Újra trendben – A 70-es évek dalszerző-előadói (1. rész)

2015.08.25. 12:07, rerecorder

70s_montazs.jpg

Ugyan már évek óta nyilvánvaló, hogy zenei értelemben a retrománia korszakában, valódi újítások nélkül, az újrahasznosítás mámorában élünk, így az sem meglepő, hogy a 2015-ös év legjellemzőbb zenei motívuma is egy régi korszak megidézése, de azért az, hogy a hetvenes évek zongorás-gitáros-nagyzenekari körítésű, sokszor csak megmosolyogtató hatást kiváltó szoftos popdalai jelentik a fő hatást a kortárs zenészeknek, mégiscsak fura. Lenne, ha nem épp az év legjobb lemezeiről, Father John Misty, Jim O’Rourke, Tobias Jesso Jr. vagy Natalie Prass albumairól köszönne vissza ránk Elton John, Randy Newman vagy Carole King stílusa. Kalauz egy lesajnált, ám annál élvezetesebb időszak legjobbjaihoz két részben - az elsőben a válogatás szempontjai és a mostani trendre az öt legnagyobb hatást gyakorló előadó (John és Newman mellett Jackson Browne, Harry Nilsson és Al Stewart), a másodikban a korszak derékhada szerepel (Kingtől Laura Nyrón át James Taylorig és Cat Sevensig sokan). 

eltonjohn_2sel.jpgFather John Misty Elton John szofisztikált dalait, Tobias Jesso Jr. Randy Newman zongorás lassúit, Natalie Prass Carole King csilingelő soulfolkpopját, Ryley Walker Van Morrison soulos folkjazzét, Jim O’Rourke Jackson Browne és Paul McCartney dús hangszerelésű popját, Matthew E. White (szintén Newman mellett) Stevie Wonder és Marvin Gaye soulpopját, Ezra Furman eklektikus 70s-idézetében sok más mellett ott van McCartneyt és Todd Rundgren szellemisége, a John Howard And The Night Mail folkos indíttatású dalaiban Elton Johntól Rundgrenen át John Cale-ig sokan és a Destroyer is úgy általában megidézi Laurel Canyon csúcskorát friss albumával - ráadásul a sort még folytathatnánk csupa olyan idei lemezzel, amely a hetvenes évek – főleg elejének – popos dalszerző-előadó hagyományaiból merít. A 2000-es évek indulásakor már volt egy zenei hullám Nagy-Britanniában, amelynek meglovagolói felfedézték Tim Buckley, Van Morrison, Nick Drake zenéit: a new acoustic movement nevű minizsáneren (Turin Brakes, Kingsbury Manx, Alfie) túl olyan popzenekarok is, mint a Starsailor (eleve egy Tim Buckley-lemezcím), vagy a Kings Of Convenience (Paul Simon, helló). Azóta viszont nem köszönt vissza nagy erővel ez a korszak, de ahogyan bő tíz éve a legcikisebbnek tartott hetvenes évek végi soft/yachtrock (a Maroon 5-ékkal), és úgy öt éve a nyolcvanas évek műanyagnak becézett szaxofonos-dobgépes pophangzása is divatos lett (Destroyer és társai), nem kerülhették el a sorsukat Elton Johnék, azaz a „hagyományos” popos dalszerző-előadók sem. Hiába porosodnak a lemezboltok legolcsóbb, akciós dobozaiban Jackson Browne vagy Al Stewart lemezei, ezeknek az előadóknak rengeteg jó daluk (és azért elég sok jó albumuk) van, így egyszer már tényleg el kellett jönnie az időnek, hogy ezt menőként elfogadott aktuális zenészek is interpretálják.

carole-king-1600.jpg

Természetesen a dalszerző-előadó fogalomkör nagyon tág, sőt, még úgy is az, ha csak a hetvenes évek elejére, azokra az előadókra szűkítjük, akiket a mostani friss lemezeken idéznek lépten-nyomon. A zenei gyökerek a bluesból, a folkból és a countryból erednek, első markáns sztárjai a hatvanas évek közepén jelentek meg Bob Dylan, Joan Baez, Bert Jansch, Fred Neil, Tim Hardin, Paul Simon, Donovan és társaik személyében, aztán jött az igazi robbanás. A szereplők jelentős részben a Los Angeles-i Laurel Canyonban forrtak színtérré a hatvanas évek végén (Neil Youngtól a country-rockos hősökön át Joni Mitchellig itt mindenki megfordult) és ekkor már jelen volt az a mag, amely részben a New York-i dalszerzői iskolából (Brill Building-pop: Carole King (fent), Laura Nyro (lent), James Taylor) részben lemezkiadós háziszerzői körből (Warner Records: Randy Newman, Elektra Records: Jackson Browne) érkezett. A paradigmaváltás 1969-70-ben következett be, amikor már a lemezcégek is – jelentős részben az ebbe a társaságba tartozó David Geffen vezetésével – felismerték a műfajban rejlő potenciált. Jöttek sorban az újabb és újabb zongorista-gitáros-dalszerzők, természetesen Nagy-Britanniából is (David Bowie és sokan mások), de még Írországból (Van Morrison, vele az áprilisi REC031-ben foglalkoztunk részletesen), Kanadából is (Leonard Cohen) és aztán hamarosan a másod-harmadgeneráció – a hetvenes években végig meghatározó volt a singer-songwriter kategória a popzenében.


A TÍZ KÖTELEZŐ VAN MORRISON-ALBUM.

laura_nyro.jpgMivel az idei sikerlemezekre egy viszonylag jól behatárolható kör volt a legnagyobb hatással, így ebben a cikkben rájuk koncentrálunk, azért is, mert Magyarországon közülük sokan szinte egyáltalán nem ismertek – vagy nem biztos, hogy pontos kép él róluk a köztudatban. Így a széles választékból kimaradnak a folkos, progfolkos, főleg akusztikus-gitárosak (Townes Van Zandt, John Prine, Loudon Wainwright III, Mickey Newbury, Roy Harper, Linda és Richard Thompson, Kate And Anna McGarrigle, Buffy Sainte-Marrie, Janis Ian, Judee Sill, Vashti Bunyan, Linda Perhacs, Phil Ochs, Richie Havens stb.), a country-rockosak (Gram Parsons, Gene Clark, David Crosby, Graham NashJohnny Cash, Willie Nelson, Kris Kristofferson, Emmylou Harris, Dolly Parton, Loretta Lynn stb.), a bluesosabb szólisták (J.J. Cale, Ry Cooder, Dr. John stb.), a zenekarokból kivált mamutok (Syd Barrett, Scott Walker, John Lennon, Paul McCarney, Lou Reed, John Cale, Nico, Iggy Pop stb.), sőt a soulműfaj klasszik dalszerzői is (Stevie Wonder, Marvin Gaye, Bobby Womack, Bill Withers, Al Green, Roberta Flack). Rajtuk kívül persze ott vannak a második hullámban indultak, akik között akadnak a legnagyobbak közé emelkedők (Bruce Springsteen, Tom Waits – őket nem kell itt bemutatni), meg akadnak tisztes sikerűek, akik nem az évtized elején voltak főszerepben (Billy Joel, Tom Petty, Joan Armatrading). Vagy ott vannak azok a külön univerzumot képezők, mint Nick Drake, Bill Fay, Van Dyke Parks és Terry Callier, valamint a náluk is obskúrusabbak (Val Stöecklein, Rodriguez, Shuggie Otis, David Ackles, Emitt Rhodes, James Luther Dickinson stb.). Bár az emlegetett idei trendbe az ex-beatlesesek is eléggé beleillenek (Paul McCartney hetvenes évek eleji szóló- és zenekari munkássága erősen benne van Father John Misty és Tobias Jesso Jr. zenéjében), őket talán nem kell bemutatni. Másokat nyilván lehetne még, mert ha az ember egyszer beleveti magát ebbe a világba, akkor feneketlen kút nyílik meg alatta (a Mojo és a Record Collector minden hónapban előkapar egy elfeledett „ismeretlen csoda” dalszerző-előadót), de az aktualitások miatt talán a kétrészes cikkben szereplő 15 előadó a legfontosabb – közülük is az itt szereplő első 5, kiemelten bemutatott énekes hatása a legerősebb. Íme.

DALSZERZŐK - BUNYAN, PERHACS, RODRIGUEZ, DRAKE - AKIK ÉVTIZEDEKKEL LEMEZEIK MEGJELENÉSE UTÁN FUTOTTAK BE.

Randy Newman

randy_newman_bridge_road_cars_city_5220_1920x1080-1370201962.jpg

randy_newman-sail_away-frontal1.jpgTin Pan Alley-stílusú, századelős hangulatú dalaival már szólókarrierje előtt sikeres dalszerzőnek számított a szatirikus csipkelődéseiről is ismert Newman, amikor is egy nagyzenekari, túlhangszerelt lemezen előadóként is bemutatkozott 1968-ban. Másodjára viszont (12 Songs) – amikor lecsupaszította megszólalását – önmaga jogán is bekerült a legelismertebbek ligájába. És maradt is ott, főleg hetvenes évekbeli kiadványai segítségével, amelyeken már a helyes arányban szól a klasszikus zongorás pop, a softrock és fúvós-, vonószenekari körítés. Ha egy lemez hallgatása közben arra gondolunk, hogy ez egy fenségesen hangszerelt, klasszikus dalos album, akkor jó eséllyel egy korai Newman-kiadvány ihlette azt. A Sail Away 1972-ben – amennyire lehet egy ilyen introveltált zenészt – sztárrá tette és Randy a folytatásban sem nagyon hibázott, a nyolcvanas évektől pedig áttette székhelyét Hollywoodba, ma már kétszeres Oscar-díjas zeneszerző, akinek klasszikus albumai ennek ellenére túl ritkán kerülnek elő – Father John Mistyék ezen most talán változtatnak.

Kulcslemezek: 12 Songs (1970), Good Old Boys (1974)

Jackson Browne

jackson_browne_1401x788-93182393.jpgBrowne szintén egy lemezcég irodájában ücsörgött a hatvanas években és másoknak írt dalokkal foglalatoskodott (például a rövid ideig szerelmének számító Nicónak is segített első szólólemezében – Browne később is felsőkategóriás dalszerző-énekesekkel járt: 1970-71 fordulóján Laura Nyróval, 1972-ben Joni Mitchellel, aki előtte meg Graham Nash-sel és James Taylorral, huh). Browne szintén a Laurel Canyonban talált otthonra és magára, 1972-től egymást követő három évben is kiváló lemezeket adott ki. Ő is jó érzékkel keverte a szimplább (főleg gitáros) számokat a dúsabb, rockosabb hangszerelésű (főleg zongorás) szerzeményekkel. Az 1974-es Late For The Sky-on viszont már végig egységes és jóval intimebb a megszólalás. Browne az évtized második felében is releváns maradt (1977-es Running On Empty című remek lemeze például az egyik első olyan, amit össze-vissza rögzítettek hotelszobákban, beállások alatt, koncerteken stb.). A szimpatikus zenész máig aktív (ugyan ritkán ad ki újdonságot) és jóval értékesebb annál, hogy albumai az egyeurós dobozokban várják gazdáikat.

Kulcslemezek: For Everyman (1973), Late For The Sky (1974)

Harry Nilsson

harry_nilsson_ns.jpgLennonék már a hatvanas évek végén kedvenc amerikai dalszerzőjükként hivatkoztak Nilssonra, amikor a különben meglepően lennonos orgánumú énekes még főleg elsőosztályú barokkpopos albumokat (Pandemonium Shadow Show - 1967, Aerial Ballet - 1968) adott ki. A kocka egy kizárólag Randy Newman szerzeményeit (az ő zongorás kíséretében) tálaló albummal fordult, az énekesként, interpretálóként kimagasló Nilsson 1971-ben egy szuper és változatos hangszerelésű dalszerző-előadó lemezzel tört át. Utána még sűrűn érkeztek az újabb kiadványok (volt közte Lennon producelte is), de a siker – ami különben főleg feldolgozások képében jelent meg nála (Everybody’s Talkin’, Without You) – nem maradt az énekes mellett, aki 1980-ban vissza is vonult a zenéléstől, majd a kilencvenes években, anyagi zűrök közepette, két infarktus után, meglehetősen elfeledve elhunyt.

Kulcslemezek: Nilsson Sings Newman (1970), Nilsson Schmilsson (1971)

Elton John

elton20john20-20honky20chateau20-20front.jpgNa, ha valaki, akkor Elton John nem ismeretlen előadó, ma már nagyjából az is rögzült a popkánonban, hogy hetvenes évek eleji korszakában több volt szimpla slágergyárosnál, briliáns lemezeinek egész sora illik az időszak csúcsteljesítménye közé, viszont hatása most tényleg olyan elementáris, hogy kihagyhatatlan ebből a felsorolásból – na és azért még mindig nem árt nyomatékosítani, hogy 1970-75 közötti kilenc (!) LP-je közül bizony mindet érdemes ismerni. Father John Misty bejön? Akkor Father Elton John Honky Château-jától is le fogsz hidalni. John ebben a korszakában ráadásul lépésről-lépésre, finoman változtatta hol csupaszabbra, hol rockosabbra, hol fúvósokkal súlyosabbra megszólalását. Aztán persze ő is, mint annyian mások, eltévedt a nyolcvanas évek digitális erdejében (90-es évekbeli mélypontjairól ne is beszéljünk), de az elmúlt 15 évben újra vállalható albumokat adott ki, sőt 2012-ben az ausztrál Pnau elektropopperei egy remixlemezzel kicsit újra divatossá is tették.

Kulcslemezek: Madman Across The Water (1971), Honky Château (1972)

A 60-AS ÉVEK NEMZEDÉKE ELVESZETT A BITRENGETEGBEN A 80-AS ÉVEKBEN.

Al Stewart

al_stewart_year-of-the-cat-remastered-cover.jpgA skót származású Al Stewart a hatvanas évek brit folkszínteréről vándorolt át a progfolk, majd a Van Morrison, David Bowie és a Pink Floyd inspirálta, de már az ő sajátosságait magát viselő dalszerző-előadó folkrockos, softockos tartományába. Átvedlésében fontos állomás volt az 1969-es Love Chronicles című második, már erős szólólemeze, aztán az 1973-as Past, Present And Future és az 1975-ös Modern Times albumok, amelyek címeikkel is jelezték a folyamatot és a rockosabb megszólalást, ami az 1976-os Year Of The Cat című csúcslemezen teljesedett ki. Aki ezt a hallomásból „túlzottan is zenészlemezként ismert" lefitymálással kihagyja, az valóban elmulaszt néhány tökéletes hangszeres megoldást, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindez nagyon ihletett dalokban öltött testet, így nemhogy nem zavaró, de hosszúhajú, ötvenes, boldog „megfejtőt” csinál az emberből. Csak vicceltem. Ahogy lenni szokott, egy darabig még nívós albumok, de szerényebb sikerek következtek, aztán egyre ritkásabb megjelenések. Stewart amúgy idén előadta ezt a lemezt teljes egészében a Royal Albert Hallban, hatása pedig masszívan benne van az emlegetett friss előadók zenéjében.

Kulcslemezek: Love Chronicles (1969), Year Of The Cat (1976)


(folytatjuk 10 másik dalszerzővel)


Dömötör Endre


Randy Newman egy 1978-as szuper koncertje: 


Jackson Browne egy elsőosztályú koncertje 69 percen át 1976-ból: 


Harry Nilsson élőben játszik 1971-es csúcsévében 34 percen keresztül: 


Elton John parádés 1974-es koncertje: 


Al Stewart élőben 1978-ból: 

https://recorder.blog.hu/2015/08/25/ujra_trendben_a_70-es_evek_dalszerzo-eloadoi_1_resz
Újra trendben – A 70-es évek dalszerző-előadói (1. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr267727788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.