morrison, Tim Buckley és John Martyn után szabadon. Ryley Walker szépen halad a nagy elődök útján, bivaly erős hangja és remek dalai már megvannak hozzá. Februárban a hajón élőben is lehet tesztelni.


Jim O’ Rourke:
Friends With Benefits 

Az mindent elmond Rourke-ról, hogy Simple Songs néven csinált egy lemezt, ami tele van olyan számokkal, amiket ha más vesz fel, nem mennénk el szó nélkül amellett, milyen csavaros, bevállalós dalok is ezek. Persze visszanyúl a hetvenes évek dalszerzőihez, ahogy olyan sokan idén, de rajta kívül gyanítom senki nem merne csak úgy maga mögött hagyni egy ilyen ellenálhatatlan dallamot, amit ő ebben a dalban többször is megtesz.


Elza Soares:
A Mulher do Fim do Mundo

Ha csak a hátterét nézzük Elza Soares albuma az idei év legkiemelkedőbb megjelenése. A nyolcvanas évei körül járó Soaresről (aki többször is mélyszegénységig jutott, illetve gyerekként is onnan indult, mégis volt már Brazília ünnepelt sztárja, korát megelőző celeb Garrincha feleségeként) elég néhány fotót megnézni, hogy lássuk, nem mindennapi emberről van szó. Idei lemezét végülis fiatal brazil zenészek rakták neki össze, de a kicsavart, kifacsart szamba-rock semmit nem érne az ő hangja nélkül, amely még a maga korlátaiból is képes előnyt kovácsolni. Nehéz egy dalt kiválasztani a lemezről, mert egészében üt igazán, de a címadó dal mégis nevezhető afféle slágernek.


David Bowie:
Lazarus

Ha a jövőre érkező új Bowie lemez a Lazarus-hoz hasonló merészségű és minőségű lesz, akkor az egész életmű legjobbjai közé kerülhet majd.


Father John Misty:
Holy Shit

Tillman az esküvője napján írta meg ezt a dalt, és az elköteleződés súlya, kétségei egyszerre az egész világ, az egész emberiség legégetőbb problémáival kerültek egy lapra, ami valahogy afelé lökné az embert, hogy éljen a mának. Közben mégiscsak az van, hogy ott ez a szerelem nevű atombomba, ami ezt sehogy sem engedi, és az embert olyan őrült dolgokra veszi rá, mint a házasság. Az egyébként is remek lemez legjobb száma.

CSADA GERGELY 2014-ES FAVORITJAI ITT HALLHATÓK.

A 2013-ASOK ITT. 

A 2012-ESEK ITT. 

A 2011-ESEK PEDIG ITT.

https://recorder.blog.hu/2015/12/27/csada_gergely_kedvenc_2015-os_dalok
Csada Gergely – Kedvenc 2015-ös dalok

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr578202016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.