Felpörgetett képsorok - elektronikus zenei filmek

2015.09.27. 15:40, Frontrecorder

edendaftpunk.jpg

Mennyire izgalmas nézni egy embert a lemezjátszók vagy a laptop mögött? Nagyjából semennyire. De ami mögötte van, az elektronikus zene, a dj- és partikultúra már annál inkább filmre kívánkozik, idén pedig különösen felszaporodtak az ilyen témájú alkotások (Daft Punk Unchained, Eden, We Are Your Friends), így időszerű áttekinteni az e-zene viszonylag gazdag filmográfiáját.

Dokumentumfilmek

Ha beírjuk a YouTube keresőjébe egy tetszőleges elektronikus (tánc)zenei előadó nevét Giorgio Morodertől Richie Hawtinig + azt, hogy documentary, szinte biztos, hogy lesz rá találat. Ami a műfaj non-fiction filmes feldolgozását illeti, a Daft Punk mellett természetesen mostanra a műfaj szinte minden jelentős/fontos/ikonikus/forradalmi és/vagy népszerű képviselőjéről készült már dokumentumfilm, többükről nem is egy – ilyen a Kraftwerk, amelynek a popzene egészére ható munkásságát legutóbb a BBC Four dokuja méltatta idén februárban, kicsit talán túlságosan is elragadtatva tárgyától. Ezeknek a portréknak a többsége persze elfogult fényezés/hozsannázás a legendaépítés szolgálatában, ami teljesen érthető egy meg nem értett, a mainstream számára még ma sem teljesen el- és befogadott zenei kultúra felől nézve.  Ugyanezen okból lehetne fanyalogni a BBC francia kirendeltsége által jegyzett Daft Punk Unchained láttán is, amely enyhén túltolja az istenítést, de itt nyilván van generációs szakadék is, hiszen azoknak, akik a duóval együtt nőttek fel, nem kell úgy a szájába rágni, mennyire királyok, mint azoknak, akik csak a Get Lucky óta ismerik őket. Ráadásul még ha valaki elmélyülten ismeri is egy-egy kedvence életét és munkásságát, valami újat, egy érdekes anekdotát, vagy eddig nem látott felvételt biztosan talál ezekben a dokukban, és ilyeneket simán lehet szemezgetni a Daft Punk Unchainedből, amit nyugodtan elkönyvelhetünk definitívnek a tárgyában.

Izgalmas portrédokut persze alapból könnyebb forgatni olyanokról, akiknek  a személye eleve izgalmasabb, mármint annyiban, hogy nem közismert előadók, hanem mondjuk háttéremberek, vagy éppen kultfigurák, mint Michael Alig, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának notórius New York-i klubpromótere, a Club Kids néven elhíresült party freakek vezéralakja, aki közel 17 évet ült gyilkosságért – az ő pálya(ámok)futását dolgozza fel az 1998-as Party Monster: The Shockumentary, amelyből aztán 2003-ban játékfilm is született Party Monster címmel, Macaulay Culkin főszereplésével. Az érdekesebb e-zenei dokuk azonban kétségtelenül azok, amelyek nem egyetlen személyre koncentrálnak és ez a világ bőven kínál feldolgozásra érdemes egyéb témát. Ez lehet legendás klub (mint a diszkókorszak legfőbb hedonista bástyája, a Studio 54, amelynek sztoriját számtalanszor feldolgozták, például az E! True Hollywood Story-sorozatában 1998-ban; a berlini ős-technobunker, a Tresor, a 2008-as SubBerlin: The Story Of Tresor tárgya, vagy az acid house brit bölcsője, a manchesteri Hacienda, amely az idén augusztusban bemutatott Do You Own The Dancefloor főszereplője, pontosabban a film a 2000-ben lebontott épület elárverezett darabjainak tulajdonosait szólaltatja meg), lehet unikális mikroszíntér, mint amilyen Legowelt és társainak hágai analóg electro-techno alkotói köre a 2004-es When I Sold My Soul To The Machine-ban, vagy a kölni minimal technót feltérképező We Built This City 2008-ból, de lehet akár egy egész mozgalom (az amerikai rave-kultúráról képet adó 1999-es Better Living Through Circuitry, vagy a Berlin technokultúráját bemutató 2006-os Feiern, az EDM-ről pedig The Drop: The EDM Culture Explosion címmel készül látlelet), sőt lehet még kulcshangszer is: a 2014-es I Dream Of Wires a manapság megint divatos vintage moduláris szintetizátorok csodálatos világába kalauzol, a 2004-es Moog és az idei SXSW-n premierelt, egyelőre a filmfesztiválokat járó 808 címe pedig magáért beszél.

Egyes alkotások fontos/érdekes pillanatot, periódust dolgoznak fel, mint a 2003-as Maestro, amely ugyan elsősorban a Paradise Garage klubról és annak rezidenséről, a dj-legenda Larry Levanról szól, de áttételesen krónikája a hetvenes-nyolcvanas évtizedforduló New York-i underground tánczenei színterének, illetve a diszkó és a house közötti átmenetnek is. A BBC pedig 2006-ban a második Szerelem Nyaráról, a brit acid house-robbanásról készített egy tágabb, szociokulturális kontextust is vizsgáló dokut Summer Of Rave címmel, amely az egyik legjobb ebben a mezőnyben. Más dokuk még ennél is szélesebbre veszik a fókuszt és egy egész stílus alakulását tekintik át; a house-ét a Channel 4 2001-es, több részes Pump Up The Volume: The History Of House Music, a detroiti technóét a 2006-os Hi Tech Soul: The Creation Of Techno Music, hogy csak az alapoknál maradjunk, de a történeti visszaidézéseknél igazából érdekesebbek a korabeli dokuk, amilyen a BBC 2 jungle-nek utánajáró műsora 1994-ből. Az EDM egyik közvetlen előzményét, az amerikai újelektrót vagy electro-house-t ragadja meg félamatőr módon a 2010-es The Electro Wars, amit csak azért említünk, mert magyar vonatkozása is van: az azóta feloszlott budapesti Tits & Clits írta a főcímzenéjét. Az utóbbi évek legjobb filmje viszont a new beat irányzatot, és azon keresztül a belga elektronikus zene történetét végigvevő The Sound Of Belgium 2012-ből. Mindmáig az egyik legambiciózusabb vállal(koz)ás az 1998-as Modulations, amely az elektronikus zene kialakulását és globális fejlődését veszi végig – a maga idejében forradalmi dokumentumfilm ma már kevésbé hat revelációként és egyes részei már szinte anakronisztikusak, de műfaji gyorstalpalóként még most is működik.  A Channel 4 2001-ben adta le a The Chemical Generation című dokut, amely az acid house és a drogok közötti oda-vissza hatást feszegeti, Boy George vezetésével, a 2012-es Electronic Awakening az elektronikus tánczene és a transzcendens spiritualitás közé von párhuzamot (a partik mint sámánisztikus rituálék, ugye), a 2009-es Speaking In Code az elektronikus zenei megszállottság szórakoztató kórképe a Modeselektor, a Wighnomy Brothers, Ellen Allien és mások személyes vallomásain keresztül – van tehát dokumentarista történetmesélős fogás az e-zenén.



Játékfilmek

Egy dj vagy producer nem igazán alkalmas játékfilm főhősének, nem olyan karakterek, akikre egy egész valamirevaló történetet fel lehetne építeni, nem véletlen, hogy nem is nagyon próbálkoztak ezzel – és amikor igen, bár ne tették volna. A 2005-ös Nesze neked, Pete Tong! (a magyar cím borzalmas, félrevezető melléfordítás, eredetileg: It’s All Gone Pete Tong) ugyan helyenként viccesen karikírozza az ibizai partikultúrát, de a megsüketülő, majd a talpával „halló” dj-ről szóló áldokumentumfilm mégis erőltetett és túljátszott (egyébként feltűnik benne Pete Tong, illetve Carl Cox és Paul van Dyk is). A 2013-as Beat Girl, melyben egy klasszikus zongoristának készülő lány kényszerből – pénzre van szüksége – lesz dj, hogy aztán rákapjon az ízére, double facepalm-szinten, hiteltelenül ábrázolja ezt a világot. Az éppen most futó, Zac Efron, mint dj főszereplésével készült We Are Your Friends (Miénk a világ) pedig ha nem is az utolsó szög az EDM koporsójában, de vállalhatatlanul ciki, mindenkire nézve (Amerikában ez lett a legrosszabban nyitó film evör). 

Pedig Emily Ratajkowski mindent bevetett:

Az elektronikus zenei partik közege azonban már hatásosan mozivászonra transzponálható mikrokozmosz, hiszen eszképizmust és eksztázist kínál, na és persze, mint „mindenki tudja”, kéz a kézben jár a bűnözéssel – a kábítószer-kereskedelemmel és az alvilággal. A drog szinte minden partifilmben előkerül (oké, képmutatás lenne, ha nem), lásd a Coming Down című rövidfilm(1997), a Trend (Groove, 2000), a dokumentarista stílusú Rolling (2007), vagy ebből a felhozatalból a legjobb Human Traffic (1999) – az abszolút mélypont pedig a Kevin és Perry a csúcsra tör (2000) retardált ibizai ámokfutása. 2008-ban egy német technoproducer, Paul Kalkbrenner gyakorlatilag világsztár lett azzal, hogy eljátszotta a Berlin Calling című film főszerepét, egy berlini dj-t, akit idegileg felőröl kíméletlenül pörgős életvitele – a sztárdj-lét bemutatása igen realisztikusra sikerült, minden hibájával együtt ez eddig a legerősebb dj-film.  Élethűségre törekedett a nálunk idén májusban bemutatott Eden is, amely a kilencvenes évek elejétől napjainkig követi egy párizsi dj-páros életét, és közben megírja a French Touch párhuzamos történetét, amelyben a fikció keveredik a valósággal (a sztori nagyban épít egy volt dj-nek, a rendezőnő bátyjának élményeire). Olyannyira, hogy a pályakezdő Daft Punkot is beleszőtték, ám a film sajnos nem bírja el a saját súlyát: túl hosszú, túl vontatott, túl komolyan veszi magát és a témáját, Paul, a törtetőbb dj egy dögunalmas figura, ráadásul akad benne jó néhány, az elektronikus zenében jártasabbak számára nevetségesen hiteltelen momentum. Hátha a tavaly elhunyt chicagói house-legenda Frankie Knuckles életéről tervezett film jobban sikerül.

https://recorder.blog.hu/2015/09/27/felporgetett_kepsorok_elektronikus_zenei_filmek
Felpörgetett képsorok - elektronikus zenei filmek

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr297843550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.