Álmodj csak és zenélek – Dreampop a Cocteau Twins-től a Beach House-ig

2015.10.10. 14:00, rerecorder

cocteautwins_1382354776.jpg

A dreampop sokkal inkább egy karakter a zenében, mintsem egy stílus. Semmiképp nem kizárólagosan egy színtérhez és korszakhoz köthető címke – bár a kilencvenes évek eleji shoegaze-kategóriához kapcsolódik a leginkább, ma már világos, hogy ezer árnyalata van. Dreampopos zenék tárháza következik, az alapokat jelentő Cocteau Twins-től az aktualitásokig, az apropó pedig a kvázi-műfaj legnagyobb sztárja, a Beach House visszatérő ötödik albuma – és persze az is, hogy máris bejelentették, hogy jövő héten, két hónappal az előző után érkezik meglepetésből a hatodik, amelynek Thank Your Lucky Stars a címe. (Hát köszi, szerencsecsillagok!)

A megfoghatatlan meghatározása

ar_kane_60.jpgA dreampopot definiálni merész vállalkozás. Manapság az egyik legtöbbször melléaggatott, de nem fő jelzőként használt címke. Eredetileg a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek legelejének zajos, zajfüggönyös, fátyolos vokálokat és sejtelmes szintirétegeket egymásra halmozó zenéit kezdték el így hívni. Azaz eleve a shoegaze/noisy pop/önmagát túl komolyan vevő-színtér zenekarait, a 4AD és a Creation körüli ilyen formációkat. A szóösszetételt állítólag egy A.R. Kane-recenzióban (róluk mindjárt, első lemezük balra) használta egy kritikus, de a címkegyártó Simon Reynolds kritikus – tőle eredt később a posztrock is – is népszerűsítette, főleg a shoegaze szinonimájaként. Ami dreampop, az elvágyódós, lebegős, álomszerű – egy nehezen körülírható, de könnyen érezhető karakter a zenében, a nyáresti elbambulás mondjuk egy jó mellétársított kép. Atmoszférikus zene, amiben kulcsszerepe van az egymásra helyezett zenei rétegeknek, a relatív lassúságnak, a visszhangoknak, a suttogó, angyali éneknek és az emelkedett dallamoknak. Már az elnevezés korai használatakor olyan eltérő megszólalások is belefértek a dreampopba, mint a Galaxie 500 Velvet Underground-ihlette poroszkáló alternatív rockja, a My Bloody Valentine süvöltő zajrockja vagy az említett A.R. Kane később simán posztrock-előfutárnak tartott mixtúrája, amiben torzított gitárpop, house, jazz és dub keveredett úttörő módon, úgy, hogy az alapvető ihlet kétségtelenül a Cocteau Twins felől érkezett.


Cocteau Twins és az alapok

cocteau_twins_treasure_img_4177.jpgA klasszikus felállásában Liz Fraser énekesből, Robin Guthrie gitárosból és Simon Raymonde basszusgitárosból álló együttes a nyolcvanas évek elején fejlesztette ki sajátos zenei világát, aminek az éteri a kulcsjelzője és amire Kate Bush, a Birthday Party és a Siouxsie And The Banshees hatott, valamint eleinte olyan kortárs goth-zenekarokkal mutatott rokonságot, mint a Gene Loves Jezebel vagy az Xmal Deutschland. A skót trió harmadik albumára, az 1984-es Treasure (jobbra) idejére lett teljesen készen, és ezzel együtt a dreampop hangzás is Fraser „nyelveket beszélő” túlvilági énekével, Guthrie – a Phil Spector-féle – wall of sound elvét követő, egymásba úsztatott visszhangos gitárrétegeivel és az ezek közé szélfútta függönyként belebegő szintihangokkal. Az 1986-os Victorialanden (amin ideiglenesen csak a Fraser-Guthrie – akkoriban az életben is – pár szerepelt) mindez talán még kikristályosítottabb, de a lényeg nem sokat változott, a trió az 1990-es Heaven Or Las Vegas albumig (lent) vajmi keveset módosulva szállította az addig a 4AD-nél megjelenő remekműveket. A kiadó egy alkalmi szupergrupot is létrehozott This Mortal Coil néven, amiben a Cocteau-nak, főleg Raymonde-nak kulcsszerepe volt, az így megjelent három album szintén segített definiálni a dreampopot. És hogy még mi más? A már említett A.R. Kane mellett (két csúcslemez: 69 1988-ból és ’’i” 1989-ből) Julee Cruise semmiből jött, Angelo Badalamenti és David Lynch által szerzett, álomba ringató lemeze (Floating Into The Night – 1989) és a The Sundays jangle popos körből érkezett, de folkos gyökereket is beépítő zenéje, ami aztán hamarosan slowcore/sadcore rokonzenékben teljesedett ki.


A csúcsévek

cocteau_heaven_or_las_vegas_71yks5obm_l_sl1500.jpgA nem-is-műfaj dreampop első igazi virágkorát tehát a shoegaze-zel karöltve, azzal felcserélhetőségben élte, a szétszálazás helyett maradjunk annyiban, hogy a tempósabb, több torzítást használó zenékkel szemben az elmélázós-lebegős dalok sorolhatók ide és ilyenből minden kulcszenekar repertoárjában akadt, mégha tisztán, kizárólagosan egyik sem volt dreampop (My Bloody Valentine, Slowdive, Ride, Lush, Pale Saints, Adorable, Chapterhouse, Swervedriver, Swallow, His Name Is Alive, Mojave 3 stb.). Ugyanígy nem dreampop, de dreampopos a már említett slowcore-kör egy része, mondjuk a Galaxie 500-nél könnyen asszociálunk a címkére, a többiekben (Low, Codeine, American Music Club, Red House Painters) viszont már nem igazán van meg az álmodozós romantika és a sejtelmes lebegés. Megvan viszont az altcountrys/neopszich Mazzy Starban is, és itt végleg kiderül, hogy ez egy szubjektív játék, amit azért sokan játszanak, hiszen a dreampopnak nagy a népszerűsége. A különféle gyűjtőoldalak, listák rendszeresen szerepeltetik a Yo La Tengo-t is, aminél már végképp igaz, hogy ez legfeljebb egy elem zenéjük összképében, de így is csak bizonyos lemezeik kapcsán mernénk megemlíteni.


Minden álomszerű

00332_asobi_cover_promo_1425pixels.jpgBár a dreampopos zenekarok hulláma a kilencvenes évek közepétől csillapodott, a folytonosság azért megmaradt, sőt a kétezres évek elejétől a lehető legtágabb értelemben újra használatba vették a meghatározást és mint ahogy ma már minden más, egykor helyhez, időhöz köthető stílus (szintipop, szoftrock, pszichedélia), ez is folyton jelen van és keveredhet bármivel. A dreampop karakter összetevői benne vannak a Ladytron szinti-shoegaze-ében, a Broadcast elektronikus indie-jében, a Summer Hymns twees, folkos, Beach Boys-os kamarapopjában, a Sunny Day In Glasgow, a School Of Seven Bells, az Engineers, a Soundpool, a Serena Maneesh neoshoegaze-ében, a tweebb Camera Obscura, a tisztábban gitárpopos Clientele dalaiban és az indie-s Daughter és London Grammar álmodozásaiban. A Deerhunter/Lotus Plaza érzetre néha tiszta dreampop, de ott van a Wild Nothing-, Real Estate/Ducktails-féle neoslacker gitárzene elvágyódós elemeiben, és az egész eszképista chillwave-színtér is rokon élen a Washed Outtal, a Memory Tapes-szel, a Neon Indiannal (érkezik a friss lemez), vagy éppen az északi baleári diszkós tesókkal (jj, Tough Allience, Boat Club). Még mindig északról nosztalgikus álmodozós, azaz mai dreampop a Postiljonen vagy a Radio Dept., az Eternal Summer már csak a neve miatt is, a tavalyi év egyik legjobbja meg a Lush-iskolás Fear Of Men volt. De szélesítsük a horizontot: dreampop van Grimes elektropopjában, sőt Lykke Li, Bat For Lashes már-már és Lana Del Rey egyértelműen mainstream popjában is, aztán az összes daydreamer szintipopos kortárs zenéjében (Purity Ring, MS MR, Say Lou Lou, Young Ejecta, Phantogram és társaik végeláthatatlan sora). Az M83 pedig nagy hatással volt a kétezres évek eleje óta a felsoroltak többségére úgy is, ahogyan fel- és bedolgozta a dreampopot. Folytassuk? Melody’s Echo Chamber kamarapopja, a Sigur Rós-féle a posztrock, Twin Shadow 80s retrója, a Warpaint hullámzó indie-je, a Wild Beasts indierockja mind kipipálhatja a hozzáadott tartalomnál a meghatározást. A The xx egyenesen ordít érte, az Asobi Seksu (fent) pedig az egyik legjobb kortárs, aki belehelyezkedett és még tényleg sokáig lehetne folytatni a sort (Still Corners, Trailer Trash Tracys, Porcelain Raft, Be Forest, Air Formation), a rengeteg elkötelezett apró zenekarról nem is szólva.


A Beach House és az idei aktualitások

beach-house-2015-3_1.jpgHogy a dreampopot 2006 óta a baltimore-i páros újította meg, definiálta újra és tette népszerűvé igazán, az nem kérdés. Sikerük már azzal is jól mérhető, hogy a kategóriacsoportosító Last.fm-oldalon kétszer annyi hallgatójuk van, mint a bő félmilliós táború második helyezett Cocteau Twins-nek. Victoria Legrand és Alex Scally a gitárok helyett az orgonáknak, analóg szintetizátoroknak ad főszerepet, de a sokrétegűség náluk is megmarad és persze a tipikus fátyolos énekhang is. Védjegyes hangzásukat immár az ötödik lemezen csiszolgatják (és még egyszer: jövő héten érkezik a meglepetés hatodik is!), és akárcsak a Cocteau Twins, ők is nagyon kis lépésekkel haladnak, járják be egyéni világukat, aminek mára számos nyílt követője akad (a Memoryhouse kicsit elektropoposabban, a Wye Oak kicsit indiepoposabban, a hamarosan új albummal jelentkező Pure Bathing Culture viszont szinte változtatás nélkül másol, zenéjük meglepő módon mégsem bántó emiatt). Persze rajtuk kívül is van élet a dreampopban, hogy mást ne mondjunk, a neopszichedélia egyik fő zenekara, a Mercury Rev is most tér vissza 8 év után, és ha valakire, akkor rájuk abszolút helyénvaló a jelző az 1998-as Deserter’s Songs album óta, aminek hangulataihoz októberben érkező friss kiadványuk  ügyesen visszakanyarodik. Mercury Rev-tanítvány a Youth Lagoon is, de az ő dalaiban talán még hangsúlyosabb elem az álmodozós popszál, neki is hamarosan érkezik a friss lemeze (akárcsak a szintén ide is sorolható DIIV-nek). Idén már adott ki korrekt dreampop(os)-anyagot a No Joy, az Echo Lake, a Mew, Tamarynnak épp most jelent meg remek harmadik nagylemeze és a folkos-drone-os vonalról éppen szőrmentén még ide is sorolható Grouper pedig létrehozott egy zenekart Helen néven, amivel klasszik dreampop-albumot adtak ki szeptember elején, a The Original Faces egyértelműen az egyik legjobb friss dolog a műfajban. Cseppet sem felszínes, érdemes belemenni mélyen, nem áll fenn a belealvás veszélye.

Dömötör Endre

FRISS INTERJÚNK A BEACH HOUSE-ZAL ITT OLVASHATÓ!


depression_cherry_1.jpgBeach House:
Depression Cherry

Kiadó: Sub Pop/Bella Union

Megjelenés: 2015. augusztus 28.

Stílus: ööö, dreampop?

Kulcsdal: PPP

A Cocteau-életműhöz hasonlóan épített, szándékosan nem nagyon változó Beach House-hangzás most az élő dobok monumentalitása helyett/mellett visszamozdult a dobgépekhez és Alex Scally kicsit többet játszik a torzítókkal, de a dalszerzés ráérős, intim jellege miatt a Depression Cherry tényleg olyan, mint a másik négy album: végtelenséget sugárzó és a rajongóknak ma már védelmet nyújtóan közeli is. Victoria Legrandék minden dalukkal a tökéletességre törekednek, pontosabban addig írják őket, ameddig nem lesz mind tökéletes Beach House-szám (ami egyszerre ismerős, de mégsem önismétlő). Ezúttal eltalálták az évszakot is, tipikusan őszi a lemez, amiről se le-, se felfelé nem nagyon lóg ki semmi – 9 új dallal bővült az oeuvre, aminek most már 50+ darabja az albumok sorrendjében és shuffle-ben is bőséges háttérzene az álmodozáshoz.

9/10

D.E.


és az új album, a Depression Cherry


és egy bevezető dreampop-összeállítás az ismerkedőknek: 

https://recorder.blog.hu/2015/10/10/almodj_csak_es_zenelek_dreampop_a_cocteau_twins-tol_a_beach_house-ig
Álmodj csak és zenélek – Dreampop a Cocteau Twins-től a Beach House-ig

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr187954522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.