John Cage-be oltott Bárány Attila – beszámoló a 2015-ös UH Festről (2. rész)

2015.10.07. 13:30, rerecorder

uh_dean.jpg

Véget ért a 2015-ös, egyhetes kísérleti zenei / avantgárd UH Fest, és akárcsak tavaly, idén is két részletben számolunk be róla. Az első napok ismertetője után a fesztivál második felének összefoglalójában feltűnik Bárány Attila is - na de hogyan?

Az UH Festben többek között az a jó, hogy még mindig tud meglepetéseket okozni. Pedig mostanra már azt hittem, nagyjából képben vagyok az itt előforduló műfajokkal, de azt például lám, nem hittem volna, hogy lehetséges az experimentális zenét a stand-up comedyvel szintetizálni úgy, hogy abból kifejezetten jó élmény legyen, pedig szerda este Goodiepalnek (lent) mindez simán sikerült. Az általában valamiféle performanszművészként/provokátorként/teoretikusként leírt kedélyes feröer-szigeteki úr fellépése látszólag a beleszarós alibizés diadala volt. Elintézte az egészet azzal, hogy YouTube-ról dj-zett mindenféle obskúrus, naiv, dallamos, kazettás ambientszámokat húsz-harminc évvel ezelőttről (illetve a végén két Drake-instrumentál is előkerült), a laptopot összekötötte egy analóg szintivel, amivel mindenféle effekteket rakott a számokra („csak hogy legyen valami értelme, hogy itt vagyok”), illetve a számok között egy-két perces szünetekben a hallottakon, illetve saját magán és a helyzeten poénkodott elmélkedve, afféle John Cage-be oltott Bárány Attilaként. Nehéz visszaadni utólag, hogy mindez miért volt jó, mindenesetre a zenék nem csak jók voltak (a playlistet itt lehet meghallgatni), de az egész performansz az 50 YouTube-megnézésnél tartó, „tiszta” és naiv ritkaságok felfedezésének sokunk által ismert örömét adta vissza és ünnepelte, az átkötő szövegek pedig az idétlenség mögött egészen árnyalt szellemességgel reflektáltak sok mindenre a közönség érzelmi-esztétikai elvárásaitól a koncerthelyzeten át az ún. kísérleti zenei színtérig. Amikor például egy „epikus” kiállást Goodiepal azzal kommentált, hogy „bárcsak lenne nálam egy vetítőgép… felrobbanó csillagok, stock-felvételek az űrről, egy mókus holtteste”, azzal a három nappal korábbi Phill Niblock-koncert blöffjét pár másodperc alatt megsemmisítette.

goodiepal_csatari.jpg


A látottak tükrében nem meglepő, hogy egy olyan figuráról van szó, akinek a témában egy csomó teoretikus műve is megjelent, és kb. több egyetemi előadást tart, mint koncertet, de ennek ellenére lehetett úgy hallgatni az egészet, mintha egy véletlenül megtalált isten háta mögötti kalózrádió-állomáson hallgatnál ismeretlen zenéket meg pár viccelődő havert. Szerintem nem nagyon volt ember, akit ne dobott volna fel.

Az is a fesztivál tanulsága volt számomra, hogy a kísérleti zene legzavaróbb iránya, amikor valami alapvető, patetikus toposz szépen beállított képei mögé helyeznek méltóságteljes minimalista morajlást. A Phill Niblock-koncert után ebben utazott Jacob Kierkegaard is, aki csernobili épületekben készített környezeti felvételeket pakolt egymásra drone-szerűen, eközben pedig ugyanott készült videókat vetített. Bár én személy szerint szívesebben nézek elhagyatott gyárépületeket, mint kapáló harmadik világbeli munkásokat, de a lényeg ugyanaz. Én aztán bármikor szívesen szembeszállok az „ez nem is zene”/”ilyet bárki tud csinálni”/”ezt csak sznobizmusból lehet szeretni” típusú érvekkel, de az ilyen produkciókban tényleg csak egy „magaskultúra” feliratú útjelző táblát látok, ami mögött nincs semmi. Igaz, én William Basinski Disintegration Loops-át is csak úgy tudtam élvezni, hogy ezzel a hangoskönyvvel egyszerre hallgattam.

A magaskultúrára vágyók jobban jártak Iancu Dumitrescu román avantgárd zeneszerző feleségével, Ana-Maria Avrammal közös koncertjével (lent). Itt számítógépes zajokra és kamarazenekarra írt, iszonyú masszív és kimerítő hangképeket hallhattunk, de nem kellett műértőnek lenni, hogy átvegyük a bennük levő feszültséget és hullámzásokat. Mintha valami viharos természeti romantikát is kihallottam volna az „embertelen” zenéből, amihez az is hozzájárult, hogy a színpadkép leginkább egy középkori cirkuszra emlékeztetett.

dumitrescu_csatari.jpg


A fesztivált tulajdonképpen záró Dean Blunt (nyitóképen) eléggé kilógott a mezőnyből, az UH egyetlen popzenei koncertje volt az övé (a techno-bulikat én máshova számítom). Blunt tényleg menő és aktuális név, tavalyi, Black Metal című lemezére szinte mindenki rákapott, akit még érdekelnek az új zenék, nálam is talán a legtöbbet hallgatott 2014-es lemez volt. Róla a kritikusok azt szokták elmondani, hogy zeneileg eklektikus, illetve zavarba ejtően személyes és őszinte, azaz mégsem úgy az, hanem inkább tudatosan reflektál a személyesség és őszinteség fogalmaira, egyfajta zavarodottságot és identitáskeresést fejez ki és a többi. Ez kicsit kicsavartnak hangzik, de igazából ha beteszed a lemezt, tök könnyű átérezni.

Nem kifejezetten tűnt „koncertre való” zenének, de az sem volt meglepő, hogy Bluntnak megvannak a határozott elképzelései arról, hogy mindennek hogyan kellene működnie élőben. Kellően szuggesztív és belemagyarázásokra alkalmat adó színpadképet talált ki: a világítással szórakozott, néha teljes sötétség volt, néha csak őt lehetett látni homályosan, néha pedig direkt terrorizált minket a stroboszkóp villogtatásával, amit fülsértő zajokkal kombinált a vidámparki szellemvasutat idéző hatás érdekében. Direkt elrejtette, hogy mi történik mögötte, hogy mi szól élőben és mi nem (igazából egy gitáros-háttérénekesnő és egy szaxofonos volt a színpadon rajta kívül, illetve egy nagydarab, öltönyös fekete testőr, akinek annyi volt a szerepe, hogy egy helyben állt Blunt mögött. Blunt egy interjúban az utóbbit azzal magyarázza, hogy a közegekben, ahol fellép, általában ő az egyetlen fekete, és nem akarja magát egyedül érezni).

Eközben nagyrészt a Black Metal dalai szóltak lemezhű verzióban, kicsit fájóan túlvezérelt zajos hangzással, de a csúcspont a Shellac örökbecsű Prayer To Godjának dubos feldolgozása volt. Itt meg is lehet hallgatni, de élőben sokkal durvább, fejszaggató gitárral szólalt meg. Bár javarészt jó számokat hallottunk, valami hiányérzetem mégis volt, ahogy az efféle vonzóan homályos, profin kitalált művészkedő show-knál lenni szokott: az adott előadó ilyenkor a következő Pink Floyd/Radiohead/Swans akar lenni, ami talán nem baj, de nem is muszáj hozzá asszisztálni.

Dubrovszki Dániel

fotók: Csatári Gergely és Berta Márton (nyitó) UH Fest-Facebook

Címkék: uh fest dean blunt
https://recorder.blog.hu/2015/10/07/john_cage-be_oltott_barany_attila_beszamolo_a_2015-os_uh_festrol_2_resz
John Cage-be oltott Bárány Attila – beszámoló a 2015-ös UH Festről (2. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr697925158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.