Deerhunter: Fading Frontier (lemezkritika)

2015.10.17. 16:36, rerecorder

deerhunter_2015.jpg

A Deerhunter az egyik legérdekesebb utat bejárt kortárs rockzenekar, és egyúttal ők az egyik legjobbak is. Tegnap jelent meg hetedik stúdiólemezük.

deerhunter_1035x1035-unnamed-_1.jpgKiadó: 4AD / Bertus

Megjelenés: 2015. október 16.

Stílus: indierock, artpszichpop

Kulcsdal: Take Care

Ha a Deerhunter pályája a 2010-es Halcyon Digestig folyamatosan emelkedett, gyarapodva erősödött, csiszolódott tökélyre, akkor az azóta megjelent albumok azt sugallják, hogy az említett lemez egyben valóban a csúcs is volt és azóta megkezdődött az ereszkedés. Ezt persze árnyalni kell, nagyon is. Az addigi leghosszabb szünet utáni megjelenés nemcsak az előző garázsrockos Monomaniara volt igaz, hanem erre a Fading Frontier című albumra is, ami ezúttal szintén két és fél év után érkezett. Igaz, most az előző időszak mellékprojektezései helyett (a frontember Bradford Cox Atlas Sound néven, legjobb barátja, fő zenésztársa, Lockett Pundt Lotus Plazaként adott ki szólólemezeket) itt nyomósabb ok volt a leállásra, hiszen Coxot 2014-ben elütötte egy autó, mely után hosszan lábadozott egy kórházban. A Deerhunter-dalokat általában is jellemző önvád, önsajnálattal, önsanyargatással vegyes önismereti megfigyelések most még hangsúlyosabban vannak jelen és a sötét témaválasztások sem ok nélküliek: a halállal való szembenézés, a feladás-kitartás kérdésének vizsgálata, a rezignált érzelmi állapotok jellemzik – a határok elmosódása, ahogy a cím is mondja. Nem is annyira meglepő módon zeneileg is ez a határközeliség uralkodik, az előző albumok egyre árnyaltabb, sok hatást összecsiszoló, sőt értelmezhetjük úgy is, hogy a Deerhunter-sound mindig egy új oldalát kihangsúlyozó folyamata mostanra átcsapott az eddigiek párlásába, szintetizálásba. A Halcyon Digestre kiérlelt dreampopos pszichrockban már csak a háttérben volt meg a zajos-feedbackes shoegaze, a drone és az elszállt krautrock, az abból való önismétlés nélküli továbblépés szükségszerűen lökte új útra a zenekart és a Monomania garázsrockos dühe működött is ekképp (még ha nem is volt olyan hatásos, mint elődje), de a mostani lemez egyértelműen visszalépked az addigi ösvényre. Tömörségével és a maga 3-4 perces dalaival a legegységesebb Deerhunter-anyag és mintha a korábbi eredményeket igyekezne zeneileg áttetszőbb, konvencionálisabb formában közvetíteni, nem is olyan távol az Atlas Soundként kiadott dalok hangulatától. De azért ne legyen kétségünk, Cox továbbra is generációja egyik legjobb szerzője, zenekara akár Stereolab-hatású (Duplex Planet), a friss Tame Impalával rokon (Living My Life, Ad Astra), fehér funkos (Snakeskin) vagy dreampopos (Take Care) szerzeményekkel jelentkezik, még mindig méltó a figyelemre.

8/10

Dömötör Endre


a lemez: 


a Living My Life friss videója: 


a Breaker klipje: 


a felvezető Snakeskin

https://recorder.blog.hu/2015/10/17/deerhunter_fading_frontier_lemezkritika
Deerhunter: Fading Frontier (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr197984957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.