Csukott szemű, csőkész énekes - Puskás Dani (The Biebers) ajánlja Neon Indian új albumát

2015.11.25. 12:00, subrecorder

neon_indian.jpg

A mexikói származású, texasi Alan Palomo Neon Indian projektjét a nagy 2009-es chillwave-hullám dobta partra. A nyárias nosztalgia jegyében fogant első album (Psychic Chasms, 2009) után másodjára egy pszichedélia és new wave felé is elkalandozó, összetettebb kiadvány érkezett (Era Extraña, 2011), majd hosszú csend. Palomo korábban VEGA néven is kihozott egy táncosabb EP-t, most – mint azt a lemezcím jelzi – a két projektet összevonta és az előző album rocksztár-attitűdje helyett az éjszakai klubéletről írt egy new wave-es, funkos tánclemezt, mi pedig az október végén remek albummal debütált The Biebers fő szerzőjét, Puskás Danit kértük fel, hogy elemezze a végeredményt. A 37. Recorder magazin Profül cikke következik!


cover_night_school.jpgNeon Indian
VEGA INTL. Night School

Kiadó: Mom+Pop

Megjelenés: 2015. október 16.

Stílus: future funk-szintipop

Bár örömmel mondtam igent erre a feladatra, azért folyamatosan frusztrált az a gondolat, hogy egy olyan előadó lemezéről kell kritikát megfogalmaznom, aki jóval nagyobb szakmai múlttal és elismertséggel rendelkezik, mint én – ki vagyok én, hogy kritizáljak egy nemzetközileg elismert előadót?! Szóval a következő sorokat lehetőleg ne kritikaként olvassátok, hanem mint a személyes véleményemet arról, hogy miért, vagy miért nem hallgatnám a Neon Indian legújabb lemezét, a VEGA INTL. Night Schoolt.


A THE BIEBERS REMEKBESZABOTT ELSŐ LEMEZÉNEK NÁLUNK VOLT A PREMIERJE.

thebiebers_0152.jpgElső komolyabb elektronikus zenei élményeimet az Ed Banger Records kiadványai nyújtották, kedveltem a french electro jellegzetes szétkompresszált formáját, a megszokottól eltérő szintetizátorhasználatot és a popzenével igencsak szembemenő vokál-processzálást. A Neon Indian projekt is felfűzhető erre a vonulatra, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Pár dalt ismertem csak az előadótól, így nem csak a legfrissebb albumot kellett meghallgatnom, hanem az ezt megelőzőeket is, hogy arról is tudjak véleményt formálni miben fejlődött, változott a koncepció. A lemezeket végighallgatva úgy érzem, hogy a recept az idők során nem igazán változott, azt kivéve, hogy az előadó érezhetően közeledik a pop világa felé.  Ami nekem első hallásra imponáló volt, az nem más, mint a basszustémák dögössége: a dalokban húznak a groove-ok, az itt-ott egy idő után unalmassá váló alapokban is örömét tudja lelni az ember, ha csak a basszusra figyel. A gitárhangzás a The Police-ra emlékeztet, valahogy így képzelném el Stingék zenéjét, ha nem ‘77-ben alakult volna a zenekar Londonban, hanem 2010 környékén – mondjuk Párizsban. Ami nekem csalódást okozott, az a dalok felépítettsége, illetve az ének dallamvilága. Többször azon kaptam magam, hogy gondolkozom: most a szerkezet mely pontjánál is tartok? Hiszen az alapok a dalokon belül alig érezhetően épülnek, haladnak valamilyen irányba. Azt sem mondanám, hogy az ének a segítségünkre siet abban, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a verzét a refréntől, hiszen néhány szerzemény kivételével Alan Pamolo hangja kellemes hangszerként folyik együtt a zenével, és minderre rásegít a már említett, érdekesen kezelt vokál-processzálás. E szerint az énekhang effektek és torzítás által a lehető legjobban roncsolt, ami nem probléma, csupán én néha örültem volna, ha nem egy csukott szemű, csőkész énekest látok minden dalban magam előtt. Hasonló stílust fedezhetünk fel a Tame Impala dalaiban is, annyi különbséggel hogy – még ha ott sincs kifejezetten előtérbe tolva –, de ott az éneknek megmarad a frontemberi funkciója, a szöveg és a dallam is egyaránt értelmezhető marad és jól esik hallgatni.

Három dalt emelnék ki az albumról, az Annie-t, a Slumlordot és a 61 Cygni Ave-et, ezek izgalmasak számomra. Ezekhez hasonlókból kellett volna többet a lemezre pakolni, itt éreztem igazán Neon Indian egyediségét, kifinomultságát és igényességét, egyszerűen, mert ezekben a dalokban nincs túlcifrázva a hangzásvilág elvont ötletekkel és ezekben mer kimozdulni az ének a hangszerek mögül. Az album végső soron egy kellemes vasárnap délelőtti chillwave-playlist, egynéhány kifejezetten élvezetes funkos felvétellel. Remélem ezzel nem bántottam meg egyetlen Neon Indian-fant sem, nem volt célom, csupán úgy érzem, hogy műfajában ez a lemez most nem mutatott túl sok újdonságot.


Puskás Dániel 


az új Neon Indian-lemez:


a Slumlord videója:

https://recorder.blog.hu/2015/11/25/csukott_szemu_csokesz_enekes_puskas_dani_the_biebers_ajanlja_neon_indian_uj_albumat
Csukott szemű, csőkész énekes - Puskás Dani (The Biebers) ajánlja Neon Indian új albumát

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr928106924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.