Tudja, mit meddig kell elhúzni – a 2015-ös UH Fest első napjai (beszámoló)

2015.10.01. 13:00, rerecorder

thomas_ankersmit.jpg

Az egy évvel ezelőtti remek hét után idén is elindult az UH Fest, a Recorder pedig ahogyan tavaly, úgy idén is két részletben számol be az eseményekről. Íme, a múlt vasárnap a Trafóban egy háromórás koncerttel elstartolt kísérleti zenei fesztivál első három napjának összegzése.

niblick.jpgSzerencsére idén is van UH Fest, és igény is van rá. Azt az itt látottaktól függetlenül is észre lehetett venni, hogy a tájékozottabb fiatalok között ma már egyáltalán nem ritka a korábban sokak által a „popzenét nem érző, karót nyelt értelmiségiekkel” azonosított, elvontabb műfajok iránti nyitottság. Magyarországon példátlan, hogy egy ilyen szélsőséges rétegműfajokkal foglalkozó esemény ilyen menőnek számítson, itt a legobskúrusabb zajzenészek produkcióira is nagyjából megtelik az éppen aktuális helyszín, igaz, a ’Facebook-eseményre feliratkozók : ténylegesen ott levők’-aránya mintha még így is az átlag alatt lenne. A koncertsorozat ezen a héten szombatig tart, a nagyobb nevek közül még hátra van a poszt-személyes poszt-singer/songwriter sztár Dean Blunt és a körülbelül a románok Ligetijeként leírható Iancu Dumitrescu is.

Charlemagne Palestine meggyőző tavalyi performansza után idén is egy idős drone-úttörő nyitotta a fesztivált. Én általában nem szeretem, ha egy koncerten vetítés van, az ilyesmi nem nagyon szokott többet elérni annál, mint hogy jelzésértékű patetikus/menőző/művészkedő klisék közé szorítsa, vagy próbálja meg szorítani az élményt. De Phill Niblock (balra) más kategóriának tűnt, őt a fesztivállal kapcsolatos összes létező ajánló úgy említette, mint akinek a koncertje tényleg semmi máshoz nem hasonlítható, felejthetetlen, hipnotikus, stb. élmény lesz, illetve azt is többen kiemelték, hogy Niblocknak a zene mellett kísérleti filmesként is komoly munkássága van, a koncertjei alatt pedig a saját alkotásait vetíti.

rashad_becker.jpg


Amit ehhez képest kaptunk, az a következő volt: a kivetítőn azt nézhettük, ahogy kelet-ázsiai parasztok mindenféle monoton fizikai munkát végeznek a sárban, vagy éppen kínai írásjeleket rajzolnak (ezek az írásjelek sokkal bonyolultabbak, mint a mieink, már a megrajzolásukhoz is micsoda koncentráció kell, tökre spirituális), a képeket pedig hasonlóan monoton, néhol laptoppal, néhol teljes zenekarral játszott, húsz-harminc percig szinte változatlan drone-ok festettek alá jelentőségteljesen. Nekem kb. negyven perc elég volt ebből a World Press Photo kiállításos „a polifoamokon fekvő nyugati értelmiség elájul azon, hogy micsoda transzcendentális szépség van abban, ahogy ezek a természetközeli harmadik világbeli szegények kapálnak” hangulatból, de állítólag három órán keresztül végig ez ment. Akkor már őszintébb lett volna, ha élőben nézhettük volna, ahogy a zenészek mögött valódi harmadik világbeli munkások építik a színpadot. A zenei oldallal egyébként nem lett volna probléma, úgy értve, hogy totális minimalizmusával és semlegességével szinte bármilyen helyzetet és képeket lehetett volna hozzá társítani. Éppen ezért ilyen fontos itt a kontextus, és biztosan lett is volna olyan kontextus, ahol jobban működött volna. Így viszont eléggé ellenszenves blöffnek hatott a produkció.

cm.jpg


Ezzel ellentétben állt számomra a Niblock előtt fellépő Thomas Ankersmit (nyitóképen) modulárszintis elektroakusztikus improvizációja. Nehéz az ilyen zenéről bármit írni azon kívül, hogy Ankersmitnek bármiféle feltűnősködés nélkül nagyrészt sikerült mértani pontossággal azokat a hangokat és annyi ideig odarakni, ahogy az jól esett és értelmesnek tűnt. Bár az előadás struktúrája a „fogok egy érdekes hangot, pár percig szórakozom vele – fogok egy másik hangot, pár percig azzal szórakozom” logikát követte, a zene mégis egységes atmoszférát sugárzott, az én lelki szemeim előtt konkrétan egy titkolt üzelmeket rejtő katonai bázisra behajtó kamionokkal, derékig érő füvű, elhagyatott rétekkel, ugató kóbor kutyákkal, gumihalmokkal és vastelepekkel, fülsüketítő tücsökciripeléssel teli világ jelent meg. De tetszett – már hétfőn a Dürlinben – Rashad Becker (eggyel fentebb) is, akinek a hangjaitól folyamatosan a plafon fehér mozaikjaiból kinövő zselészerű csápokat vizionáltam, és CM von Hausswolff (közvetlenül fent, kalapban) zeneileg Phill Niblockhoz foghatóan minimalista, de sallangok nélküli produkciója is rendben volt kedden a Capellában. Nem értek hozzá, de azt hiszem, az ilyen fajta zene akkor jó, ha van valami határozott koncepciója vagy atmoszférája, és tudja, mit meddig kell elhúzni. És akkor rossz, ha valamiféle játékosnak és humorosnak is látszani akaró túlspilázott effektparádé lesz belőle, ahogy az a hétfőn fellépő Omymax esetében történt. Hát egyelőre ennyi a tanulság, majd még jelentkezünk a fesztiválról újra.

Dubrovszki Dániel
fotók: UH Fest/Facebook (Csatári Gergely, Berta Márton, Zolyómi Károly)

a további részletes program itt

Facebook-eseményoldal

Címkék: uh fest
https://recorder.blog.hu/2015/10/01/tudja_mit_meddig_kell_elhuzni_a_2015-os_uh_fest_elso_napjai_beszamolo
Tudja, mit meddig kell elhúzni – a 2015-ös UH Fest első napjai (beszámoló)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr957875358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.