Amikor minden a helyén van - Caetano Veloso és Gilberto Gil koncertje a Villa Arconati fesztiválon

2015.08.31. 17:48, rerecorder

cae.jpg

Caetano Veloso és Gilberto Gil, a brazil zene és úgy általában véve az egyetemes popzene két nagyon fontos, megkerülhetetlen alakja a nyáron duóban koncertezett Európa szerencsésebb nagyvárosaiban. A turné egyik állomásán, a Milánó melletti Villa Arconati fesztiválon ott járt a Recorder szerzője, Csada Gergely is.

caetanovelosoegibertogil_20150731.jpgEzt az egész beszámolót - tekintve, hogy Veloso és Gil nálunk még mindig nem kellően ismertek, elismertek - valószínűleg még mindig azzal kéne kezdeni, hogy miért is olyan nagy dolog az, hogy két, a hetvenes éveiben járó brazil zenész leül egymás mellé bő másfél órára eljátszani terjedelmes életműveik töredékét. Helyesen azt kellene mondani, hogy azért, mert olyan ez, mint látni Paul McCartney, Bob Dylan vagy David Bowie kaliberű nagyságokat, azonban Veloso és Gil párosához hasonló angolszász kettőst találni nagyon nehéz, talán lehetetlen is. Zenéjük annyira mélyen gyökerezik a brazil kultúrában és a tradicionális műfajokban, hogy ez jóval színesebbé teszi őket akárki másnál, akit úgy általában a popzene legnagyobbjai között szokás emlegetni. Igaz ez (az egyébként szólóban már pár éve Veszprémben is fellépett) Gilre is, de főleg arra a Caetano Velosóra, akinek az elmúlt bő tíz évben megsokszorozódott a rajongótábora, köszönhetően az olyan zenészrajongóknak, mint Beck vagy Devendra Banhart, akik nem győzték hangsúlyozni, milyen nagy hatással volt rájuk Veloso sajátos popzenéje, ami a puhán ringatózó akusztikus daloktól a jazzes és funkos felhangokon át a szambáig terjed.


BRAZÍLIA ZENÉJÉNEK EGY EGÉSZ FÓKUSZTÉMÁT SZENTELTÜNK, ITT VAN AZ ÖSSZES CIKK.

A bolygó ezen felén tehát igazán nem mindennapi, vissza nem térő esemény volt ez (Brazíliában azért előfordul, hogy egyszerre állnak színpadon), de még mielőtt átlépnénk az áhítat és a rajongás terepére, figyeljük meg, milyen is egy fesztiválnak nevezett, a gyakorlatban azonban inkább csak koncertsorozatként működő esemény, amelyet egy olasz kastélyparkban tartanak. Az ember begyalogol a romjaiban is lenyűgöző homlokzat alatt a parkba, megtekinti az olasz régiókról szóló fotókiállítást, vesz egy doboz szedret a helyi termelőnek tűnő árustól, megkéri az előtte sétáló, férjét épp szúnyogirtóval jó vastagon befújó idősebb hölgyet, hogy ugyan legyen olyan kedves és adjon már neki is egy keveset - amit a hölgy örömmel meg is tesz (nem fukarkodik az anyaggal, “servizio completo” - teszi hozzá nevetve) - aztán a színpad előtti téren a sör mellé egy panini, vagy egy kenésnyi fagyi jöhet még. Ennyi a vendéglátás, és ez tökéletesen elég is.

cae_3.jpgUgyanis attól a perctől kezdve, amikor kisétál ez a két ember az egyébként csak egy kis asztalkán egy-egy pohár vizet, két széket és gitárt magában foglaló színpadra, és elkezdődik a koncert (a közönség pedig gyorsan megtalálja a maga helyét a széksorok között), érezhetővé válik az a ritkán tapasztalható, tisztelettel és szeretettel teli rajongás, ami fölöslegessé tesz bármi mást a dalokon kívül. Csupán Veloso elmaradhatatlan szambázása vált ki sikongatást az emberekből, egyébként átszellemült mosollyal az arcukon éneklik vagy dúdolják a számokat, ugranak fel székükből egy-egy szerzemény után vagy, ahogy a mellettem ülő úr, mormolják halkan maguk elé, hogy “que bella”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a koncert hallgatása olyan lett volna, mint a múzeumokból ismerős kimért, bólogatós művészetfogyasztás. Sokkal inkább a popzenével kapcsolatban igazán nem magától értetődő, szelíd életöröm szívmelengető érzésével lehetne leírni a hangulatot, ami egyébként is, de manapság aztán különösen ritkán megtapasztalható aurát kölcsönzött az estének.


VELOSO ÉS GIL IS EMIGRÁLÁSRA KÉNYSZERÍTETT ZENÉSZ VOLT A HETVENES ÉVEKBEN.

A koncert maga tökéletesen volt felépítve, az alaphangot megadó örök klasszikus Gil-darabot, a Back in Bahiat követően inkább Velosóé volt a főszerep, saját védjegyszerű dalaival, többek között az , karrierjét indító, elmaradhatatlan Coração Vagabundóval, személyes kedvencemmel, az egyébként megfoghatatlanul funkos, reggae-s lüktetésű, akusztikusan is csodálatos Nine Out Of Tennel, az egykor programadónak számító Tropicáliával, vagy épp a bármilyen tömeget elcsendesítő, Földanyához írt Terraval. Majd következtek Gil ritmusosabb, hamisítatlan brazil klasszikusai, benne az egyik leghíresebb Gil-lemez, az Expresso 2222 címadó számával, az eredetileg Jorge Bennel közös Filhos de Gandhi felemelő ringatózásával vagy épp a Toda Menina Baiana szambájával, amire az emberek nagy része már tényleg nem bírt tovább ülve maradni, és elkezdődött a tánc a széksorok mellett. Közben azért olyan megrázóan szép pillanatok is akadtak, mint a még ezen az egyébként is az egyszerűséget visszhangzó estén is kirívóan minimalista Não Tenho Medo da Morte, amelyben az egyébként remek gitáros Gil csupán hangszerének testét ütőhangszerként használva tartotta egyben a dalt. A két legenda persze nem csak kísérte egymás dalait, hanem hol éppen közösen énekeltek, hol megfordították az eredeti előadást és egymás szerzeményeit énekelték és éreztették mindenkivel: ez tényleg egy és ugyanaz a zenei világ. A végig széles mosolyukból és reakcióikból pedig egyértelmű volt, a közönségnél jobban talán csak ők maguk élvezik ezt az egészet.

A VELOSO ÉS GIL ÁLTAL ELINDÍTOTT TROPICÁLIA TÖRTÉNETÉVEL RÉSZLETESEN FOGLALKOZTUNK.


A Veloso-Gil-szerzeményeken túl más, számukra fontos latin-amerikai előadók (Simon Diáz, Luis Miguel, Ary Barroso, Torquato Neto, Roque Carvalho) klasszikusait is szerepeltető koncert vége felé már tényleg mindenki talpon volt, szorosan a színpad előtt, a többszöri visszataps pedig nemcsak azért szólt, hogy a nyilvánvalóan teljességében be nem mutatható életművek egyes darabjait, személyes kedvenceit halljuk még. Úgy tűnt, magát a pillanatot nem akarta elengedni senki, azt a valóban páratlan érzést, amikor minden a helyén van, és minden egyes akkord, minden egyes dallam együtt rezeg velünk, miközben az életünket teszi sokkal szebbé, boldogabbá és leginkább gondtalanabbá. Épp ezért nem lenne elég annyit mondani, hogy ez a koncert tökéletes volt, annál lényegesebb, hogy ez a bő másfél óra megmutatta, amit az ipari mennyiségű zenehallgatás és folyamatos rohanás közben nagyon könnyen elfelejtünk, hogy a zene nemcsak arra való, hogy valami egész nap szóljon a háttérben, vagy adjon nekünk egy-két, monotonul dúdolható refrént. A zene ennél jóval több tud lenni, az extrém zajoktól a drámai pillanatokon át az eksztatikus őrjöngésig sokféleképp képes igazán maradandó lenni. Veloso és Gil dalai ezzel szemben - részben biztos a brazil műfajok sajátos ritmikájának, részben azonban önnön nagyszerűségüknek köszönhetően - úgy képesek igazán mély nyomot hagyni, hogy nem erőlködnek, nem arcul csapnak, hanem finoman körbeölelnek, könnyeden részünkké válnak, és kapcsolatot teremtnek, rezonálnak az emberekkel. Ennek a lehető legközelebbi megtapasztalása teszi az ilyen koncertélményeket egyedivé, életre szólóvá.

 

Csada Gergely

Meglepően jó minőségű hangfelvétel a turné egyik állomásáról: 


Caetano Veloso és Gilberto Gil beszél a BBC-nek a turnét beharangozó videójában: 


Videó a húsz évvel ezelőtti, a Tropicália II című album apropóján adott közös turné madridi állomásáról: 

https://recorder.blog.hu/2015/08/31/amikor_minden_a_helyen_van_caetano_veloso_es_gilberto_gil_kozos_koncertje_a_villa_arconati_fesztival
Amikor minden a helyén van - Caetano Veloso és Gilberto Gil koncertje a Villa Arconati fesztiválon

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr687748834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.