Komplett? - a New Order-életmű

2015.10.29. 12:55, subrecorder

new-order_2015.jpg

A New Order már eleve egy hamvából – a Joy Division hamvaiból, ami azt illeti – feltámadt zenekarként indult 1980-ban, aztán nagy nyolcvanas évekbeli korszaka és némi pauza után az ezredfordulón egyszer már sikerrel tért vissza, most pedig hangzásának egyik kulcsát, Peter Hook basszusgitárost veszítve is képes volt ismét szimpatikusan megújulni. A szeptember legvégén megjelent tizedik album, a lehető legtipikusabb és aztán egy kellemesen meglepő dallal felvezetett Music Complete pont tökéletes pont a visszatekintésre.

jd4.jpgJoy Division-újrakiadások

A New Order és elődje, a Joy Division lényegében folyamatosan a legnagyobb hatású zenekarok közé tartozik – és hiába azonos a két formáció magja, teljesen jogos őket külön kezelni. A sötét posztpunkzenék kiinduló pontját jelentő, Ian Curtis énekes nevével fémjelzett kvartett 1977 és 1980 között hozott létre megkerülhetetlen életművet, egyértelműen az övék a rocktörténet egyik művészi csúcsa, ám a frontember öngyilkossága után a többiek döntés elé kerültek. Végül hamar a folytatásra voksoltak – és egy korábbi egyességük alapján –, hamar az új néven való folytatás mellett döntöttek. A Joy Division-életmű, miután a debüt (Unknown Pleasures, 1979) borítójának pulzármotívumát felkapta a divatvilág, ma már szélesebb körben ismert vizuálisan, mint audióban, pedig az 1980-as Closert tényleg minden zenerajongónak hallania kell – ha nem is túl sűrűn. Egy jól gondozott, éppen néhány hónapja vinylen is újrakiadott életmű ez (még egy dupla ritkaság+koncertlemez, az 1981-es Still és egy minden fontos kislemezt, egyebet összegyűjtő válogatás, az 1988-as Substance tartozik hozzá).

 
ITT VAN A FACTORY KIADÓ RÖVID TÖRTÉNETE IS.


Az aranykor


1983_power_pcal_1370285793_1.jpgHa nem lett volna a Joy Division (akkor persze a New Order sem ilyen lett volna, de ezen most lépjünk át egy gondolat erejéig), és a New Order változatlan életművet alkot, akkor is minden további nélkül a világ legfontosabb, legnagyobb hatású és kár is méricskélni: legjobb zenekarai közé tartozna. A meghatározó korszaka alapján konkrétan a nyolcvanas évtized öt kulcszenekarának egyike. Karrierje azonban nem ért akkor véget és ugyan össze sem hasonlítható az 1989 előtti és utáni teljesítménye (durva, de kilenc, illetve huszonhat év szerepel az aránypárban), sőt, ugyan azóta majdnem mindig a határán billegett annak, hogy elkezdi rombolni saját mítoszát, de ezt valahogy mindig megúszta. Ráadásul ezzel a harmincöt évvel a háta mögött, a kerek tizedik albummal, minden esély ellenére most frissebb, mint 1989 óta bármikor. A nagylemezes életművet könnyű kettéosztani az első és a második öt kiadvány mentén, hiszen a ’81-es Movement és a ’89-es Technique közötti ötnél alig van a 1989_new_order-technique-frontal_1390863233_1.jpgminőségingadozás, de mindnél nagyon magas a nívó, a minden értelemben szétszórtabb második eresztés pedig már természetéből adódóan sem tud igazán meghatározó lenni. A Curtis halálától fejbekólintott három zenész, Bernard Sumner gitáros (és övé lett a mikrofon is), Peter Hook basszusgitáros és Stephen Morris dobos, utóbbinak szintis barátnőjével, Gillian Gilberttel kiegészülve elsőre a Joy Division-féle Closerből kellett, hogy továbblépjen, és erre a Movement tökéletes válasz volt, még a korábbi producer, Martin Hannett hangképeivel és a posztpunkból tétován a new wave felé lépdeléssel. Az hagyján, hogy ezt a lemezt nem fogadta lelkesen a kritika, de ma már érthetetlen, hogy az időközben hi-NRG-vel, italo discóval, szintipoppal átitatott, teljesen átvedlett zenekar 1983-as második lemezét sem ünnepelték megjelenésekor egyértelmű mesterműként. Pedig a Power, Corruption & Lies (borító jobbra) a korszak zenéi között üdítően frissnek hatott, ma pedig már örök klasszikus. A korabeli kritika az 1985-ös Low-Life-ot nevezte a kvartett első igazán erős albumának, amellyel legalább már a jelenből sem vitatkozhatunk. A New Order-hangzást csúcsra járató, perfekten felépített lemez atmoszférikus artrockkal, lendületes gitáros popszámokkal és persze a jellegzetes szintis-lüktető dance-poppal valóban úttörő volt. Indie-rockot és tánczenét igazán hatásosan először ez a – basszusgitárnak kulcsszerepet, a gitármotívumoknak pluszköröket, a szövegek végére pedig kérdőjeleket adó, kedves dallamokkal hódító – megszólalás keresztezett. A leggyorsabban érkező folytatás, az 1986-os Brotherhood idején némi zavar keletkezett, az addigi organikusság helyett az egyik lemezoldalra kerültek a gitárpopos dalok, a másikra pedig a szintis-táncosak (utóbbiaknál először szerepel house-hatás mainstream popban), de nagy baj ekkor még nem volt, ez is kiváló lemez. Aztán az addigi legnagyobb szünet után, 1989 februárjában érkezett Technique (borító jobbra) meg még annál is sokkal jobb, a zenekar rászabadult Ibizára és az általa indukált első dance-rock keveredés megkoronázásaként megcsinálta az ultimate „második szerelem nyara” bulilemezt és ezzel nagy korszaka véget is ért.

 
A kislemezek

1983_12inch_blue_monday.jpgA pazar albumsorozat is elég lett volna, de ott volt mellette az életművet még egy szinttel továbbemelő kislemeztermés, ami egyrészt döntően csak a slágerlistáknak és 12”-ek formájában a kluboknak szólt, másrészt ezek a
dalok tényleg nem voltak rajta az albumokon – a New Order a maga útját járta (abban is, hogy nem nyilatkoztak, a gyönyörű és művészi lemezborítókon nem mutatkoztak stb.). Persze a haveri független Factory Records-szal ezt megtehették, pláne, miután a klubokat felrobbantó, tényleg új szemléletet hozó 1983-as hi-NRG/italo/szintipop-hibrid Blue Monday (kislemez borító balra) gyorsan minden idők legtöbb példányban fogyó 12”-évé vált (meg miután beszálltak a kiadó Haçienda nevű, Nagy-Britannia partikultúrájában meghatározó jelentőségű klubjába – de ez egy másik történet). A Blue Monday előtt amúgy az 1982-es Temptation kislemez volt a táncos paradigmaváltást elhozó és a szintén az évi, 1981-1982 EP az átmenet a korai posztpunk és az 1983-as album hangzása között, de persze a többi, csak kislemezen kijött dal (Confusion, Thieves Like Us, Shellshock, True Faith, Touch By The Hand Of God) és az egyéb slágerek (The Perfect Kiss, Sub-culture, Bizarre Love Triangle) is végig uralták az évtizedet. Mindezt az 1987-ben kijött első és tökéletes összegzés, a slágereket és 12” b-oldalakat egyaránt tartalmazó dupla Substance támasztja alá a legszebben. Az egyik legjobb best of valaha.


A MEGSZŰNNI KÉPTELEN ZENEKAROKRÓL ITT ÍRTUNK, OTT VAN KÖZTE A NEW ORDER IS, PERSZE.

 
Törés, mellékprojektek

Ha a New Order abbahagyja a korszakdefiniáló és rendkívül sikeres Technique után, akkor tökéletes lenne az életműve. Ha erre nem is éreztek rá jól, arra igen, hogy rájuk fér egy kis szünet, ami alatt mindenki kiélte egyéb vágyait. Csakhogy ezek a megtestesült vágyak külön-külön kevéssé érdekesek. A zenekaron belül mindig is Sumner volt a szintipárti, az ő dance-rajongása indította meg őt először 1988-ban egy szólólemez irányába, de amikor rájött, hogy utál egyedül dolgozni, akkor egyrészt még közösen megcsinálták a Technique-t, másrészt összeállt Johnny Marr ex-Smiths-gitárossal, hogy Electronic néven egy sikeres, mégis elég lapos lemezzel ismételje anyazenekara formuláit 1991-ben. Eddigre Hook már túl volt egy még jelentéktelenebb albumon Revenge nevű új zenekarával, és ezek után nem csoda, hogy még a Morris-Gilbert házaspár volt a legkreatívabb vicces nevű, de azért szintén nem eget rengető The Other Two-jával. Naná, hogy mindenki jobbnak látta együtt folytatni.

new-order_80s.jpg 

A kaotikus évek

Az újraegyesülés idejére viszont már hűvös lett a tagok közti viszony, és ezt fejelte meg, hogy miután a sikereiket biztosító Factoryt kissé becsapva nagykiadóra váltottak, akkor egy vérszegény, a korábbiakhoz méltatlan albummal tértek vissza. Az 1993-as Republic még fialt egy nagy (a gitáros Regretet) és több kisebb slágert, de a kiherélt eurodiszkós lemez után tényleg csak a szakadás maradt. Öt évig nem is nagyon beszéltek egymással, és külön-külön folytatták jelentéktelen projektjeiket. Hook ekkor Monacónak hívta együttesét és legalább egy közepes slágerig eljutott, az Electronic pedig további két lemez után szűnt meg, igaz addigra már minden ex-tag belátta, hogy együtt erősebbek. Alighanem a friss béke miatt, de előtérbe kerültek a gitárok (ez volt a fő töréspont Hook és Sumner között) és a 2001-es Get Readyvel tulajdonképpen egész ügyesen tértek vissza, helyreállt a zenekar reputációja (igaz, Gilbert innentől mindebben nem vett részt, mert Morris-szal közös beteg gyereküket gondozta, helyette az ex-Marion Phil Cunningham szerepelt billentyűs-gitárosként). A zenekar is kitartott, viszont a 2005-ös Waiting For The Sirens’ Call már részben erőtlenebb, részben a táncosabb témák felé visszamozduló lett, de nem is ennek sikertelensége, hanem a két fő ludas, Sumner és Hook között elfajuló nézeteltérés vetett véget ismét 2007-ben – látszólag véglegesen – a zenekarnak. Még rosszabb utódzenekarok alakultak (Sumner Cunninghammel és Morris turnédobolásával a Bad Lieutenantban, Hook pedig basszusgitáros szupergrupjában, a Freebassben folytatta (a smiths-es Andy Rourke-kal és a Stone Roses-os Manival) egyre kínosabban, majd utóbbi maga kezdte rabolni a Joy Division-örökséget – ekkor már erősen sejthettük, amit a szórványos nyilatkozatok alátámasztottak: nem a legbölcsebb emberek ezek a kiváló zenészek.

 
2015_music_complete_cd_packshot_rgbcols_1.jpgBeteljesedés, örök túlélők, Music Complete

Ezek után már tényleg a semmiből jött a harmadik visszatérés, az meg pláne váratlan, hogy milyen erős lett, semmi sem készíthetett fel minket erre. Határozottan nem a segélykoncertes (természetesen Hook nélküli – helyére Tom Chapman lépett, szintén ex-Bad Lieutenant) 2011-es első összeállásból kinőtt nosztalgiakoncertek – amikre Gilbert is visszatért. Bár ezeken már sokkal jobb karban volt a zenekar, mint amikor 2005-ben láttam őket, élőben bizony csapnivalóak voltak akkortájt. Pláne nem készíthette elő a terepet a remek új lemeznek a 2005-ös album felvételeiből megmaradt dalokat félig reszli-, félig rendes stúdiólemezként eladó nagyon gyenge Lost Sirens, amit szerencsére túlzottan nem is promóztak. Helyette úgy döntöttek, hogy Hook toporzékoljon csak (állítólag a New Order indulásakor is volt egy olyan egyesség, hogy nevet váltanak, ha bárki kilép), ők bizony annyira élvezték a koncerteket, és annyira természetesen alakul, hogy új dalok is születnek, hogy a lendületet kihasználva szülnek még egy nagylemezt. A Music Complete (borító jobbra) több külső producer (Stuart Price, Tom Rowlands) és vendégénekes (Elly Jackson, Iggy Pop, Brandon Flowers) közreműködésével készült, de egyáltalán nem ez a lényeges benne, hanem elsősorban az, hogy a gitárpárti Hook kikerülésével ismét a szintetizátorok, a táncos ritmusok és a zenekart annyira jellemző jó érzékű dance-rock fúzió kerültek középpontba. A legtipikusabb New Order-hangzásból indul a lemez és gyors lépésekkel jut el a dobgépek, az eurodisco, sőt, a Tutti Fruttival már az italo disco tartományába, de tényleg az benne a legjobb, hogy egyik dal sem fullad érdektelenségbe, sőt a lemez apróbb meglepetéseket okozva végig fenntartja a figyelmet. Ennél többet már aligha várhatunk a zenekartól. Arra viszont, hogy részükről ez-e a végső, beteljesített zene, vagy még tudnak hová továbblépni, csak az idő fog válaszolni.


Dömötör Endre

 

a friss teljes album: 



és a kislemezeket tartalmazó Substance válogatás:

https://recorder.blog.hu/2015/10/29/komplett_a_new_order-eletmu
Komplett? - a New Order-életmű

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr828030256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.