Elég sokat beszélünk itt a Recorderen a zene 20 éves periodikus voltáról, egy műfaj azonban valahogy eddig kimaradt a társalgásból, pedig pont 1995-ben bontogatta a szárnyait koszos amerikai kisvárosokban: az emo. Szombat este a Dürer Kertben a Pianos Become The Teeth-től stílusgyakorlatot láthattunk arról, hogy hogyan lehet ezt 2015-ben folytatni. (a nyitókép nem a zenekar magyarországi koncertjén készült)
Hogy az emo, mint zenei stílus mikor és hogyan született, arról sokféle vélemény létezik, az enyém az, hogy valahol a Sunny Day Real Estate 1994-es Diaryje és a Smashing Pumpkins Tonight, Tonight-jának fő riffje között kell keresni az origót. Innentől körülbelül 5 éven keresztül erősödött a műfaj, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan unták meg a cingár fiatalok az XL-es Morrissey pólóban való önsajnálatot.
Hatása persze óriási, a National például a világ egyik legnagyobb zenekara lett azzal, hogy átültették az emo üzeneteit késő-harmincasok világképére, de a már említett 20 éves periodicitás miatt egyre többen fedezik fel maguknak az őszenekarokat is, akik persze rendre újra is alakulnak, hogy megkapják azt a figyelmet, ami anno nem adatott meg nekik (American Football, Braid). Az emo-retróláz pedig elkerülhetetlenül érkezik hamarosan, a CHVRCHES idén már bevállalta, hogy ők simán egy emozenekar, csak éppen szintikkel, és az is meglepő, hogy például a Deafheavenről szóló, lassan könyvnyi terjedelmű társalgásokban egyszer sem kerül elő a stílus.
Ha pedig tényleg így lesz, a Pianos Become The Teeth ott lehet az első sorban, mint az új emo-generáció egyik zászlóshajója, hiába indultak nagyon máshonnan néhány évvel ezelőtt. A baltimore-i ötös a nevéből is egyértelműen adódó poszthardcore szcénából érkezett, és csak tavalyi, Keep You című albumára lassított le, ezen viszont rögtön annyira, hogy Kyle Durfey énekes egyetlen egyszer sem sikít, míg Chad McDonald gitáros rendes Aaron Dessnerré vedlett át rajta. Láttunk már elrettentő példát arra, hogy milyen az, amikor egy alapból kiabálós csapat tiszta vokálokra vált (Bring Me The Horizon), a PBTT viszont ezzel élete talán legjobb döntését hozta meg.
Ez a hétvégi budapesti koncerten akkor látszott meg leginkább, amikor elővették a régebbi anyagok dalait. Még kettesbe kacsolva is hallatszott, hogy ezek a számok bizony messze nem olyan jók, mint az újak, amelyek szerencsére a setlist körülbelül 85%-át tették ki. Durfey hangja tökéletes az emóhoz, szinte sóhajt minden egyes szót, tényleg elhiszi neki az ember, hogy ha nem szeret belé az a bizonyos April, akkor az életnek onnantól semmi, de semmi értelme. Élőben tehát emo-stílusgyakorlatot láthattunk a zenekartól, pont a megfelelő mennyiségű kommunikációval a közönség felé (nulla), és míg a Keep You nagy része megszólalt, addig a régebbi dalokat érthetően nem nagyon erőltették, így alig 50-55 perc alatt vége is volt az egésznek, de hát ebből a műfajból többet nem is nagyon lehet érzelmileg elviselni. És míg többek közt ez a zenekar, plusz ugye az újjáalakult öregek erősen tolják a revivalizmust, addig szerencsére van már olyan is, aki a jövőbe tekint a színtéren (Sorority Noise), ami a következő évekre vetítve igen fényesnek tűnik. Vagy még inkább: sötétnek.
Mika László
a sorrend nem ez volt, de körülbelül ezek szólaltak meg a Dürerben is:
