A Willy Wonka-rémálom története – 20 éves Marilyn Manson Smells Like Children lemeze

Marilyn Manson 1994-es nagylemezes debütálása kapcsán két videóval is megtámogatott kislemeze is megjelent (Get Your Gunn és Lunchbox), amelyeken a társproducer Trent Reznor és a Nine Inch Nails többi stúdióguruja készített vad remixeket. A harmadik kislemezdalnak kiválasztott Dope Hat maxija promóciós verzióban ugyan elkészült, azonban a Nine Inch Nails 1994-es Self Destruct turnéjának sűrű eseményei arra inspirálták Mr. Manson-t, hogy a Dope Hat maxiból készüljön egy műfajilag és formailag behatárolhatatlan egyveleg, egy lidércnyomásszerű zaklatott álom, amely tökéletes lenyomata a Marilyn Manson zenekar kezdeti sikereinek és az azzal járó beteg életvitelüknek.

A Smells Like Children címre keresztelt anyag két dolog miatt is emlékezetes: két alapember is ezen mutatkozott be: az egyik közülük Jeordie White (zenekari nevén Twiggy Ramirez), aki 1994-től 2001-ig volt a zenekar elsőszámú dalszerzője. Ő kisebb kitérők után (A Perfect Circle, Nine Inch Nails) 2008-ban tért vissza, bár szerepe lecsökkent. A másik személy, aki ezen az anyagon debütált pedig a zenekart és a frontembert leghosszabb ideig elviselő figura, Ginger Fish – polgári nevén Kenneth Robert Wilson – volt. Ő 1995-ben töltötte be a dobos posztot és 2011-ig követte a zenekart. Jelenleg Rob Zombie koncertjein találkozhatnak vele az érdeklődők.

A két profi zenész képbe kerülése azonban csak a jéghegy csúcsa: ami az egész kiadványt maradandóvá tette, az maga a koncepció, a dalok (pedig nem is lehet mindet annak nevezni) és nem utolsó sorban a feldolgozások. Marilyn Manson kapcsán sok embernek először a Eurythmics 1983-as slágere, a Sweet Dreams (Are Made of This) ugrik be. Nem csoda, hiszen ez a Smells Like Children húzódala, ami Marilyn Manson szerint egy okos sajt volt az egérfogóban, ugyanis a dallal bekerültek az akkor nagyon fontosnak számító MTV-be és sok kapu megnyílt előttük. Az egész korongot ez a tétel adta el, ami olyannyira sikerült, hogy csak az Egyesült Államokban meghaladták az eladások az egymillió példányt. Ritkán jut el egy lemez platina státuszba, amely ilyen szinten elvont és káoszos. Pedig ha valaki kicsit beleás, sok érdekességet fog találni.

A BEMUTATKOZÓ MARILYN MANSON LEMEZRŐL IS MEGEMLÉKEZTÜNK ANNAK HÚSZÉVES ÉVFORDULÓJÁN.

Már a nyitó The Hand Of Small Children megteremti a horrorisztikus hangulatot a gyereksírásokkal, ha ezt összerakjuk a borítón Willy Wonka-ként díszelgő énekessel, egyből érezhetjük is a gúnyt: a Marilyn Manson zenekar létezése ellen felszólaló szülők Wonka beteges figurájához hasonlították Mansont, akinek megtetszett a hasonlat, így megalkotta saját verzióját. Ez olyannyira jól sikerült, hogy később legjobb barátja, Johnny Depp számára is ő adott tanácsokat, amikor a színész elvállalta Wonka szerepét a 2005-ös Charlie és a csokigyár című filmben.

Az intro után megszólaló, mélyen búgó Diary Of A Dope Fiend nem más, mint a debütáló lemez Dope Hat dalának átirata, lelassítása új címmel megspékelve. A Shitty Chicken Gang Bang című szerzemény a billentyűs Madonna Wayne Gacy gyermeki játéka, szóló előadása. A cím egyfajta szójáték Manson egyik kedvenc brit filmjével, az 1968-as Chitty Chitty Bang Bang cíművel. A Kiddie Grinder a Portrait-album Organ Grinder című dalának NIN-remixe. A Sympathy For The Parents címén nem kell sokat gondolkodni, a The Rolling Stones slágerére utal, csak a Manson-féle sötét humorral és társadalmi tükörrel megalkotott szócsere alkalmazásával egészen más aspektusba kerül az egész. Tartalmilag egy talk show-beszélgetést hallunk (The Phil Donahue Show), amely 1994 októberében készült. A műsorban résztvevő szülők Marilyn Manson-t és a metálzenekarokat vádolják gyermekeik erőszakos viselkedéséért. A rövid párbeszéd egy szülő és a frontember között végig álomszerűen hat az effektektől, majd teljesen eltorzul az apokalipszis szó ismétlődésével, felkészítve ezzel a hallgatót az első feldolgozásra, a már említett Sweet Dreams című dalra. Az ötlet a feldolgozásra egyébként évekkel korábbi: Manson egy házibulin hallotta a dalt erős LSD-hatás alatt és ő már akkor az eredetit is lelassítva, elsötétítve élte meg. Ezt valósították meg a lemezre Trent Reznor produceri segítségével. A hangulat ezek után sem lesz vidámabb: következik az Everlasting Cocksucker, amely a Cake and Sodomy című dal remixe. Címében ismét szójátékkal találkozunk: egyrészt utal a Willy Wonka-féle Everlasting Gobstopper nevű édességre, másrészt a The Rolling Stones betiltott Cocksucker Blues című filmjére. Az ezt követő Fuck Frankie az egyik legkevésbé értelmezhető tételek egyike: Manson és Tony F. Wiggins (a zenekar akkori, teljesen abnormális buszsofőrje) szexuális színjátéka, amelyben folyton Frankie, az akkori turnémenedzser neve hangzik el.

Ezt a lemez talán egyik csúcspontja követi: Screamin’ Jay Hawkins 1956-os I Put A Spell On You című dalának zaklatott, zajos, ipari feldolgozása. A folytatás azonban hideghuzany: egy négyperces telefonbeszélgetést lehet végighallgatni, amelyben Manson anyukája (aki az egészségügyben dolgozott) veszekszik az ő édesanyjával, aki nem megfelelő gyógyszereket vett be, nem megfelelő mennyiségben. Nehezen elviselhető tétel, de az biztos, hogy a lemez világát és beteg hangulatát mégis tovább tudja vinni. Az ezután érkező, elképesztő módon eltorzított akusztikus tételt Twiggy produkálja, majd újból egy Dope Hat remix érkezik, ez azonban szinte technóig nyúló tempóban. A White Trash című akusztikus balladát a már említett Tony F. Wiggins adja elő, a debütáló album Cake And Sodomy című dalának dalszövegéből idézve a refrént. Ezt egy újabb talk show jelent követi, amelynek címe kétértelmű: a Dancing With The One-Legged… egyrészt arra utal, hogy nem jártak sikerrel a TV-s műsorban az ellenük felszólalók meggyőzéséről, másrészt volt egy zenekari plüssmacijuk, amelynek egy lába volt. Ez a maci rejtette a turnéra vitt kábítószereket, így amikor valaki megkérdezte, hogy táncoljunk-e egyet a féllábúval, mindenki tudta, hogy miről is van szó. A végső kegyelemdöfést azonban Patti Smith Rock ’n’ Roll Nigger című dalának extrém feldolgozása adja, amely olyan erőteljes és vad, hogy maga Smith is megemelte a kalapját e verzió hallatán. Búcsúzóul kapunk még egy névtelen dalt, amely két részből áll, mindkettő instrumentális, furcsa zajok egyvelege. A záró hangokban Madonna Wayne Gacy billentyűst halljuk, ahogy egy prostituálttól kér beteges kéréseket, amelyre a hölgy „you satanic motherfucker” válasszal reagál.

MANSON KÜLÖNBEN A MAI NAPIG UGYANAZ A SOKKGÉP, AMI MINDIG IS VOLT 18+-OS FRISS KLIPPEL.

Akinek a kereskedelmi forgalomban beszerezhető anyag és a fent leírtak nem lennének elég súlyosak, elárulom, hogy itt nincs vége: az eredeti verzió ugyanis nem teljesen így nézett ki. Két remix (Kiddie Grinder és az Everlasting Cocksucker) eredetileg több samplert tartalmazott, azonban se a Willy Wonka és a csokigyár, se a Chitty Chitty Bang Bang című filmek jogi képviselőivel nem tudtak megegyezni, így azokat ki kellett venni a végső verziókból. Ez azonban nem annyira nagy ügy, mint az, hogy két tételt teljesen ki kellett dobni: az eredeti nyitódal címe Abuse, Part 1 (There is Pain Involved) és egy backstage beszélgetést tartalmazott, amelyben Manson, a buszsofőr és egy mazochista rajongó lány extrém kalandjait hallhatjuk. A másik eltávolított dal címe Abuse, Part 2 (Confessions), amely szintén az öltözőbe repít bennünket, ezúttal Manson és a buszsofőr egy perverz lányt interjúvol meg, aki szexuálisan zaklatta hét éves unokaöccsét és ezért büntetést kér. A két ”Abuse”-tétel az egyértelmű okok miatt került le a lemezről, egy olyan nagykiadó, mint az Interscope egy ilyenhez nem adhatja a nevét még akkor sem, ha a történetek hitelessége nem bizonyított. Persze már ott megbukott az ügy, hogy nem tudtak engedélyt szerezni az interjúalanyoktól, ugyanis nem találták meg őket. A történet valódi pikantériája azonban az, hogy amikor elkezdték gyártani a promóciós példányokat a CD verzióból, egy szériát véletlenül a betiltott verzióból készítettek el, amelyeket csak akkor vettek észre, amikor azokat már postázták. A borító már az új verzió információit és dalcímeit mutatta, azonban a korongon nem az szerepelt. Manson életrajzi könyvében (The Long Hard Road Out Of Hell, 1998) azt írja, hogy szerinte csak pár ezer létezhet ebből a verzióból. A Discogs és az eBay oldalakon néha felbukkanó ritkaság árából valóban erre lehet következtetni.

A lemez promóciója céljából két videó is készült: a megjelenés környékén debütált a Dope Hat (a dal az eredeti albumverzió), amelyet Tom Stern rendezett és teljes mértékben a Willy Wonka és a csokigyár inspirált. A második videó a Sweet Dreams-hez forgott 1996-ban. A rendező az a Dean Karr volt, akivel Manson a későbbiekben is együtt dolgozott a következő lemez (Antichrist Superstar) vizuális megjelenítésén. A feldolgozás a videó által olyan népszerű lett, hogy még a hazai MAHASZ-listán is 7. helyig jutott.

Az EP-nek titulált - ugyan soralbumnak tényleg nem nevezhető, de azért közel 55 perces - öszvérlemez húsz év elteltével is hatalmas kultusznak örvend a zenekar kedvelői körében, ugyanis ez volt az utolsó kiadványuk, amelyen még jelen volt a korai korszakot jellemző humor és irónia, egyfajta kikacsintás. A második teljes értékű nagylemez, az említett Antichrist Superstar már olyan komoly társadalmi és morális problémákat feszegetett, hogy ez a "gyermeki, játékos" érzet teljesen kihalt a produkcióból.

A lemez eredetileg csak CD-n és kazettán jelent meg, azonban 2001-ben A Simply Vinyl nevű kiadó licenszelte és kiadta vinyl lemezen is limitált példányszámban.

Reszegi László

a Marilyn Manson hozzánk legközelebb legközelebb Bécsben játszik november 13-án, Eseményoldal

a Dope Hat gyomorforgató videója: 

a Sweet Dreams klipje: 

a teljes lemez: